A Somogy megyei Zamárdi életében nagy esemény, hogy felavathatták a rovással írt helységnévtáblát, csatlakozva ezzel a Kárpát-medence sok településéhez.
Rovással kiírt helységnévtáblát avattak a Somogy megyei Zamárdin
A tábla felállításának ötlete a Zamárdi “Berkenye” Alkotó Kör alapító vezetőjétől, Szakáli Annától származik, mivel már számos településen a régi írásunkkal kiírt helységnévtáblák olvashatók, mint pl. Siófokon, Kerekin vagy Kaposváron.
A zamárdi civil szervezetek egyetértésével állítódott fel a tábla, az ügy pedig a Zamárdi Polgári Asztaltársaság és a Zamárdi Berkenye-kör nevében indult el. A város vezetői is az ügy mellé álltak és segítettek a megvalósításban, vállalva az anyagi terheket.
A táblaavató ünnepségen Szakáli Anna beszéde így hangzott:
Tisztelt Egybegyűltek, kedves Polgártársak!
Engedjék meg, hogy mondanivalómat Magyarország alaptörvényéből vett idézettel kezdjem: “Mi, a magyar nemzet tagjai, az új évezred kezdetén, felelősséggel minden magyarért, kinyilvánítjuk az alábbiakat: …. Vállaljuk, hogy örökségünket, egyedülálló nyelvünket, a magyar kultúrát…… a Kárpát-medence természet adta és ember alkotta értékeit ápoljuk és megóvjuk.”
Kedves Zamárdiak, kedves Polgártársak! Majdnem egy évi várakozás után, végre elkészült a magyarság régi írásával felállítható helységnévtábla. A táblák három helyen kerültek kihelyezésre: a 70-es út zamárdi bekötő szakaszain, Siófok és Szántód felől, valamint a Szent István út Szántód felőli szakaszán, a Közútkezelő Vállalat és a zamárdi Önkormányzat Műszaki osztálya által egyeztetett és meghatározott helyeken.
Nem kis örömünkre szolgál ez a tény, hiszen feltáró régészeti ásatások igazolják, hogy Zamárdit, ősisége jogán, megilleti ez a tisztesség. Szamar-d, illetve Zamárdi nevünk különleges, egyedüli a kárpát-medencében, és a világban.
Települések nevének szóösszetételeiben ismerten, csak “Szamar-kand” (2750 éves türk város) nevében lelhető fel.
Sokszor szerepel viszont egy-egy kiemelkedő hegy, domb nevének meghatározásaként. Számtalan “Szamar-hegy” létezik Magyarországon és Ázsiában, így a mongoloknál is, mely helyek szerepére a Mongol Tudományos Akadémia adta meg a választ küldöttségük ittjártakor (sajnos nem a magyar akadémia): A Szamar (vagyis nagy kő) nevű helyek, a tudás átadásának és az ifjak beavatásának helyei voltak. Ezek a helyek szinte vonzzák az embereket, amint ezt mi is megtapasztalhattuk nagyszüleink, szüleink körében, akikkel nagyon sok húsvéti, ha úgy tetszik feltámadási ünnepet töltöttünk el közösen a Szamar-kőnél.
Örömünkre szolgál az a tény is, hogy ma már ismét sok ezren élnek a Kárpát-medencében azzal a lehetőséggel, hogy megismerjék és megtanulják őseink írását, mely nyelvünk további fejlődésének és az önazonosság-tudatunknak az alapköve. Ezres nagyságrendet meghaladott azoknak a településeknek a száma, ahol a régi írásunkkal feliratozott, tájékoztató helységnévtáblákat már kihelyezték.
Egyre többen ismerik meg, a szinte egy-másfél óra alatt elsajátítható – nyelvünket, hangrendszerünket tökéletesen leíró – régi írásjeleinket, melynek ismeretében a tiszta gondolkodás, a tökéletes kifejezés és leíró képesség kicsiszolódik. Akik megtanulják ezt az írásmódot, sokan arról beszélnek, hogy egy új világ, egy új gondolkodásmód nyílik meg előttük, új szemléletben tudnak tekinteni nyelvünkre, annak szépségére, szerkezetére, logikájára.
Mit igazolnak ezek a felismerések? Mire jó mindez?- kérdezhetik tőlünk. A kérdésre ez a válaszunk: Zamárdi múltjában is igazolt az ősiség folytatása. Ezért a táblák felállítása nem csak újabb keletű szokás, de kötelességünk is jelezni, hogy értjük, megbecsüljük és tiszteljük elődeink tudását, akik nem barbár, nomád hordaként települtek vissza őshazájukba, de írástudó, gyermekeiket tanító nép voltak, akik már felvették a kereszténységet. De ez az állapot csak a nyugati-kereszténység megjelenéséig állt fenn.
Árpádkori templomainkban ekkor vésették le, vagy vakolattal elfedették a régi írással feljegyzett szövegeket, elégették történelmi tekercseinket, majd megtiltották a régi betűk használatát.
Mégis, a mintegy kétezer év alatt ránk kényszerített idegen nyelvek sem tudták megtörni a magyarság gondolkodásmódját, ragaszkodását – tudottan vagy ösztönösen – őseink nyelvéhez és írásához.
Reméljük – hogy ugyanúgy, mint ahogy megszűntek az évszázadokon át hivatalosan használt latin, a 150 éves török, a 400 éves német, a 70 évig tartó orosz nyelvi kötelezettségek?, a jelenlegi angol-szász őrület is hamar alább hagy, és a magyar nép józansága átsegít bennünket ezen a romboló korszakon. De a dolgok megváltozására várva, nem ülhetünk ölbe tett kézzel. Fiataljainkat emlékeztetni és tanítani kell az igazságra.
A sors fintora, hogy nagyon sok leletünket papjaink, szerzeteseink levelei, feljegyzései, templomaink vésetei őriztek meg évszázadokon át. Sajnos abban az időben, amikor az abc-nk átírása történt, megszűnt az ifjak tanítása. El kellett hagyni a lányokat 4, a fiukat 5 évig tartó oktatást, melynek rendje korábban bölcseink, aranyasszonyaink, harci bajnokainkra volt bízva. A régi rendben a nép között írástudatlan ember nem létezett. A legkisebbtől a legidősebbig, a legszegényebbtől, a legmódosabbig ismerték az írást. Ezt a tényt, nem mi magunk, hanem más népek rólunk szóló leírásai igazolják. A tiltás után otthon, titokban folyt a tanítás.
Bár a rovást tiltották, a rovásemlékek egy részét megsemmisítették, teljes mértékű visszaszorítása nem sikerült. A nép megtartotta emlékezetében, feltüntette mindennapi használati tárgyain, Erdély fatemplomain, kapuin, fejfákon és kövekre vésve.
Vén Andrásnak, Orosz Endrének, valamint az elhivatott kutatóknak, Torma Zsófiának, Forrai Sándornak köszönhetően, Friedrich Klára munkássága nyomán, főleg a gyermekek körében, ma már ismét megállíthatatlanul terjed a rovás elsajátítása, a muravidéki Lendvától, a kárpátaljai Beregszászig, a felvidéki Nyitrától, a délvidéki Zentáig. És ez nem véletlen, mert a magyar az egyetlen nemzet, amely rokonnépei utódaként több ezer év után is ugyanott él, ahol elődei már rovásírással üzentek. Ahogyan Fadrusz János is fennen hangoztatta: “Látom, jönnek az idők, amikor iskoláinkban tanítani fogják gyermekeinket őseink betűrendszerére… És minden magyar büszkén, fönndobogó szívvel fogja az idegennek mutatni a rovott betűket és magyarázni, hogy őseink évezredeken át ezekkel a betűkkel írtak! És ez a miénk volt, mi fönntartottuk és fönntartjuk immár mindörökre a magunkénak, magyarnak…” Láttunk már leigázott népeket, elvett nyelvet, írást, országot, de az isteni igazságot nem az emberek szolgáltatják, az Isten dolga.
S amint a magyarok mondják: Isten malmai lassan, de biztosan őrölnek!
Minden eszme és tett, ami nem Istentől való, vesztésre van ítélve, még akkor is, ha álságosan az Ő nevében hirdetik. Ezért kell megtörténnie, és ezért helyénvaló, hogy a magyarok történelme is a helyére kerüljön.
Igazság és szabadságszerető népünk tudja, hogy ennek a földnek a megtartása, megvédése kötelességünk, mert ezt a földet őseink ereje adta nekünk.
Olyan hagyaték ez, ami biztosítja számunkra a jövőt, kulcsa a magyar nyelvnek, a magyar észjárásnak, a magyar életnek.
Köszönet az Őrzőknek!
Olvassuk büszkén, öntudatosan, az őseink írásával felírt nevet, városunk nevét!
(erdély.ma – eredeti cikk)
Kapcsolódó cikkek:
- Hibás rovástábla – Somogyvár
- Somogy TV-ben a rovás
- Somogyi Hírlap a rovásról
- Rovástábla – Kaposfő
- Rovástábla – Kaposmérő
