Zelliger Erzsébet szerkesztette a Magyarságkutató Intézet által kiadott konferenciakiadványt. Letölthető a hiánypótló tudományos összefoglaló.
Rovás – magyar nyelvtörténet – művelődéstörténet
Az olvasó a 2018. január 25-én megrendezett, a rovásírásról szóló kerekasztal-konferencia anyagát tartja a kezében. Az esemény nem előzmény nélkül való: az utóbbi évtizedben mintha megerősödött volna az igény a rovásírás tudományos kutatási eredményeinek a szakmai közvélemény elé tárására. A folyamatot mutatja, hogy az OSZK „Látjátok feleim…” című 2009–2010-ben megrendezett nagysikerű kiállításán még az említés szintjén sem esett szó rovásírásos emlékeinkről. Az MTA őstörténeti konferenciáján 2013-ban már a Tudománytörténeti szekcióban kaptak szót a rovásírás kérdései. Ezt követően került sor a 2013–2014-es tanév tavaszi félévében az ELTE Benkő Loránd Nyelvtörténeti Műhelyének szervezésében a Rovásírásos emlékeink mint nyelvemlékek című előadássorozatra. Ezt követte a MANYSI felkérése olyan konferencia szervezésére, ami a rovásírás-emlékeket mint nyelvemlékeket tárgyalja, és rajtuk keresztül lehetőség szerint a magyar nyelv nyelvemlékes korát az eddigi, XI. századi kezdeteknél korábbra tolja ki. Felmerülhet a kérdés: mi az oka annak, hogy hangsúlyos szerepet kap a rovásírásos emlékek nyelvemlékként való kezelése.
A választ a tudománytörténet egynémely napjainkig jelentkező vonulata adja. Legkorábbi székely-magyar rovásírás-emlékeink jelentős része az utóbbi 40–50 évben került elő, vált ismertté. Ez magyarázhatja, hogy még ma is előfordul, sőt egyetemi katedráról is elhangzik olyan vélemény, hogy a rovásírás humanista kitaláció. Az efféle nézet figyelmen kívül hagyja nemcsak a IX–X. századi alsóbűi fúvóka, hanem a XII–XIII. századi vargyasi és homoródkarácsonyfalvi feliratok puszta létét is. Nem kevésbé jelent gondot, hogy a székely-magyar rovásfeliratokkal magyar nyelvész Pais Dezső professzornak a XX. század 30-as évekbeli munkásságát leszámítva a legutóbbi időkig nem foglalkozott. Az emlékek magyar nyelvészeti szempontú vizsgálata ezért mindezidőkig általában hiányzik, ami nem következmények nélküli a napjainkban is közkézen forgó olvasatokat illetően.
Történettudományi háttere van, és egészen a XIX. század közepéig nyúlik vissza az a nézet, hogy a honfoglaló magyarok a IX. század végén érkeztek a Kárpát-medencébe, ennél korábbi (újabban megengedően a IX. század közepénél korábbi) magyar léttel nem foglalkoznak. Ebből következik, hogy olyan jelentős leletegyüttesen, mint a Nagyszentmiklósi kincsen található rovásfeliratokat sem kapcsolják a magyar nyelvhez. Vékony Gábor munkássága tükröz szemléletváltást a korábbiakhoz képest. A rovásírásról szóló kerekasztal-konferencia megszervezésekor az előadók felkérése annak a gondolatnak a jegyében történt, hogy előadásaik alapján jogosan lehessen arról beszélni, hogy
a rovásírás-emlékeket nyelvemlékeknek tekinthetjük,
tanulságaikat be lehet építeni a magyar nyelv- és a magyar művelődéstörténet vizsgálatába.
Zelliger Erzsébet és a Hosszú Gábor – Zelliger Erzsébet szerzőpáros tanulmányai a korai, Kárpát-medencei rovással létrejött emlékek egy részének magyar olvasatát a magyar nyelvtörténet folyamatába illeszti, és megállapításuk szerint több ponton igazolható általuk az eddig csak kikövetkeztetett ősmagyar nyelvállapot. Az olvasatok ezen túlmenően a történettudomány számára is fontos közlendőket rejtenek a magyarságnak a Kárpát-medencében történt korai megjelenéséről. Tájékoztatnak emellett arról is, hogy az avar birodalom többnyelvű, de egységes kultúrájú társadalom lehetett, amelyben vélhetően az egyes nyelveket beszélő közösségek szerepe az idők folyamán változhatott. Mindkét tanulmány a leletek régészeti hátterére is támaszkodik.
Szentgyörgyi Rudolf tanulmánya azt példázza, hogy a székely-magyar rovás emlékeiből hangtörténeti, hangjelölés-történeti ismeretek olvashatók ki. Művelődéstörténeti szempontból az az érdekességük, hogy
latin betűs nyelvemlékeinkkel együtt egyes fordulataik a magyar kereszténység történetének korai, bizánci térítési korszakára nyúlnak vissza, és a szájhagyomány szerepére utalnak.
Levéltári kutatások alapján Zsupos Zoltán azt példázza, hogy a székely írás / székely-magyar rovás használata Erdélyben lényegesen szélesebb körben terjedhetett el, mint azt a szakirodalom egy része korábban gondolta, humanista eredete pedig egyértelműen kizárható. Szabó Géza régészeti leletekkel bizonyítja, hogy a Kárpát-medencében korai és távoli kultúrák írásosnak is tekinthető emlékei is előkerültek. Megjelenésük régi idők embereinek az akkori Európát behálózó kereskedelmi kapcsolataira utalnak. A tanulmány kellő szakmai hátteret ad ahhoz, hogy egyértelmű legyen a műkedvelő rovásmegfejtők romantikus elképzeléseinek tarthatatlansága.
A kötet legterjedelmesebb tanulmánya Hosszú Gábornak a konferencia előadásával azonos címet viseli. A számítógépes paleográfián és természettudományos módszereken alapuló széleskörű írástörténeti kutatásaival a székely-magyar rovásírást egyéb földközi-tengeri és eurázsiai írások fejlődésének összefüggéseibe helyezi. Ezzel alátámasztja a korai rovásírás-emlékek olvasatainak írástörténeti hátterét és bőséges anyagot szolgáltat további írástörténeti, hangjelölés-történeti vizsgálatokhoz.
Zelliger Erzsébet
A 450 oldalas kiadvány letölthető a Magyarságkutató Intézet honlapjáról (LINK)
(Magyarságkutató Intézet)
Kapcsolódó cikkek:
