Történeti leírások mellett régészeti leletek alapján is egyre inkább feltételezhető, hogy a kunok is ismerték, használták a rovás valamely fajtáját. Valószínűleg a székely-magyar rovást is.
Rovásjeles címer egy régi kardon
Kunszentmárton mellett 1967-ben agyagkitermelés közben magányos sírra bukkantak, melynek leleteit beszállították a szolnoki Damjanich János Múzeumba. Kaposvári Gyula megyei múzumigazgató megtalálásukkor hitelesítette őket, Selmeczi László régész pedig a helyszíni szemle után kiegészítette a sírra vonatkozó adatokat és publikálta azokat. A leletet kun lovassírként írták le a benne talált keleti típusú mellékletek és földrajzi elhelyezkedése alapján, ugyanis a lelőhely egykori kun szállásterületen fekszik. ?
A sírban nyugvó férficsontváz mellett nyolc tárgyat találtak. Ebből hat tárgy keleti típusú, egy ismeretlen származású, és egy másfélkezes kétélű egyenes kard – melynek alapján a lelet kormeghatározását is végezték -, magyarországi, vagy nyugat-európai típusú. Az utóbbi lelet alapján az itt eltemetett férfi a kunok betelepedés utáni második generációjához tartozott, a XIII. század utolsó negyedében, illetve a XIV. század első negyedében élt. Ez volt az az időszak, amikor megindult Köten népének alkalmazkodása a magyarországi körülményekhez. Harcosaik már teljesen betagozódtak a magyar hadrendbe és felszerelésükben kezdtek feltünedezni a nyugati fegyverzet elleni hatásosabb fegyvertípusok. ?
A 114,6 cm hosszú, széles keresztvasú, lapos kerek markolatgombbal szerelt kard a csontváz bal oldalán feküdt. – Már megtalálását követően említést tesz Selmeczi László a rajta található két címerről, melyek a tisztítást és konzerválást követően váltak láthatóvá: ?Vércsatornájában kétoldalt vörösrézzel tausírozott címerpajzs. Egyik oldalon négysávos Árpád-címer, a másik oldalon rovásjeles családjegyes címer.? – A két háromszögletű címerpajzs a fegyver vércsatornájában található a penge két oldalán, nagyjából egymással szemben. Távolságuk a keresztvastól 15 cm, magasságuk 2 cm. – Berakásos technikával készültek, melynek során a rajzot bevésték az acélba, majd a keletkezett mélyedésbe vörösrézdrótot kalapáltak. ?
Miután feltételezésekre vagyunk utalva a címerek készítését illetően, itt két változat is számításba jöhet a második (rovásos – szerk.) pajzs eredetével kapcsolatban. Az első szerint az adományozott a kardot az Árpádok címerével felékesítve kapta, majd otthoni szállásterületén a helyi mesterek egyikével tetette rá saját jelképét. A második változat az, hogy már az adományozás előtt vagy közvetlenül azt követően a kardot készítő műhelyben került rá a pengére (…) a kitüntetett személy által megadott jel, a szabványos címerpajzsba foglalással egyúttal címerré emelve azt. ?
Az egyszer tamgaként, másszor rovásjelként leírt címerképek egyértelműen a rovásírás betűi. A pajzs jobb felső sarkában enyhén balra dűlő, épen megmaradt SZ betű látható. A bal alsó mezőben lévő jel már több fejtörést okoz a szemlélőnek. Részben azért mert sérült, körvonalai elmosódottak, részben azért mert nem azonosítható biztonsággal egyetlen jellel, elképzelhető, hogy ligatúra. Amennyiben egy jelnek tekintjük, leginkább S betűnek látszik. – Látható egy esetleg rovásjelnek tekinthető ábra a pajzs bal felső mezőjében is, amit azonosíthatnánk a rovás abc több jelével is, de valószínűbb, hogy pusztán a korrózió okozta megtévesztő képről van szó csupán?
Az eddigiek alapján csak az jelenthető ki nagy biztonsággal, hogy egy adott személy, a kard egykori tulajdonosának azonosítására szolgáló jelegyüttessel állunk szemben. Ez megfelel a tamga, a török nyelvben ily módon megnevezett pecsét fogalmának is. Az állattenyésztéssel foglalkozó népeknél egyes területeken a jószágok jelölésére használtak egyéb jelek mellett rovásbetű-kombinációkat is?
A kun írásról szóló híradás mellett, melyet Gyárfás István említ egy cseh krónika alapján, az egész kérdést (kun írásbeliség – szerk.) új fénybe helyezi az a – kunszentmártoni karddal közel egykorú – lelet, melyet szintén Selmeczi László tárt fel a Nagykunság elpusztult Orgondaszentmiklós nevű egykori településének területén. Ez egy összefüggő rovásírás felirattal díszített csat, melynek kun nyelvű megfejtését Aydemir Hakan, a szegedi egyetem nyelvésze publikálta 2002-ben. (bővebben itt – szerk.). Amennyiben következtetései helytállóak, és a felirat valóban kun nyelvű, akkor a magyar és a kun népnek közös kincse volt a régi rovásírásunk.
A legfontosabb kérdés, hogy mennyiben tekinthető címernek a kardon lévő ábrázolás? Véleményem szerint teljes mértékben. Rendelkezik a legfontosabb kellékkel, a címerpajzzsal, és jelei megfelelnek a címerkép fogalmának is. Az állásfoglalást megkönnyíti, hogy nem egyetlen előfordulási helye a kunszentmártoni lelet. Van analógiája, a Pécsen 1984-ben előkerült hasonló korú rováscímeres kő. (bővebben itt – szerk.)?
A korai magyar rováscímerek feltűnése egy sajnálatos módon szinte már a kezdeteknél félbemaradt sajátos magyar út emléke. – mire a szabadon felvett címerek korát felváltotta a királyi címeradományozások ideje (?), addigra a rovás használata már csupán olyan körre szorítkozott, melynek nem volt kapcsolata a címerek világával, s így e jelek sem lettek valójában részesei a heraldika történetének.
(Szathmáry István tanulmánya – Tisicum XV. 2006. és Turul 2007/3. – alapján. Fénykép: Kozma Károly)
Kapcsolódó cikkek:
