Kevésbé közismert az ún. ibériai írás, melynek jelei között sok a rovás íráscsalád jelkészletéhez hasonló betű fedezhető fel.
A Barcelonai-i rovásemlék
Levelet kaptunk: egy barcelonai múzeum tárlójába helyezett kis fémlapon ?rovásnak? látszó jelek találhatók: a betűk közül több is nagyon hasonlít a székely ábécé jeleire. Lehetséges volna, hogy székelyek jártak arra évszázadokkal ezelőtt? Vagy egyenesen azt bizonyítja a táblácska, hogy a székely írás sokkal régebbi, és sokkal elterjedtebb volt, mint hisszük?
A székely írással foglalkozók megszokták, hogy időnként előkerül ez-az, amit szenzációként lehet tálalni: lehet ez karcolás a templomtoronyban, kőre vésett jel vagy jelcsoport, díszítőminta egy múzeumi tárgyon – lényegében bármi, ami egymáshoz illesztett vonalakból áll. Ezek a ?feliratok? azt bizonyítanák, hogy a ?magyar rovásírás? a legősibb, és hogy sokfelé használták. Nyáron több a kirándulás, nagyobb az esélye annak is, hogy ilyesfajta ?emlékekre? bukkan valaki. Az sem ritka persze, hogy valóban írás látható egy-egy tárgyon, felületen, sőt, első ránézésre még nagyon hasonlít is a székely ábécé jeleihez – de nem árt óvatosnak lenni, mert nem minden ?rovásírás?, ami annak látszik. Erre mutatunk most egy példát.
A barcelonai ?lelet?
Néhány hónappal ezelőtt a nyest szerkesztősége levelet kapott. Egyik olvasónk, Papp László küldött képet a szerkesztőségnek: Barcelonában, a Régészeti Múzeumban készített fotót egy jeleket tartalmazó táblácskáról. Az ólomdarabka a mellette lévő leírás szerint az i. e. 4. század végéről származik, a Barcelona óvárosától mindössze 10 kilométerre, Sant Just Desverntől 2 kilométerre fekvő Penya del Moro nevű lelőhelyen találták. A fémbe karcolt jelek jellegzetesen olyanok, mint a ?rovásbetűk? szoktak lenni: szögletesek, nincsenek egymáshoz kapcsolva (nem kurzív az írás), s ugyan a töredéklap jobb oldala nem ép, mégis látszik, hogy a bal oldalon maradt némi hely, az írás tehát jobbról balra halad. Néhány betű egyértelműen ugyanolyan, mint a székely ábécé egy-egy jele, más jelek meg hasonlítanak annyira, hogy éppenséggel fölfoghatók székely betűk variánsának, legrosszabb esetben is valamilyen közeli rokon ábécének.
Csak nem valódi szenzációra bukkantunk? Hiszen a felirat abból az időből való, amikor a nyelvészek szerint a magyar törzsek még valahol az Ural környékén éltek, a székely írással kapcsolatba hozott török nyelvű népek őseinek ősei meg még keletebbre, talán Szibéria déli részén, a keleti füves pusztaság északi peremén. Csak nem a kezünkben a bizonyíték, hogy mégis a magyar Európa ősnépe, a magyar Európa ősnyelve?
Mielőtt elmerülünk az ábrándokban, nézzük meg alaposabban, mivel van dolgunk – szerencsére a képet küldő olvasó sem délibábokat kergetett, épp ellenkezőleg: azért írt, mert úgy gondolta, a székely írás új kultuszában előbb-utóbb ?fölfedezi? majd valaki a katalán múzeumban látott feliratot is, s jobb ennek elejét venni – ezzel egyetértünk, és köszönjük az anyagot!
A tárló melletti feliratból már tudjuk, hol találták a leletet, és mikorra datálják. A Spanyolországban előkerült ibér feliratok korpuszát Jürgen Untermann adta ki tekintélyes kötetekben, a harmadikban találjuk a lelet részletes leírását. Az ólomöntvény darabka tehát a Penya del Moro nevű lelőhelyről származik, az i. e. 4. század végén, 3. század elején készült kerámiákkal együtt találták. Jelei az első sorban valóban jobbról balra haladnak, a következőben azonban – ahogyan az ökörrel szántottak – megfordulnak, a második sort balról jobbra kell olvasni. Ez az egyetlen ilyen ?ökörszántást?, azaz busztrofedont tartalmazó ibér emlék, valószínűleg görög hatás eredménye a szokatlan írásirány. A lelőhelyen 1972 óta folytatnak ásatásokat – egykor kereskedelmi központ lehetett itt. A jelek azonosítása sem okoz gondot: kétséget kizáróan az ibérektől származnak, az északkeletinek nevezett ibér írással készültek – és hasonlóság ide vagy oda, semmi közük a székely jelekhez.
