Az 1936-os Budai Naplóban megjelent írás felveti a rovás tanulásának szükségességét – a gótbetűk helyett. Ma is aktuális sorok.
Dr. KEÖPE VIKTOR: Miért üldözik a magyar nyelvet?
Megdöbbentő képet tár elénk a Budai Napló 1936 április 3-as száma; olyan, dolgokra hívja fel figyelmünket, amelyekről a köztudat el sem tudta volna képzelni, hogy lehetségesek legyenek.
Elképesztő, szinte hihetetlen, hogy most, amikor minden nemzet olyan nagy gonddal és ha kell, áldozattal is védi faját, nemzetiségét, amikor körülöttünk orgiát ül a magyar testvérek üldözése — hogy akkor Magyarországon a görögkeleti vallást követő ortodox magyar gyermekeknek nemcsak a templomi szertartást kell szerb, oláh vagy görög nyelven hallgatniok, de még a Hiszekegyet és Miatyánkot is idegen nyelven kell megtanulniok, még abban az esetben is, ha máskülönben egy szót sem értenek a magyaron kívül. Nem égbekiáltó bűn?!
Az ember jogosan kételkedhetne ennek a szomorú ténynek a valódiságában, ha maga is nem tapasztalná nap-nap után, hogy milyen letargikus sok életbevágó kérdéssel szemben már maga a nemzet is, hogy a vezető körökről ne is szóljak.
Mi ugyanis mindenféle idegen kultúrát válogatás nélkül magunkhoz ölelünk, sőt annál lelkesebben, minél idegenebb. A Nyugat, helyesebben a germánság imádatában olyan messze megyünk, hogy e miatt a magunkéról teljesen megfeledkezünk, de ami még ennél is veszedelmesebb, olyan behatásoknak leszünk rabjai, hogy már nem is tudunk magyar szemmel nézni, magyar agyvelővel gondolkodni. Ez a veszedelmes hályog mindig több és több embernek a szemét takarja el s végül olyan sűrű lesz, hogy a magyar gondolatot már meg sem érti és idegenül áll a legégetőbb nemzeti érdekeivel szemben is.
Bizony, bizony be kell vallanom, sokszor irigyeltem azokat a műveletlen balkániaknak csúfolt rácokat, oláhokat, akik, ha nem is olyan finomak és műveltek, mint mi — de ezzel szemben nem felejtettek el saját nemzetük szíve szerint gondolkodni.
Sajnos, hogy az iskola sem mentes ettől a szellemtől s ez annál veszedelmesebb, mert a zsenge korban belénk gyökeredzett érzések rendesen az egész életre kihatnak. Nagyon helyesen emeli ki a Budai Napló azt a példátlan német imádatot, amely minket már az iskolában német szellemi gyarmattá igyekezik süllyeszteni.
Valamikor, még a közös uralom idejében, amikor sok irányban nem voltunk szabadok — a német nyelv oktatását a harmadik középiskolában kezdték. Azután, hogy függetlenek lettünk — már az elsőben fontos tantárgy lett. Annak idejében törölték a latint az első osztályban, hogy a gyermeken könnyítsenek és — behozták helyette a németet. Én el is hiszem, hogy az nagy könnyítést jelentett a német és sváb gyermekeknek, de a magyarra csak súlyosbítás lehetett. A magyar gyermek bármennyire is igyekezett, nem érhette utól az idegent, aki készségét, tudását már hazulról magával hozta. Rengeteg időt és energiát kellett az idegen nyelv tanulására fordítani, úgy hogy természetszerűen kevesebb ideje maradt a többi tantárgyra s ez most is fennáll. így bármilyen idegenül hangzik is, Magyarországon a színtiszta magyar gyermek hátrányban van az idegenekkel szemben.
De hibás a célkitűzés is. Fölösleges az a szándék, hogy az ifjúságot minél mélyebben be- vigyülc a német nyelv szellemébe. Sok időt töltünk el vele és mégsem érünk célt. A nyelvtanulása nagy általánosságban nem cél, de eszköz. Hiába tudom az asztal-nevét akár öt nyelven is, azért tudatköröm nem növekedett új fogalommal. Az idegen nyelv nagyon fontos segédeszköz, hogy segítségével mozoghassunk, a külföldi tudományos értékekhez hozzájuthassunk.
Mindez nem elég. Miután megtanították a kis magyart a nem neki teremtett latin abc segítségével az olvasás és írás művészetére, fejletlen agyvelejét új dologgal kínozzák. Meg kell tanulnia az úgynevezett germán vagy gótbetűket. Emlékezzünk csak vissza, hogy hány keserves órát szereztek nekünk is ezek a csúf betűk! Meg kell tanulniok egy írásmódot, amelyet már Németországban sem használ a tudományos világ, mert szemrontó és nem is német. Az úgynevezett gótírás ugyanis francia eredetű, éppenúgy mint a gótstílus is. Az elsőnek törtírás a neve, a másodikének csúcsíves építészet.
És most megmozdul az én magyar lelkem.
Miért ne lehetne a gótbetűkkel eltöltött időt arra használni, hogy helyette megtanuljuk a magunkét. Ha a nagy német tudja az idegent használni, miért ne tudnánk mi a mienkhez, a sajátunkhoz ragaszkodni. Milyen örömmel és lelkesedéssel sajátítanák el kis testvérkéink az egyszerűbb, a magyar nyelvnek jobban megfelelő sokezer éves rovásírásunkat. Természetes, hogy ezzel nem akarom azt mondani, hogy a közkinccsé vált latinírás ezzel helyettesítsék, csak azt szeretném, hogy ezt — ami igazán sajátunk — mindenki ismerné, esetleg használni is tudja.Gondoljuk csak el, hogy milyen nemzeti erő rejlene abban, ha mindenki erezné és tudná, hogy íme, ez is egyik nemzeti kincsünk, amit nem a Nyugatnak köszönhetünk, hanem magunk hoztunk magunkkal! Létünkért folyó nehéz küzdelemben milyen segítséget, milyen erőt adna ez is. Lehet ugyan, hogy sokan éppen ezt nem akarják.
Budai Napló, 1936. május 9.
Kapcsolódó cikkek:
