Az MTA Lendület munkacsoportjának konferenciáján a rovás identitásképző szerepéről is szó volt. Sándor Klára (SZDSZ) legnagyobb sajnálatára a rovás él és virul.
Az MTA TK Kisebbségkutató Intézetének és az MTA-Lendület Trianon 100 Kutatócsoportjának közös konferenciája (2018.05.24)
A rendszerváltással indult korszak nagy ígéreteivel (határok spiritualizálódása, a liberális demokrácia végleges győzelme, az európai identitás kialakulása) szemben napjainkban azt látjuk, hogy helyi, regionális identitások erősödnek fel, vagy olyan identitásépítések indulnak meg, amelyek néhány éve még elképzelhetetlenek voltak.
Bár a székely identitás nem ilyen – a múltba, jóval a modern nemzetépítés kora elé nyúló gyökerei vannak – újabban azt tapasztaljuk, hogy párhuzamosan azzal a politikai törekvéssel, hogy a romániai magyar nemzeti mozgalmon belül létrehozzanak egy magyar dominanciájú régiót, kialakulóban van egy olyan kulturális piac – nemcsak Erdélyben, hanem Magyarországon is – ahol a székelyföldi azonosságtudat egyes külső jelei nagyon hangsúlyosan megjelennek. Ezek az identitásjelző szimbólumok nem csak a Székelyföldön bírnak mozgósító erővel, hanem a romániai magyarság körében és az egész magyar etnokulturális közösségben is. Nyilvánvalóan különböző jelentéssel bír a székelynek tekintett rovásírás elterjedése, a székely himnusz és a székely zászló nemzeti folklorizációja, a Székely Könyvtár száz kötete, a Székelyföld történetének több mint kétezer oldala, a Budapesti Székely Bál vagy az (igazi/valódi) Csíki Sör körüli hercehurca. Egyvalamire azonban mindannyian példák: a „székelység” tematizálása iránt társadalmi érdeklődés van, képes a közösség megszólítására és már nem csak egy regionális kötődés, hanem a magyar kisebbségi és a magyar nemzeti kollektív tudat lényegi részének tekintik.
Csak nagyon felületes szemlélő gondolhatja azt, hogy mindez a semmiből jött. A mostani konferenciával arra vállalkozunk, hogy ennek a székely identitásépítésnek megleljük a történelmi gyökereit, felvázoljuk a társadalomtudományi, irodalmi, művészeti kiterjedését, rámutassunk a Székelyföldről szóló diskurzus állandó és új elemeire, feltárjuk e percepció kistáji, regionális, erdélyi és magyarországi vagy akár még további mozzanatait. Hogyan alakítják a regionális önképet a székelyföldi közművelődési-, társadalomépítő-, örökségesítő mozgalmak és intézmények? A regionális azonosságtudat Trianon után hogyan nemzetiesedik? Hogyan jelenik meg mindez a Székelyföldön kívül, a magyar nemzetépítésben; a székely egyesületek, társaságok révén; az 1918, 1944, 1986 utáni nagy menekülthullámokkal? Honnan van a „pusztuló” és ugyanakkor „szupermagyar” beállítódás állandósága? Miért van az, hogy a Székelyföld minden más magyar tájnál határozottabb körvonalakkal van jelen a magyar társadalom mentális térképén, a székelyek pedig a nemzeti önazonosság legautentikusabb képviselőiként tűnnek fel a nyilvánosságban? Csak Orbán Balázson múlott minden? Történész, irodalomtörténész, kisebbségkutató, művészettörténész, néprajzos, nyelvész, antropológus, szociológus barátainkat, kollégáinkat kérjük arra, hogy tartsanak velünk ebben a szellemi vállalkozásban, amelytől azt reméljük, közös célunkat: a megértést és a megértetést hozzuk általa közelebb.
Sándor Klára: Székelyből magyar, írásból rovás – avagy hogyan ölte meg a székely írás kultusza a székely írás székely identitást jelző funkcióját?
A székely írás egyik sajátossága, hogy más írásokkal szemben lényegében nincs olyan emléke, amelyben a kommunikációs (információközlő) tartalom szignifikánsan jelen volna: használatának elsődleges motivációja teljes ismert története folyamán mindvégig az identitásjelzés volt. Ugyanakkor az identitásjelző funkció jelentősen változott a 13. századtól napjainkig. Autentikus „népi” (nem beazonosítható értelmiségiektől származó) használata csak Székelyföldön mutatható ki, a ma ismert emlékek révén a 13. és a 17. század közötti időszakban. Ugyanakkor a székelyek betűi már Mátyás idején kikerültek Székelyföldről, és az udvar ideológiai céljainak megfelelően változott meg identitásjelző szerepük is, ekkor vált a székely írás a hunhagyomány részévé.
Az elkövetkező évszázadokban párhuzamosan volt a székely írás Székelyföldön a székely, azon kívül a hun-magyar identitás fölmutatásának egyik eszköze. Előadásom első felében ezekről a változásokról beszélek.
Előadásom második felében abból a kutatásból mutatom be az első adatokat, amelyek a székely írás jelenkori kultuszait és ellenkultuszát vizsgálják: milyen identitásokat jelöl ma ennek az írásnak a használata, hogyan viszonyulnak ezek az identitások egymáshoz, és melyiknek milyen történeti előzményeit tudjuk kimutatni.
(tiranon100.hu – eredeti cikk)
Rovás Infó vélemény:
A “Székely írás” fogalom Sándor Klára aktuális megfogalmazása a székely-magyar rovásra, s így érthető mi is a problémája:
Ugyanis székely helyett nem véletlenül jelezzük: székely-magyar. A magyar nyelvű írásrendszert a székely népcsoport őrizte meg. Az “írás” helyett pedig a “rovás“-t használja mindenki, aki nemcsak kutatgatja, hanem használja is (no meg a duplázó értelmű rovásírás is gyakori).
Így tehát érthető kutatásának tárgya: miért nem székely írásként definiáljuk a székely magyar rovást – elég az előadásának címét elolvasni: Székelyből magyar, írásból rovás. Egy dolgot nem kellene elfelejteni: minden írásrendszert annak használója nevez el, csak a holt írásokat nevezik el a kutatók – ha már nem használja senki.
A székely-magyar rovás viszont köszöni él, s nem ölte meg a székely identitást jelző funkcióját.
Jó lenne, ha a volt SZDSZ-es kutató nem mélyedne el a rovás mai politikai-társadalmi szerepének boncolgatásába, tekintettel a szerencsére kimúlt politikai formáció sajnálatosan máig ható mérgezett, nemzetellenes ideológiájára. A bolognai rovásemlékről írt nagyszerű munkáját ugyanakkor etalonnak lehet tekinteni, ezirányú kutatásait viszont ajánlani tudjuk az érdeklődőknek.
Kapcsolódó cikkek:
-t ke