Az Ibériai-félsziget régi népei és nyelvei
Az Ibériai-félsziget lakói a latin invázió előtt sokféle etnikumhoz tartoztak, és egymástól eltérő nyelveket beszéltek. Sem kulturális, sem politikai egységet nem alkottak, ezért némiképpen megtévesztő, hogy a görög és római források az i. e. 6. századtól nem csak kisebb csoportjaik nevén, hanem összefoglaló neveken is emlegetik őket. Az ibér olykor a félsziget teljes lakosságára, máskor csak a félsziget keleti és délkeleti sávjában élőkre vonatkozik. Nincs konszenzus abban, hogy az utóbbi, szűkebb értelemben vett ibérek honnan költöztek Ibériába az i. e. ötödik és harmadik évezred között: vannak, akik szerint Észak-Afrikából, mások szerint a Mediterráneum más részéből érkeztek. Történelmük fénykora az i. e. 7-1. század közötti időszak volt, összetett társadalmi szerkezetben, városokban éltek, fejlett fémművességük volt, a vas, bronz, ón és réz kereskedelmükben is nagy szerepet játszott, kerámiát is igen sokfelé találtak. Virágzó művészetüket nemcsak kerámiáik, hanem kőből, illetve bronzból készült szobraik is megőrizték. A 6. századra, mikorra a források látóterébe kerültek, művészetükben már erős föníciai és görög hatás fedezhető föl.
A félszigeten többféle nyelvet beszéltek: például az indoeurópai nyelvek kelta csoportjába tartozó keltibért és ógaliciait (a mai galiciai a portugálból alakult ki, a kettőnek nincs köze egymáshoz), a szintén indoeurópai luzitánt (vannak, akik szerint a luzitán a kelta nyelvek csoportjába tartozik, mások ezt vitatják), az ismeretlen eredetű tartesszoszit (erről a görög forrásokból ismeretes nevén kívül egyelőre nem sokat tudunk, mert a feliratokat nem sikerült még megfejteni), az ibér nyelvet, illetve a baszk előzményét. A latin egy idő után a baszk kivételével valamennyit kiszorította, az 1-2. században kihalt az ibér nyelv is, mégis van remény arra, hogy megismerjük, hiszen számos emléke maradt ránk. Ennek ellenére, minthogy kétnyelvű felirat nem sok van, érdemes nagyon óvatosan fogalmazni az ibér nyelvvel kapcsolatban. Az mindenesetre biztos, hogy a baszkhoz hasonlóan agglutináló (ragasztó, toldalékoló) nyelv volt, de ez természetesen nem jelenti azt, hogy rokon nyelveknek tarthatjuk őket, sőt, a közöttük eddig föltárt hasonlóságok is lehetnek kölcsönzés eredményei – a félszigeten beszélt nyelvek között szoros areális kapcsolatok voltak, nagyon hasonló volt például a magánhangzó-rendszerük.
Ibér írások
Az ibér nyelv lejegyzésére háromféle írásrendszert is használtak: a görög írás módosított változatát (húsznál alig több emléke ismeretes) és két saját ábécét, ezeket nevezik tulajdonképpeni ibér írásoknak. Az ibér írások a föníciai ábécéből származnak, a kutatók egy része szerint görög hatás is fölfedezhető bennük. Emlékeik az i. e. 4. (talán 5.) sz. és az i. e. 1. század vége (esetleg i. sz. 1. század eleje) közötti időből maradtak fenn. Túlnyomó részük – kétezernél több – az északkeletinek nevezett jelrendszerrel íródott, ezek a feliratok a dél-franciaországi Languedoc-Roussillon tartományból, illetve Katalóniából és Kasztíliából kerültek elő, érméken, kövön, kerámián, fémtárgyakon, orsókon. Az érmék szerencsére elég sok, görög és római forrásokból azonosítható helynevet is tartalmaznak, ezek és a néhány kétnyelvű (ibér és latin) emlék megkönnyítették az írásjelek megfejtését. A jóval kevesebb – mintegy ötven – emlékkel rendelkező, szintén kövön, kerámián, ezüst és bronz érméken, fémlapokon megőrződött, Andalúziában, Murcia, Albacete, Alicante és Valencia tartományban talált délkeleti ibér írás jeleinek azonosításában az emlékek kis száma miatt vannak még bizonytalanságok.
Abban mindenesetre egyetértenek a kutatók, hogy a két változat közeli rokonságban van egymással, vélhetően a délkeletiból származik az északkeleti. Mindkettő a szótagírás és a betűírás keveréke: a zárhangokat ([b], [t], [d], [k], [g]) öt különféle írásjel jelöli, attól függően, hogy milyen magánhangzó mellett állnak, azaz ezek valójában szótagjelek; a többi mássalhangzót, illetve a magánhangzókat viszont betűk jelölik. A két ibér írás között azonban jelentős különbségek vannak, ugyanaz a jel más hangértékű lehet. Fontos, rendszerbeli különbség a két írás között, hogy a délkeleti ibér írás nem tesz különbséget a zöngétlen, illetve zöngés zárhangokat tartalmazó szótagjelek között, az északkeleti viszont jó ideig megkülönböztette a [g]-t és a [k]-t, illetve a [d-t és a [t]–t tartalmazó szótagjeleket, méghozzá úgy, hogy a zöngés mássalhangzót tartalmazó hangcsoport jelét egy mellékvonallal kiegészítve alakították ki a zöngétlen mássalhangzós szótagjelet. Ez a duális rendszernek nevezett írásgyakorlat a 4-3. században szinte kizárólagos volt, később azonban megszűnt ez a különbségtétel, a 2-1. századi emlékekben már az egyszerűbb jelsort használták.
Mindkét ibér írásrendszert adaptálták más nyelvek lejegyzésére is, az északkeleti változatot keltibér nyelvű szövegek leírására, a délkeletivel luzitán és tartesszoszi nyelvű feliratok készültek.
Miért nem lehet ?rokon??
A barcelonai táblácska tehát egyértelműen az északkeleti ibér írás jeleit tartalmazza. De miért ne lehetne rokonságot föltételezni az ibér és a székely írás között? A duális változatban 14-15 olyan jelet találunk, amellyel azonos vagy nagyon hasonló (például a tükörképe) a székely ábécében is megvan!
Igen ám, de először is: csak a jelek formája hasonló, hangértékük nem. Ez önmagában semmit nem jelent, hiszen a nyelvrokonság kritériumaihoz hasonlóan itt sem elégedhetünk meg az azonos alakkal, ha a jelentésben semmi közös nincs. Ha a jelek hangértékét is figyelembe vesszük, mindössze egyetlen jel marad, a [ga] szótag jele, amelynek tükörképe a székely írásban a [g jele. Nyilvánvaló tehát, hogy a formai hasonlóság mindössze véletlen, abból adódik, hogy a jeleket az ibérek is kemény anyagokba vésték, karcolták, és a székely írás ma ismert változatának elődjét is hasonló felületekre írhatták. A vonalak kapcsolásának lehetősége nem végtelen, vannak kézenfekvő formák, mint például az egyenes, a két egymást metsző egyenes vagy a körív – mindhárom betűalak megvan az ibér és a székely írásban is, de egészen más hangértékkel. A két írás között fontos különbség az is, hogy az ibér írás félig betűírás, félig szótagírás – a székely írásban viszont szótagjeleknek nyomuk sincs. (Sem az összevont betűk, a ligatúrák nem szótagjelek, sem a ?mély k?-nak nevezett betű nem az.)
Végül pedig: ha két írást kapcsolatba hozunk egymással, arra is választ kell adnunk, hogyan, milyen körülmények között, mikor kerülhetett a két írást használó nép kapcsolatba egymással, vagy kik közvetítettek közöttük – ha a történeti hátteret nem tudjuk tisztázni, bajban vagyunk. Semmilyen írott vagy íratlan történeti forrás (nyelvi, régészeti, néprajzi nyom) nem utal arra, hogy a magyarok elődei az i. e. 5. és 1. század között az Ibériai-félszigetre keveredtek volna, ez csak jó néhány száz évvel később történt meg, s arról sem tudunk, hogy az ibérek jártak volna Kelet-Európában.
Barcelonában tehát nem a székely írás emléke került elő, de megnézni, megismerni mégis érdemes, mert egy nálunk alig ismert népről, nyelvről, írásról ad hírt – és mert arra is figyelmeztet, hogy nem minden rovás, ami annak látszik.
Források
Untermann, Jürgen 1990. Monumenta Linguarum Hispanicarum. Band III. Die ibersichen Inschriften aus Spanien. 2. Die Inschriften. Weisbaden, 1990. Inscription no. C.17.1 (pp. 114-116).
Köszönjük Johanna Laaksónak a szakirodalom beszerzéséhez nyújtott segítségét.
(Nyest.hu – eredeti cikk)
Kapcsolódó cikkek:
