Ismét irodalmi vonatkozást találtunk nemzeti írásunkkal kapcsolatban. Igaz, csak egy cím erejéig. Tormay Cécile tiszteletére.
Rovás a kultúrában
Portálunk külön rovatot szentel nemzeti írásunk, a székely-magyar rovás alkalmazásának, jelenlétének bemutására a kultúra legkülönbözőbb területein. Az irodalmi említések között egyre több a verses példa. Döbrentei Kornél művét a Magyar Irodalmi Lap közölte.
Döbrentei Kornél
Rovásírás egy emlékoszlopra
Hommage – Tormay Cecile
I.
Diadal-oszlop ez, nem akasztófa,
talán már nem tagadjuk meg kakasszóra.
Ám, akik lelkén száradnak halál-listák,
figyeljenek: megkövesült bolsevisták
s megszállottságba kékült, csalárd társaik,
kéjjel forgatják bennünk gyötrő nyársaik,
de jő még erő, hogy kezükből kiüsse,
istentelen szívük a menykő megsüsse.
II.
Ez nem kegyeletes, megbocsátó ének,
ágensként, preparált bőrkabát-legények,
halljátok kunbéla-stafétás ifjak s vének,
beépült arcú, nyáksíkos szabotőrök,
belülről, zsoldért veszejtésünkre törtök.
Rekedt szirénahang ez, mars ki, szirének,
álnok, hamis dallamosítói a vésznek.
Jobbjaink forgatókönyv szerint kivésznek,
veszedelemkor holtjaink visszatérnek,
élesztői kivérzett törzsszövetségnek;
föl Szentlélek királydombjára: Passio,
szenvedés-út ez is, ki fölért tudja jól,
mégis győzhetetlen sereglés Csíksomlyó:
megkínlódott összetartozás kegyhelye,
szétzúzatása kövét e nép tegye le,
mindennapi Pünkösd-világlás kellene,
mi Atyánk, add meg nekünk, tán megmentene.
III.
S e Bábel előtti egyetemes nyelven
Gén-mélyből kiáltunk minősítők ellen:
jöttmentek másodrangúznak le, mert félnek,
nem leszünk cselédei a Nagy Egésznek,
igazunkból nem, nem, soha nem engedünk,
mert ha ?Isten velünk, kicsoda ellenünk??
Majd mindenek! Úrhölgy borzadna, ha látná,
kiirtásunk ördöngősb Versailles-Mohácsnál.
Onnan jöttünk, hol az éj-győztes Nap kél fel,
az élet elevent szülő erejével.
Úrasszony, letekinthet Napkelet felől
– vajh ügetnek-e felénk Három királyok,
rendületlenül jó érkezést kívánok ?,
itt a nap nyugodni nem leszentűl – ledől,
a nyáladzásoktól mart-ragasztott bástya,
Európát gyűri alá omladása.
IV.
Ceceile, Maga kompországságot nem akart,
mert fél önfeladás, fél ábránd-dús semmi,
nem csatát, háborút kellett volna nyerni,
bomlás-hulladékával fojtón betakart
a pudvás Nyugat, gyomrát erjeszti haszon,
zápult iszap s örvény kavarog, Nagyasszony,
az Istent megemészteni bénult, tunya,
rongyszőnyegként hever el, mint tikkadt kutya,
csak a hűség hibádzott, no és a hála,
mellénk nem támasztatott soha a válla,
ám kellett a büszke-buta gőg: kiállunk,
tudták, golyófogónak rendre beválunk,
s ha egyszer megundorodunk azzá lenni,
nemigen akarunk kutyába lemenni,
ha eluntuk az életvesztő szerepet,
fel-s megvilágosodásunk megesett,
jött kancsuka, majd cudar uzsorakényszer,
végzetesebb, mint öklön barbár bokszer.
V.
Untatta, untatta-ritmusra dőlt a vérünk,
gyöngyharmatán híztak svájci, német gulyák,
önföldünkön éhen maradt magyar mulyák,
Európa kikopta kereszténységünk,
az őstörténeti inga kileng, legyint:
90 év alatt új, s új trianonok megint,
kívül, s bévül ugyanaz a pálladt csűrhe,
kék-vörös páholyokból kilóg a csülke.
Minket átkozni ide őket ki küldte?
VI.
Hová bujdosunk, Nagyasszony, utolérnek,
mennyi alkotásunk maradt menedéknek?
a sertéseknél önajzóbban mohó férgek,
kiírthatatlanúl a szívünkből élnek:
és még miből? Egy hosszú perc, Róbert bácsi,
nagyzenekart vezényelsz, de azért ácsi!
Hitványtalpú, bakancsos üzletmeneted
hadtápvonalon vagyont járt ki teneked,
ezen mit sem változtat ingyen levesed,
amit kimérettél, nagylelkűn keveset,
fogant kegyességed háborúkban, vérben,
így lettünk moslékzabálók ?kérlekszépen?,
én ennek levét iszom, bár sose kértem,
ez a lé gyönge kikezdeni a vértem,
mert ez a nép felség így is hozzád képest,
nem lép egyszerre, de érdemli a rétest,
s bár feledtetnék cifra szűrét, subáját,
zaciból öröklött palástodon átlát.
VII.
Cecile, delejes egekből néz le ránk,
hát hová tűnt el a legvidámabb barakk?
Tekintete előtt most nem szögesdrót ráng,
helyében a műfüves tyúkketrec maradt,
csipegessél vagy mélázz halálraítélt,
időd s ha merszed van, bogozd ki a kötélt.
Szabadságon fos-folt, e cella tyúkszaros,
(tudom így szólani versben nem ildomos,
de a Lét nem rózsasóhajtól illatos),
ám a megrendezés Trianon-darabos.
Néhol már anyanyelven szólni sem szabad,
a kutya ugathat a karaván halad,
kamatos kamatként nő trágyadomb, s tartja
tornyát idegen, s benyelt bóvlik salakja.
Ott, hol törpe kakasok játszanak nagyban,
egy homokozóban kis- és a nagyantant:
körénk feszül döglesztő vasabroncsozat,
rozsdállásra nincs szándék, se parancsolat,
Világbank, IMF, álnemzeti Jegybank,
mintha várna jelt, mikor szól a kakas már
s színre lép, folyik az ország büntetése,
lesik, mikor fordul önszívének kése,
demokrata maszkban mind rabszolgahajcsár.
S mikor a járomból szabadulnánk végre,
ismét zsigerelés, nyúvasztás, nincs vége:
ős-uzsorák, újzsarolók törnek térdre,
s mindegy ereinkből víz fakad, vagy vér-e.
VIII.
Lám, a magyar idő csigamódra halad,
csusszanásra sem lendít, kelt kátyút, sarat
és itthon a sok hitelét vesztett beste,
lopott, csalt, hazudott reggel, délben, este,
Cecile asszony, őket mikor éri utol,
csap le rájuk a több évezredes Turul?
IX.
Éltünkben s azon is túl, megmásznak minket,
és benyálazzák halálos ingeinket.
Mikor a férfierő végleg megroskad,
akkor mozdul a létcsiholó női had:
Édesanyák, Egri nők, Zrínyi Ilonák,
Karády, Szeleczky, Tóth Ilona, s tovább:
méltó maiak, sudár tartású hölgyek,
viharban és vészben meg nem ingó tölgyek,
birtokában az írthatatlan gyökérnek,
megtartni anyanyelvet-földet nem félnek,
s éberen óva figyelmeztetőn intnek,
ama férgek el sose érjenek minket!
Pomáz, 2012. április-május
(Magyar Irodalmi Lap – eredeti cikk)
Kapcsolódó cikkek:
