Sándor Klára és a rovás 2

alt

Végre kibújt a szög a zsákból. Az SzDSz-es politikus Sándor Klára szerint gyűlőlet vezérli azokat, akik őseik írását, a rovást alkalmazzák mai világban.

A gyűlölet népe

“Azt gondolom egyébként, hogy csak a bizonytalan identitású embernek, csoportnak kell a melldöngetés, aki tudja, hogy ő ki, honnan jön, milyen kultúrában él, annak nincs szüksége arra, hogy saját magát folyton erősítgesse akár szimbolikusan, akár bandázással, akár mások szapulásával és lenézésével.”

A fenti mondatot Sándor Klára volt SzDSz-es ogy. képviselő írja, miután pártja 20 éven keresztül egy agresszív érdekcsoport “identitása” mellett döngetett mellet, nem csak szimbolikusan, mindezt mindenki más lenézésével és üldözésével egyetemben.

Miután a bő lére eresztett politikai pamflet első részét már átnéztük, folytassuk a Manna.ro portálon Parászka Boróka tollából megjelent cikk további részleteivel!

Mit kezdjünk a rovásírással?

….

Hogyan lehet és érdemes tanítani a rovásírással kapcsolatos tényeket, legyen-e ez része a közoktatásnak, és ha igen, milyen formában?

Ebben a tudományos életnek kell előbb lépnie: a tananyag elkészítéséhez elkerülhetetlen, hogy össze legyenek gyűjtve a megalapozott ismeretek. Mert nincsenek, igaz, ha más nem történne, mint hogy néhány képpel és szemelvénnyel egészítenék ki a Magyar Művelődési Lexikon vagy a Korai Magyar Történeti Lexikon idevágó szócikkét, már az is elég lenne, míg kidolgozottabbá nem válhat az anyag. Azért volna értelme egyébként, mert a dilettantizmustól védelmet nyújt, ha nem tőlük hallunk először valamiről. És természetesen a kritikus gondolkodás, de az egyébként se árt.

Sokszor hangsúlyoztad, hogy a rovásírást nem használták a teljes magyar nyelvterületen, csak a székelyek között. Székelyföldön most több kísérlet is történik ?a székely történelem? oktatására, saját kulturális emlékezet kialakítására. Mivel a székelység történetének kutatásai rengeteg kérdést, problémát felvetnek, illetve elszenvednek, szerinted hogy lehet ezt tudományos igényességgel ugyanakkor újszerűen és célravezetően a közoktatásba beemelni?

A székelységnek évszázadok óta saját identitástudata van, ez nem új, sőt, a források azt mutatják, hogy a nem székelyek is különálló csoportként kezelték őket. Azt nemigen vitatja senki, hogy a székelyek a honfoglaló magyar törzsekkel együtt érkeztek, és Székelyföldre jóval később telepedtek, ebben a történészek is, nyelvtörténészek is egyetértenek.

Hogy előtte a székelység magva önálló törzsként vagy töredékként csatlakozott-e, vagy a magyar népességből szerveztek egy határvédő csoportot, azon vitáznak, a nyelvtörténészek inkább az utóbbit, a történészek az előbbit mondják.

Én nyelvészként egyáltalán nem tartom meggyőzőnek a nyelvészek nyelvészeti érveit, és sokkal elfogadhatóbbnak tartom azt kompromisszumos megoldást, hogy alapvetően önálló népként csatlakozott népességhez rendeltek további, már a többi magyar törzsből származó csoportokat.

A székely identitástudatot aztán a kollektív előjogok jócskán megerősítették, de egyébként majdnem mindegy, mikortól van és honnan származnak az egyes elemei, ha egyszer van, akkor nem lehet félresöpörni azzal, hogy ostoba kitaláció, mert hiszen ha valami velünk van pár évszázada, akkor az bizony létezik, a kiindulóponttól függetlenül.

Az más kérdés, hogyan lehet ezt nem bezárkózásra, hanem nyitásra használni – ugyanez a kérdés a magyar identitás kapcsán is fölmerül. Szerintem úgy, ha a kulturális örökséget valóban ismerjük, és nem ostobaságokat terjesztünk meg hiszünk róla, és ha a helyén, azaz valóban örökségként kezeljük, tehát nem akarunk visszamenni az időben, ha nem benne élni akarunk, hanem tudni róla, építeni rá, elfogadni.

Ha megismerjük a történetét, akkor azzal is kénytelenek leszünk szembesülni, hogy sok eleme a szomszédoktól meg mindenféle megszállóktól – töröktől, némettől – származik, ez oldhatja a begubózó paranoiát.

Azt gondolom egyébként, hogy csak a bizonytalan identitású embernek, csoportnak kell a melldöngetés, aki tudja, hogy ő ki, honnan jön, milyen kultúrában él, annak nincs szüksége arra, hogy saját magát folyton erősítgesse akár szimbolikusan, akár bandázással, akár mások szapulásával és lenézésével. A sovinizmus szánalmas, mert önbizalomhiányról, gyengeségről árulkodik.

RI megjegyzés:

A székelység története külön, megfelelő terjedelemben, másutt tárgyalandó. Hiszen az eredet kérdése, a történeti hűség nagyon fontos, de a lényeg mégis csak az, hogy van-e önazonosságtudat vagy nincs.  A székely identitás témaköre pedig nagyon időszerű, s ha a székelyeknek van önazonosságuk, akkor azt más nem vitathatja el. 

Ami a rovást illeti, annak kutatására, lexikális feldolgozására és tanítására a mindenkori hatalomnak minden lehetősége megvolt. Nem élt vele, ezért mások – többnyire szakmán kívüliek – vették a kezükbe. Tették mindezt éppen azért, mert ők az önazonosságuknak részének érezték a nemzeti írást. Ez ennyire egyszerű. Sándor Klárának és kora kultúrpolitikusainak tetszett volna elvégezni azt a feladatot, amiért az adófizetők pénzét felvették. De most sem késő … lehet jobban, szakszerűbben csinálni. No, de ez az, ami úgy tűnik, se nem megy, se nem akaródzik – így marad a gáncsoskodás.

De álljon itt egy mondat Sándor Klára fenti bekezdéséből és gondolatban alkalmazzuk a rovásra: “de egyébként majdnem mindegy, mikortól van és honnan származnak az egyes elemei, ha egyszer van, akkor nem lehet félresöpörni azzal, hogy ostoba kitaláció, mert hiszen ha valami velünk van pár évszázada, akkor az bizony létezik, a kiindulóponttól függetlenül.

Hozható-e európai ?forgalomba? a rovásírás, úgy értem válhat-e nemzeti szimbólummá, nemzetközi szintéren is érdekes kulturális ismertető jeggyé?

Nem hiszem. Egyrészt a sikeresen fölépített politikai polarizáció miatt nem: ha egy szimbólumot a magyarság egyik része kirekesztésre használ, a másik része meg éppen ezért irtózik tőle, abból nem lehet nemzeti jelkép. De egyébként a svédek sem használják ilyesmire a rúnákat – némi humoros, önironikus, de mindenképp önreflexív felhanggal esetleg.

Ilyesmi lehetséges, de csak ha a hozzáragacsolt nacionalizmust sikerül még valahogy levakargatni a székely írásról. Azért nem árt, ha tudjuk: semmi jele annak, hogy a székely írás használata akár Székelyföldön is hétköznapi lett volna. Amikortól ismerjük, sokkal inkább kuriózumnak számított.

RI megjegyzés:

Azt, hogy Sándor Klára mit, mikortól ismer (el), egyre kevésbé mérvadó. A liberális politikai okkultizmus varázsszavainak (nacionalizmus, kirekesztés, etc) mantrázása hozzávetőlegesen annyi értelme van, mintha azt ismételgetné: “kálimá” vagy “angaba”.

A rovás jelenkori állapota dinamikus terjedést és fejlődést mutat, amit nem politikai pártok és érdekcsoportok, hanem a rovótársadalom széles rétegeinek igénye, akarata és ereje tart fenn. Szerencsére egyre több társadalmi csoport, szakterület, ideológia képviselői találják meg maguknak a rovásműveltségben az értelmet és hasznosságot. Világos, hogy ezek után a “körön kívül” csak a tudatlanok és a magukat kirekesztők maradnak.

Befolyásolja-e a rovásírásról kialakult képet, illetve ennek a kulturális emléknek a jövőjét az, hogy politikai szimbólumként is használja a magyar szélsőjobb? Lehet-e ?visszavételezni? a szélsőjobbtól a rovásírást, és ha igen, hogyan? És miért lenne ez jó, ha jó lenne?

Ezekre a kérdésekre válaszoltam már, azt hiszem, úgyhogy összegzésféleképp: befolyásolja bizony, és ez egyáltalán nem jó. Annak örülnék, ha sikerülne minél több embernek minél többet megtudnia az emlékek művelődéstörténeti hátteréről, mert az bizony ránk fér.

És ez azért is jó lenne, mert akkor a közös kulturális örökségnek ezt az elemét egyszerűen nem lehetne sem mitizálni, sem pártszimbólummá alacsonyítani, sem kisajátítani. Minél kevesebb tere, szimbolikus törésvonala van az eszetlen, kibékíthetetlen politikai polarizációnak, annál jobb, mert hosszasan nem lehet ennek a nemzetnek olyan szétszakítottságban élnie, ahogyan az 1990-es évek végétől él.

A gyűlölet csak azoknak kedvez, akik uralkodni akarnak, a társadalmi széttörtség nemcsak letargiához, gyanakváshoz, bizalmatlansághoz vezet, hanem előbb-utóbb súlyos – politikai alapú – kontraszelekcióhoz, a szakértelem fölszámolásához, végül, a szakértelem teljes elértéktelenedése miatt társadalmi és gazdasági csődhöz.

Így aztán mindannyiunk érdeke, hogy megtanuljunk nem ugrani, nem bedőlni a gyűlöltkeltésnek, megtanuljuk fölismerni saját előítéleteinket, és megtanuljuk elviselni a miénktől eltérő véleményt, akkor is, ha sem elfogadni nem tudjuk, sem azonosulni vele.

Ez persze egyoldalúan nem sikerülhet, a szándéknak mindkét oldalban meg kell lennie, és mindkét oldalnak az ellenségeskedés szítói ellen kell fordulniuk, saját érdekükben. Ezt valakinek egyszer el kell majd végre kezdenie – talán lesz annyi eszünk, hogy még az előtt, hogy minden romokban hever majd, és úgysem lesz más választásunk.

RI megjegyzés:

A fenti liberális demagógiában szinte mondatonként szerepel a “gyűlölet”, s ez bizony komoly Freud-i elszólás… Ennek ellenére viszont a  cél világosan látszik: bármi áron a rovásműveltség élő, korszerű használata ellen ágálni. Ha valójában a rovásnak bárki általi kisajátítása ellen szeretnének harcolni Sándor Klára, Bolgár György és elvtársaik, akkor a legcélszerűbb lenne, ha ők maguk is használnák, kutatnák, fejlesztenék, tanítanák nemzeti írásunkat … Na, de erre jegyet veszünk 🙂

(manna.ro – Parászka Boróka – eredeti cikk)

Sándor Klára és a rovás:

Kapcsolódó cikkek:

Share