Rovás is lehet a Budapesti olimpián, ha eljutunk oda – véli a “gyűlöltellenségeink” bloggere, az olimpiai megnyitó kapcsán. No, meg egy kis angol humor.
Nácizástól a rovásig
… ilyenről már olvastunk híreket szélsőbalos megmondóemberek tollából, akik csak egy gondolati ívben tudják elhelyezni a magyarság kultúrkincseit a nácizmussal. A mostani szarkasztikus írás viszont éppen hogy igazi proletárpukkasztóra sikeredett, bár annak valószínűsgében reménykedünk, hogy mindenképpen lesz rovásfelirat az egyszeri magyar olimpián.
Ipari nácik és cuki nácik
Várakozásainknak megfelelően az angolok képesek voltak összehozni minden idők leggázabb olimpiai megnyitóját. Kristálytisztán megmutatták, hogy a könnyűzenéjükön és a humorukon kívül nincs semmi értékelhető dolguk. Ha olimpiát rendeznénk, bizonyára nem a Diósgyőri Vasműre építenénk a műsort, amellyel bemutatkozunk a világnak.
A cilinderes néger lordon nem ütköztünk meg. Ha a feudális, elmaradott és kirekesztő Magyarországon nemessé válhattak mindenféle szláv szolganépek fiai, akkor bizonyára a végtelenül liberális és toleráns kora újkori Angliában is lorddá emelkedhetett egy néger, nemde? Különben is, ők már biztos szembenéztek a náci múltjukkal, emlékműveket emeltek, és bocsánatot kértek minden illetékestől. De az a lélegzetelfojtóan szétfüstölt, iparosított megnyitó, az volt ám a csoda! Az izzó acélból készült olimpiai ötkarikát a kohó kéményei termelték ki – roppant lírai megoldás. Milyen kár, hogy a moszkvai olimpián nem T-72-esekkel hozták be a karikákat! A 18. század előtti történelmüket és a 20. század előtti kultúrájukat viszont valahogy kifelejtették a műsorból az angolnak látszó britek. Ilyen jellemzőkkel még a szlovákok is tudtak volna megnyitót rendezni. Sőt hajlunk rá, hogy szlovákok módjára, semmiféle múlttal nem rendelkezni kicsit jobb, mint angol módi, éhezéssel, koszban fetrengő, állatias életmóddal, agresszív, buta dokkmunkásokkal és minden gátlást nélkülöző, náci népirtásokkal terhelt múltat magunkénak tudni. A tabula rasa gyermeki bája mégiscsak vonzóbb a bűnös léleknél.
Izzó acél, füst, kohászati munkások és a természetes környezet lebetonozása ?az olimpiai eszme legszebb kifejezői.
A füst elszálltával aztán minden egészséges ember belealudt a megnyitóba, miután a mi deli legényeink és szépséges leányaink elvonultak. Mert mégis ki a szart érdekel 203 ország, amelyek többségének semmi értelme?! Bőven elég lenne 70-80, ugyanúgy lefednék a Földet, ráadásul senkinek sem kéne azt hazudnia, hogy egy laoszi különbözik a thaitól, az argentin pedig az uruguayitól. És nem hinné azt 4 milliárd ember, hogy a szlovékok egymás után kétszer vonultak fel az oroszok zászlajával. A németeken viszont irtó jól szórakoztunk, Joachim Gauck pszeudobirodalmi államfő karlendítése színt vitt az unalomba. Egy bábállam bábelnökének elkeseredett magánakcióját láthattuk, tehát még mindig nem tettek le arról a vágyukról, hogy valaha kiemelhetik a fejüket a járomból. Ennek fényében még mulatságosabbak a kis cuki rózsaszín és babakék formaruhácskáik, amelyeket a gazdáik rájuk kényszerítettek a csukaszürke egyenruha helyett, hadd röhögjön egy jót a másik 202 ország. Ezért a dacos lengetésért további holokausztemlékművek sokaságát kell majd felépíteniük a városaik központjaiban. Reméljük, hogy jó sokat!
Ki más ijedne meg legjobban a náci karlendítéstől, ha nem a nácihadseregbe való csatlakozásért annak idején sorban álló hollandok?
Ezek a szedett-vedett idegen népek után érdemes kicsit magunkkal is foglalkozni. Elméláztunk hát ezen a szörnyen unalmas, sótlan és izzadtságszagú megnyitón, amelyen a rendező feltűnően azzal küszködött, hogy nincs mihez nyúlni az angol múltból, ami vállalható lenne. Vajon milyen megnyitót rendezne Budapest, ha a NOB kiküszöbölné ama páratlan szégyenét, hogy a tizenkét legeredményesebb olimpiai nemzetből már csak a nyolcadik magyarok nem rendeztek olimpiát?
Milyen anyagból dolgozhatna a mi olimpiánk megnyitóünnepségét rendező Koltay Gábor? Elképzeltük a küzdőtéren, hatalmas élőképben megelevenedő Fehérlófia mesét, majd Miniszterelnök Úr és Elnök Úr köszöntése következik. Szerencsére nekünk nem kell az egykori német császári és egyúttal a mai liechtensteini himnuszt hallgatnunk komolykodó arccal, mert rögtön három sajátból is választhatunk. Kassai Lajos és a lovasíjászok érkeznek egy kürtszóra előadott, káprázatos bemutatóval, miközben a rovásírás művészete is felbukkan. Később dicső lovagkirályaink és a rászorulókat gyámolító, szent nőink jelennek meg, majd a Herczku Ágnes előadásában, élőzenei kísérettel felcsendülő népdalainkra esik le a világ álla. A fenséges huszárvonulás alatt a székelyföldi Szentegyházi Filharmónia gyerekkórusa énekli a Klapka indulót, utána az ’56-os hős fiúk megjelenését kísérő, Liszt Ferenc-féle Magyar rapszódián lepődik meg a közönség, miszerint az sem német.
A zenés történelem után könnyedebb vizekre evezünk, és egy Rubik-kocka köré épített színpadkép mutatja be a legjelentősebb magyar találmányokat, hogy végül dicső labdarúgó, vízilabdázó és kardvívó hagyományaink villanjanak fel. Ezt követi a nemzetek bevonulása Demjén Ferenc, Ákos és a többi híres magyar előadó zenéjére. Legvégén vonul a népes magyar csapat, amelyben a férfiak atillát viselnek. A bevonulás után jön a legmeghatóbb pillanat: Sebestyén Márta énekére Kokó érkezik a lánggal a stadionba, és ott Egerszegi Krisztinának adja át a fáklyát. A legendás úszónőt már várja Grosics Gyula és Buzánszky Jenő, akik közösen gyújtják meg az olimpiai lángot.
Ez a röpke vázlat nagyjából három londoni megnyitóra elegendő művelődési vívmányunkat sorolta fel, és arról még jóhiszeműen nem is szóltunk, hogy nálunk valóban finom koszton tartanák a világ sportolóit. De szar itt élni!
Olvasóink figyelmébe ajánlom kedves szerzőpárom, Kurtz ezredes remekbe szabott közvetítését a megnyitóról a méltán népszerű Modorosblogon. Itt találjátok!
(gyűlöltellenségeink blog – eredeti cikk)
Kapcsolódó cikkek:
