Amikor a balliberális világképben a dávid csillag és az azonos nemű pár közé szorul be a rovásírásos tarsolylemez.
Ne vedd észre!
A kisebbségek sokszor hátrányos megkülönböztetésként élik meg azt, ha az átlagemberek megjegyzést tesznek különbözőségükre. Legyenek bár vallási, nemzetiségi, rasszbeli, testi hibás vagy sajátos nemi identitással rendelkező kisebbség tagjai, vagy csak egy sajátos szubkultúrához tartozzanak, mint a punkok vagy a Fradi-drukkerek, a saját közösségükön kívül zavarja őket, ha bíráló megjegyzéssel illetik, vagy akár csak észreveszik az emberek a másságukat.
Bennünk is van egyfajta szemérmes félrenézési hajlam, ha az átlagostól elütő embert látunk. A kisgyerekre, aki hangosan rácsodálkozik a mellette elhaladóra: “Anyu, a néninek miért nincsen keze?” vagy “miért van akkora lyuk a bácsi fülén?”, riadtan szoktak rászólni: “Pszt!, Ne vedd észre! Ez illetlenség!”.
Ilyenkor azért érdemes kettéválasztani a dolgot. Ugyanis vannak tőlem független jelei a kisebbségi mivoltomnak, és olyanok is, amik csak rajtam múlnak. Ha néger vagyok, tolószékben vagy mankóval közlekedek, nagyothallok vagy anyagi helyzetemből adódóan rongyos ruhában járok, okkal eshet rosszul, ha erre mások felhívják a figyelmet, vagy rosszindulatú megjegyzéssel élnek.
Viszont ha egy szubkultúrához való tartozásomnak külső jelét adom, látványosan közszemlére teszem lila kakastaréj frizurámat, dávid-csillagos pólómat, rovásírásos tarsolylemezemet, azonos nemű partneremmel szivárványszínű sálban smárolok a metrón, vagy hangosan dicsőítem a nekem szimpatikus politikust, esetleg sajátos viseletben járkálok az utcán, akkor méltánytalan elvárás, hogy a többiek ne vegyék észre azt, amire magam hívom fel a figyelmet.
Olyan ez, mint az egyenruha. Hogy nézne már ki, ha a rendőrök hátrányos megkülönböztetésnek vennék azt, hogy aki rájuk néz, az nem egy EMBERT lát bennük, egyet közülünk, hanem egy RENDŐRT, akitől megszeppenünk, vagy rendőrviccekre asszociálunk, vagy azok a sztereotípiák jutnak eszünkbe, amelyek segítenek bennünket a rendőrökkel való együttélésben. A formaruha arra való, hogy felhívja a figyelmet és az adott csoporthoz tartozókat elhatárolja a nem közéjük tartozóktól (egyben erősítve a csoporttudatot).
Miféle elvárás az, hogy ha valaki egy melegfelvonuláson vesz részt, arról ne az jusson a kívülállók eszébe, hogy homokos. Hogy aki agyonpiercingelve, láncdzsekiben és szöges övvel, kakastaréjjal mászkál, arról ne az jusson a többség eszébe, hogy punk. Aki pedig fekete palástban és fehér körgallérban jelenik meg, arról az, hogy Batman lelkész vagy bíró.
Ez nem homofóbia, nem antiszemitizmus, nem rasszizmus. Akkor sem, ha az adott szubkultúrát megjelölő szavaknak bizonyos körökben kellemetlen mellékzöngéjük van. A többségtől méltánytalan elvárni, hogy a feltűnő ízlésbeli, viselkedésbeli különbségeket ne bírálja, pláne hogy észre se vegye. Az a rasszizmus, ha valaki képtelen az egyedi kapcsolataiban elszakadni a más rasszról alkotott előítéleteitől. Az a homofóbia, ha valaki képtelen az egyedi kapcsolataiban elszakadni a homoszexualitás felett érzett viszolygástól.
A multikulturalizmus eszméje azért nehezíti meg a dolgunkat, mert megszünteti, és tagadja a közös nevező, közös értékrend létét és létjogosultságát, vagyis a mihez való asszimiláció lehetőségét, miközben nem biztosít teret a különböző kultúrák békés egymás mellett éléséhez. A multikulturalizmus ugyanis elsősorban városi jelenség, miközben a városok zsúfoltságában a leginkább elviselhetetlen a másság. Figyeljük meg, hogy egy buszon mennyivel nehezebb tolerálni, ha valaki hangoskodik vagy piszkos, mint vidéken, ahol kellő távolságot tudunk tartani egymástól.
A társadalmi beilleszkedés első és elvárható foka tehát az, hogy sajátos identitásunkat olyan módon vállaljuk fel, hogy azzal ne provokáljuk a többieket. Aki pedig élvezi, ha másokat provokálhat, az viselje is el a kapott reakciókat.
(provo.blog.hu – eredeti cikk)
Kapcsolódó cikkek:
