Néma harang üzenete - Rovás Infó

Újabb irodalmi példát talált erdélyi olvasónk, ahol a rovásműveltség megjelenik a cselekmény fonalában.

A néma harang üzenete

Egyszer volt, hol nem volt, a Kőd hegyének lábánál, a Középcsíki-medence életet adó szántóföldjeinek közepén, volt egy szépséges kicsi falu, Csíkvacsárcsi.

Már sok különös nevű településről hallottam, de az egyik legkülönösebb, ez a Csíkvacsárcsi volt. Hogy mi benne a különös? Nem a Csík név, annyi szent, mert a Székelyföldnek ezt a részét Csíkországnak is nevezik. S hogy leányaik, asszonyaik csíkos szoknyában járnak, folyóikban pedig sok a csík hal, azt is gondolhatnánk, hogy ezért Csík ország. De vajon mit jelent a Vacsárcsi? Van, aki azt állítja, hogy egy hajdani uraság után kapta a falu a nevét. Ám ez túl egyszerű lenne, és nem fér össze a székelyek mindent átfedő, összefüggést mutató, történelmet szavakba rejtő, góbé gondolkodásával. Van, aki azt állítja, hogy a különféle nyelvekre történő átírások torzították el sok település nevét és ebben, nagyon sok igazság leledzik. Az első, rovás-feljegyzésből átírt név Mocsárcsi helyett Mocharchy?ként jelent meg. Aztán a Mocharchy-ból, amikor a lófő székelyek összeírása történt, az összeíró német tisztecske tolla által, már Vachijarchiként íródott le. A nép azonban ragaszkodott az eredeti változathoz és győzött az igazság, amiként ezt a világ sorsa előbb-utóbb elrendezi. Csíkvacsárcsi, Csíkvacsárcsi maradt.

Nos, ebben a faluban történt, hogy elnémult a falu templomának harangja. Pedig ebben az időben a Csíkvacsárcsi lányok és fiúk minden vasárnap szépséges viseletben sétáltak be a templom faragott ajtaján, majd őket követték a kisgyermekes édesanyák, nagyanyók és nagytaták, majd a férfiak székelyharisnyás, lajbis, kalapos gyülekezete. Az emberek már mind a templom körül várakoztak a plébános úrra, hogy kezdjék végre dicsérni az Urat, de olyan csend ülte meg a falut a harangszó nélkül, és ez a csend akkora árvaságot hirdetett, hogy az embereknek összeszorult a szíve. Hiába rángatták a harangkötelet, a harang néma maradt.

– Ez valami hamis dolog lehet – mondogatták az öregek. Azonban hiába mentek fel a legények a toronyba, semmi hibát nem találtak. A harangszíve ott lógott a helyén, megkalimpálták, hozzá is verődött a harang szoknyájához, de hangot nem adott.

A nagy csendre megérkezett a falu lelkipásztora és elképedve halotta a történteket. Rögvest el kezdte a népet korholni és vezeklésre szólította fel a falut. Böjtöltek is az emberek rendesen, hogy a zöld karikák egyfolytában a szemük előtt táncoltak, imádkoztak is, de nem történt változás. Nem is történhetett, mert akkor még nem tudták, hogy Istennek szándéka van velük.

Végül a legöregebb székely, Járfás bácsi, aki sokfelé járt a világban, elő állt és azt mondta:
– Segíts magadon, az Isten is megsegít!

Ezzel aztán mindenki egyetértett. De hogyan tovább? Az öreg megköszörülte a torkát, ami azt jelentette, hogy éppen most merít magának egy kis bátorságot, és így szólt:

– Holnap holdtölte lesz. Fel kell menni a Kőd hegyére és meg kell tisztítani a régi kőoltárt. Aki az éjszakát ott tölti, az megtudja, mit üzen a harang a némaságával. Mert, hogy valamit üzen, az bizonyos, csak mi nem értjük. Aki felmegy, az puskát nem vihet magával, mert vért nem onthat. Ha jő valami beste lélek, legfeljebb elfuthat, ha bír. Ezért fiatalnak kell mennie és olyannak, aki ismeri az ősök írását.

Az emberek csendben végighallgatták az öreget, aki kicsit restelkedett, mert a régi kőoltárt bizony már régóta kerülték. Volt, aki pogány dolognak tartotta, pedig valamikor ott is Istenhez imádkoztak az emberek, csak éppen Isten neve hangzott másképpen.

– Ki mondja meg a papnak? – kérdezte egyikőjük.
– Elmondjuk mire jutottunk, ha itt lesz az ideje. Nem maradhatunk harangszó nélkül a világ csúfjára, no meg a koplalásból is elég volt már, mert a testünk meggyógyult, de a lelket kell itt gyógyítani – mondták az egyházfik.

Ezzel is egyetértettek és hamarosan kiválasztották maguk közül Bulcsút, aki utolsó gyermeke volt édesanyjának, aki ezzel a fiának adott névvel búcsúzott a szülés fájdalmas, de mégis boldog örömétől. Bulcsú szófogadó, kedves legény volt, dicséretes szorgalommal és ismerte a rovásírást is. Bármelyik leány szívesen választotta volna élete párjának, de Bulcsút nagyobb dolgok foglalkoztatták a szerelemnél.

Édesanyja feltarisznyázta, mint valamikor a hadba vonuló ifjakat és Bulcsú elindult. A falu népe a hegylábáig húzódó szántóföldekig kísérte, onnan már egyedül lépkedett tovább, fel a kőbánya tátongó aknája, az Ördögárok hasadéka mentén, a Kőd rejtelmes erdeje felé. Mire felért a gerincre, a Hold ott fényeskedett Szépvíz kéklő magaslatai fölött. A kőoltár alakja egy tisztás közepén, sűrű növényzettől takarva domborodott ki a talajból, ott ahol rengeteg cserevirág ontotta finom illatát.

– Sehol nem találsz annyi cserevirágot, mint a régi oltár környékén – így igazította el Járfás bácsi. Letette hát a holmiját a halom mellé és nekifogott minél több elhullott fát összegyűjteni. Négy embermagasságú halmot rakott össze, a négy égtáj irányába, a kőoltártól három-négyméternyi távolságban. A Hold már a hegytető fölött rótta útját, mire nekilátott megtisztítani az oltárkövet. Csupasz kézzel letépte a kőre futott liánokat, szederindát, a vastagon rárakódott mohát, földet, száraz leveleket és lassan kibontakozott a kő kerek alakja. Bulcsú homlokáról csorgott a veríték, a ködmön már régen lekerült róla, és úgy érezte ideje kicsit kifújni magát.

Leült falatozni, hogy éhét elverje. A Hold teljes ragyogással állt a kő fölött és Bulcsú úgy érezte őt bámulja. Meggyújtotta a felhalmozott farakásokat és elkezdte az imádságot. Először ahogy tanulta, de később a saját gondolataival és szavaival kérte az Urat, a szenteket és minden jótét lelket, hogy segítsenek.

Miközben így imádkozgatott, egyszerre nagy fényesség támadt az oltárkő fölött és egy alakot pillantott meg a fényben. De olyan nagy volt ez a fényesség, hogy nem tudta eldönteni angyalt lát-e, vagy magát a nagy táltost, az viszont bizonyos volt, hogy szárnyas lény állt a fény közepén. Bulcsú letérdelt és kezeit széttárva jelezte, hogy hallgatja a lényt. A jelenség pár perc után így szólt:

– Bulcsú! Megtisztítottad az oltárkövet, ami azt jelenti, hogy tiszteled Istent. Eljöttél az ősök oltárához, mert nem értitek papotok szavát. Megoldást kerestek a néma harang miatt, és nem látjátok a megoldást. Pedig tudjátok ti is, hogy templomotok kicsi és szegényes. Isten feladatot adott nektek. Építsetek nagyobb házat az Úrnak, és a harang megszólal. Ám hiába teszitek mindezt, ha az írást meghallgatjátok ugyan, de nem intelmei szerint éltek. Szeressétek egymást, fogadjátok el a gyermeket, akit az Úr küld hozzátok, adjatok a szegényeknek és az árváknak. És mindezek előtt nyissátok meg szíveteket, mert nem elég tudni a helyes utat, arra rá is kell lépni. Menj és vidd hírül, amit hallottál!

?Menj és vidd hírül, amit hallottál!? – visszhangzott Bulcsú fejében a hang, amikor a hajnali napfény kiűzte szeméből az álmot. Ránézett az oltárkőre és a következőt rovást olvasta rajta: ?Egy az Isten, de számtalan a hozzá vezető út!? Odalépett a kőhöz, rátette a kezét és abban a pillanatban úgy érezte, hogy nagytata ott áll mellette, és megsimogatja göndör fürtjeit.

Gondolataiban az erdő felöl hallatszó ágroppanás zavarta meg. A hang irányába fordult és ámulva látta, hogy egy hatalmas agancsú szarvasbika közeledik. Homlokán fehér folt, agancsán a reggeli harmattól megcsillanó napfény ragyogott. Bulcsú nem mozdult. A szarvas egyre közelebb ért, elhaladt Bulcsú mellett, egyenesen az oltárkőhöz ment és agancsát nekivetve hatalmas erővel félretolta a kőlapot. Mély barna szemeivel hosszan nézett a legényre, és ahogy jött, visszament az erdőbe. A legnagyobb meglepetés azonban most jött. A kőlap alatt aranytallérok hevertek, melyeket Bulcsú a tarisznyájába tett és boldog örömmel vitt le a faluba.

Este, a templomkertben összegyűltek a férfiak és meghallgatták Bulcsú elbeszélését. Az egyházfiak felkeresték a papot és elmondták, hogy úgy határozott az egyházközség elöljárósága, hogy a falu új, nagyobb templomot épít, az egyházközség tagjai pedig ezentúl nagyobb buzgóságot mutatnak majd a hitéletben.

A pap megírta a kérvényt a püspökségnek, a püspök értesítette a bíborost, aki áldását adta a templom megnagyobbítására. Mindenki örült és hozzájárult valamilyen módon az építkezéshez, a talált aranyból pedig arra is futotta, hogy új oltárképet csináltassanak. A harang is felkerült az új toronyba és azóta, még messze zengőbben hívja az embereket imádkozni.

Csak Bulcsú nem találta a helyét. A Kőd hegyi éjszaka után minden harangozáskor azt vélte hallani: ?Bul – csú, hív – lak, vá – rok rád! Bul – csú, le – gyél jó szol – gám!? S ezt addig, addig hallotta ki a harang kongásából, hogy egyszer aztán fogta magát, felkerekedett és elment Dévára, ahol beállt ferences rendi barátnak. Amióta ez a csoda történt, azóta a harang szavát minden Csíkvacsárcsi megérti, és boldog büszkeséggel látogatja szeretett templomát.

Az öregek pedig esténként – amíg a teheneket hazavárják a legelőről -, arról mesélnek a kapualjakban, hogy lám csak, a régiek közben jártak Istennél utódaik megsegítésére.

Szakáli Anna

(Erdély.ma – eredeti cikk)

Kapcsolódó cikkek:

Share this: