A bíróság 2015. május 27-ei ítéletének teljes szövege megmutatja, milyen “megalapozott”(?) az okmányirodák eljárása az alárovás használata ellen.
Fővárosi Közigazgatási ás Munkaügyi Bíróság ítélete (2015.05.27)
A Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bírósága (…) ügyvédi (…) és helyettesitési meghatalmazással (…) ügyvéd (…) által képviselt Horváth István Tibor (…) felperesnek, a dr. Almási Győző főosztályvezető, jogtanácsos által képviselt Budapest Főváros Kormányhivatala (…) alperes ellen, személyazonosító igazolvány kiállítása iránti kérelem tárgyában hozott közigazgatási határozat (hiv. sz.: BPB/007/07464-3/2014.) bírósági felülvizsgálata iránt indított perében határozathirdetésre halasztott nyilvános tárgyaláson, az alulírott napon meghozta az alábbi
ÍTÉLETET:
A bíróság a felperes keresetét elutasítja.
Kőtelezi a felperest, hogy a kézbesitéstől számított 10 napon belül fizessen meg az alperesnek 10.000 (Tízezer) forint perköltséget. Kötelezi a felperest, hogy a tárgyi illetékfeljegyzési jog folytán le nem rótt 30.000 (Harmincezer) forint kereseti illeték összegét – az illetékügyi hatóság külön felhívására – a Magyar Állam javára fizessen meg. Az ítélet ellen fellebbezésnek nincs helye.
INDOKOLÁS
Az irányadó tényállás szerint a felperes érvényes személyazonosító igazolványa cseréje iránt kérelmet nyújtott be Budapest Főváros Kormányhivatala XIII. kerületi Hivatalánál (a továbbiakban: elsőfokú hatóság). Az elsőfokú hatóság előtt 2014. szeptember 29. napján kelt jegyzőkönyv tanúsága szerint a felperes úgy nyilatkozott, hogy a személyi igazolványa cseréjének igényléséhez az aláírási adatlapot rovásírással írta alá, mint a törvény által biztosított elismert írásképpel. Kérte, hogy új személyi igazolványát ezen általa használt rovás aláírással készítsék el.
Az elsőfokú hatóság a 2014. október 2. napján kelt BFB-13B/003/l4067-5/2014. számú határozatával a felperes személyazonosító igazolvány cseréje iránt beadott kérelmét elutasította. Halározatának indokolásában utalt a közigazgatási hatósági eljárás ás szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 9. § (1) bekezdésére, valamint a polgárok szemályi adatainak ás lakcímánek nyilvántartásáról szóló 1992. évi LXVI. törvény (a továbbiakban: Nytv.) 5. § (13) bekezdésére. Hivatkozása szerint a rovásírás nem számít nemzetiségi nyelvnek, s nemzetiségek jogairól szóló 2011. évi CLXXIX. törvény 22. § (1) bekezdése alapján. Figyelemmel a Nemzeti Alaptanterv kiadásáról, bevezetéséről és alkalmazásáról szóló 110/2012. (VI. 4.) Korm. rendelet azon rendelkezésére, hogy az írás jelrendszer, melynek elemei az írott kis- és nagybetűk, betűkapcsolás ás írásjelek, sz elsőfokú hatóság szerint Magyarország állampolgára vonatkozásában az íráskép szükségszerűen ezen jelrendszer elemeinek az egyénre jellemző módon történő megjelenítése. Mindebből következően sz írásképpel szembeni követelmény az, hogy az írás magyar helyesírás szabályaival összhangban, a latin betűkészletből kialakult magyar betűket alkalmazza. Az elsőfokú hatóság indokolása szerint más betűkészlet nem fogadható el.
Az elsőfokú határozattal szembeni fellebbezésében a felperes rögzítette, hagy az Nytv. 5. § (13) bekezdése szerinti megfogalmazás a „születési vagy házassági családi és utónevének az általa használt és elismert írásképe”-ként definiált polgár aláírásának fogalmán kívül további meghatározást nem tartalmaz. Így azt sem, hogy kizárólag a latin-betűs magyar abc betűkészlet, illetve annak az oktatásban ma használt betűformáival, kötési szabályaival, kis- vagy nagybetűivel, vagy csak folyóírással stb. lehetne az aláírást létrehozni, és nem tartalmazza az olvashatóság feltételét sem. Álláspontja szerint az ezen jogszabályhely minden tartalmi elemének megfelelő, általa használt és elismert íráskép elutasítása nem jogszabályszerű.
Rögzítette, hogy irreleváns a határozatban a Ket. 9. § (1) bekezdésének a szerepeltetése, mert az igénylés nyelve a magyar, ugyanígy közömbös a nemzetiségek jogairól szóló 2011. évi CLXXIX. törvény 22. § (1) bekezdésének a feltüntetése, hiszen az igénylő nem nemzetiségi nyelvet, hanem magyar nyelvet használ, a székely-magyar rovás nem nyelv, hanem a magyar nyelv egyik írásrendszere. A Nemzeti Alaptantervre vonatkozó szabályozás sem tartalmaz hatályos rendelkezést személyazonosító igazolvány igénylése kapcsán. Előadta, hogy a székely-magyar rovásos aláírás s kulturális önazonosságnak a szerves része, ezért sz aláírás megkérdőjelezése, használatának elutasítása személyiségi jogaiban sérti, nem felel meg a Ket alapelveinek sem.
A fellebbezés folytán eljárt alperes a 2014. november 27. napján kelt BPB/007/07464-3/2014. számú határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
Határozatának indokolásában hivatkozott az Nytv. 5. § (13) bekezdésére, valamint arra, hogy a hivatkozott rendelkezést az egyes törvényeknek a Magyary Egyszerűsítési Programmal és a területfejlesztéssel összefüggő módosításáról szóló 2012. évi CCVII. törvény (a továbbiakban: Mód. tv.) 27. § (2) bekezdése iktatta be, 2013. március l-i hatállyal. Idézte a Mód. tv. indokolását és utalt arra, hogy ebből az indokolásból is következően s jogalkotó szándéka arra irányult, hogy egyértelműen meghatározza az aláírásra irányadó követelményeket és kizárja az egyéb, azaz a magyar helyesírás szabályaitól eltérő írásjelek alkalmazásának a lehetőségét. Határozatának indokolásában maga is utalt arra, hogy a Nytv. 5. § (13) bekezdése szerinti meghatározás alapján az aláírásnak a születési, vagy a házassági családi és utónevet is tartalmaznia kell, egyéb rövidített formák alkalmazására nincs lehetőség, valamint feltétel, hogy az aláírás a polgár által használt és elismert íráskép tegyen, viszont az írásképpel szemben követelmény: az írás a magyar helyesírás szabályaival összhangban, a latin betűkészletből kialakult magyar betűket alkalmazza. Rögzítette, hogy ez a következtetés vonható le abból is, hogy a magyar jogi szabályozás csak abban az esetben rendelkezik kifejezetten a magyar helyesírás szabályainak alkalmazásáról, amikor lehetőséget ad más írásmód alkalmazására is. Ha azonban jogszabály külön nem nevesíti az alkalmazandó írásmódot, abban az esetben a magyar helyesírás szabályait és sz annak megfelelő betűkészletet kell alkalmazni. Maga is utalt a Nemzeti Alaptanterv kiadásáról, bevezetéséről és alkalmazásáról szóló 110/2012. (VI. 4.) Korm. rendeletben meghatározott definícióra és hivatkozása szerint az Nytv.-ben foglalt követelményeket abban az esetben teljesíti az aláírás, ha az valószínűsíthetően íráskép, tehát megfelel a magyar betűkészletnek, valamint a használt név valamennyi eleme fellelhető benne, mindebből következően a rovásírással készült aláírásnak a személyazonosító igazolványon történő feltüntetésére nincs lehetőség. Utalt – egyebek mellett – a személyazonosító igazolvány kiadásáról és nyilvántartásáról szóló l68/1999. (XI. 24.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Szig.r.) 17. § (3) bekezdésére.
Az alperes határozatával szemben a felperes keresetet terjesztett elő, amelyben kérte az alperesi határozat megsemmisítését – pontosított keresetében: hatályon kívül helyezését – és az alperes új eljárás lefolytatására kőtelezését. Pernyertessége esetére perköltséget kért, amely összegének megállapítását a jogszabályok keretei közőtt a bíróság mérlegelésére bízta.
Kereseti kérelmében megismételte a fellebbezésében foglalt indokolását, miszerint sz Nytv. 5. § (13) bekezdése sz aláírás fogalmának meghatározásán túl nem mond semmit arról, hogy a saját kezű aláírásnak milyen formájúnak, alakúnak, írásjelűnek, illetve hogy olvashatónak, stb. kell lenni és azt sem szabályozza, hogy kizárólag a latin-betűs magyar abc betűkészletével, illetve annak az oktatásban ma használt betűformáival, kötési szabályaival, kis- vagy nagybetűivel, vagy csak folyóírással stb. lehet sz aláírást létrehozni.
Jogszabálysértőnek nevezte ezért az Nytv. 5. § (13) bekezdés szerinti minden tartalmi elemnek megfelelő, általa használt, elismert íráskép elutasítását. Ismét hivatkozott a fellebbezésben már írt azon érvre, hogy a Ket. 9. § (1) bekezdésére történő utalás, illetve s hivatkozása 2011. évi CLXXIX. törvény 22. § (1) bekezdésére, a 110/2012. (VI. 4.) Korm. rendeletre nem releváns a döntés szempontjából.
Felhívta a bíróság figyelmét, hogy a székely-magyar rovásos aláírás a kulturális önazonosságának szerves része, aláírásának megkérdőjelezése, használatának elutasítása személyiségi jogaiban sérti és nem felel meg a Ket. 1. § (1) bekezdés, (2) bekezdés, továbbá a 2. § (1) és (2) bekezdés szerinti alapelveknek sem.
A per tárgyalásán fenntartotta a kereseti kérelmében hivatkozottakat.
A felperes az alperes érdemi ellenkérelmében foglaltakra úgy nyilatkozott, hogy a Közigazgatási és Elektronikus Közszolgáltatások Központi Hivatala (a továbbiakban: KEKKH) 62/1-49/2014. számú, a személyazonosításra alkalmas hatósági igazolványok aláírásával összefüggő tájékoztatója (a továbbiakban: KEKKH tájékoztató) nem jogszabály, az alapul fekvő jogkérdésben a hatályos jogszabályok alapján kell döntést hozni, továbbá a tájékoztató 2014. augusztus 28-án keletkezett. Ezt megelőzően pl. 2014. július 24. napján is kiállításra került egy másik ügyfél ügyében székely-magyar rovással aláírt személyazonosító igazolvány. Ez a per tárgyalásán felmutatásra került, az ott hallgatóságként jelenlévő személy személyazonosító okmányaként. A felperesi hivatkozás szerint továbbá több külföldi példa is van arra, hogy s székely-magyar rovással aláírt okmányok kiállításra kerültek.
Az alperes érdemi ellenkérelmében fenntartotta a határozatában foglaltakat és a kereset elutasítását kérte, perköltség igénye mellett. A perköltség összegének megállapítását a jogszabály keretei között bíróság mérlegelésére bízta. Rögzítette, hogy a jogalkotó szándékát sz Nytv. 5. § (13) bekezdésének definíciója meghatározásakor egyértelműen alátámasztja a Mód. tv. 27. § (2) bekezdéséhez hozott indokolás. Ez azt jelenti, hogy a jogalkotó szándéka arra irányult: egyértelműen meghatározza az aláírásra irányadó követelményeket, és kizárja az egyéb, azaz a magyar helyesírás szabályaitól eltérő írásjelek alkalmazásának a lehetőségét.
Érdemi nyilatkozatában hivatkozott arra is, hogy a KEKKH tájékoztatója a KEKKH szakmai álláspontját tükrözi, ezt az okmányirodák alkalmazzák, tekintettel arra, hogy az okmányok elkészítésének feltétele a tájékoztatóban foglalt követelményeknek való megfelelés. Ezen szakmai álláspont sz Nytv. 5. § (13) bekezdésére és a Szig.r. 17. §-ára hivatkozással rögzíti, hogy ezen jogszabályhelyek megfelelő értelmezése az, hogy „nincs lehetőség a rovásírással aláírt kérelmek elfogadására, valamint a kérelmek feldolgozása során a rovásírással készült aláírásnak a személyazonosításra alkalmas hatósági igazolványokon történő feltüntetésére”.
Az alperes az érdemi nyilatkozatában egyetértett azzal, hogy s rovásírás/székely-magyar rovás a hatályos szabályozás alapján nem minősül nemzetiségi nyelvnek, de éppen ezért annak alkalmazása a közigazgatási eljárás során nem lehetséges, az aláírásnak a magyar helyesírás szabályainak megfelelőnek kell lennie a magyar állampolgár esetében.
A bíróság megállapította, hogy a felperes keresete nem alapos a következők szerint.
A bíróság elsődlegesen kiemeli, hogy a közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálata iránti perben azt vizsgálja, hogy sz alperes határozata eljárási ás anyagi jogi szempontból jogszerű-e. A bírósági felülvizsgálat alapját s Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi Itt. törvény (a továbbiakban: Pp.) 324. (2) bekezdés s) pontja jelenti. A bíróságnak a perben figyelemmel kell lennie a kereseti kérelem és az ellenkérelem kereteire, ugyanis a Pp. 215. §-a alapján a kereseti kérelem és ellenkérelem korlátai között hozhat ítéletet.
A l/2011. (V. 9.) KK vélemény szerint a fél a közigazgatási szerv határozatának felülvizsgálatát jogszabálysértésre hivatkozva kérheti; keresetében anyagi ás eljárási jogszabálysértésre hivatkozhat, és arra is, hogy a határozat meghozatalakor az alkalmazott jogszabályt tévesen értelmezték. Ezekben a perekben s bíróság elsősorban azt vizsgálja: a határozat megfelel-e az anyagi jogszabályoknak. Önmagában eljárási jogszabálysértés miatt csak akkor van helye hatályon kívül helyezésnek, ha az eljárási jogszabálysértés a döntés érdemére is kihatott. Azt, hogy az eljárási szabálysértések az ügy érdemére kihatottak, a felperesnek kell állítania, és megfelelő módon bizonyítania, továbbá azt az eljáró bírósága per egyéb adatai alapján értékeli és mérlegeli.
A bíróság s felek előadása, a rendelkezésre álló közigazgatási iratok és a per adatai alapján következőket állapította meg:
A felperes keresetében sz Nytv. 5. § (13) bekezdésének a megsértését rögzítette, valamint arra utalt, hogy a Kel. 1. § (1) – (2), illetve a 2. § (l)-(2) bekezdése szerinti alapelvekbe ütközött sz alperes eljárása. A bíróság álláspontja szerint azonban a kereseti kérelmét a felperes nem támasztotta alá, azt nem találta alaposnak s bírósága következők szerint: Az Nytv. 5. § (13) bekezdése szerint a polgár aláírása: a születési, vagy házassági családi és utónevének az általa használt ás elismert írásképe.
A Mód. tv. indokolása szerint n „nyilvántartásnak és az az alapján kiállításra kerülő személyazonosság igazolására alkalmas hatósági igazolványoknak is adattartama az aláírás, amely tartalmának meghatározására eddig még nem került sor. Ebből kifolyólag az okmányok – így személyazonosító igazolvány – kiállítására irányuló eljárás során számos probléma merült fel, mind kérelem felvételezése, mind sz okmányok gyártása, gyártásellenőrzése alkalmával. A polgárok sok esetben sz aláírás rovatban viselt nevük helyett becenevükkel, vagy egyéb írásjeleket, ábrákat tüntetnek fel. A. módosítással („ a polgár aláírása” értelmező rendelkezés megállapításával) a jövőbeni hasonló vitás esetek megelőzhetőkké válnak.
A kiemelt jogszabályi rendelkezésekből, törvény indokolásból megállapítható, hogy az Nytv. 5. § (13) bekezdése a polgár aláírása meghatározásaként a születési, vagy házassági családi és utónévnek az általa használt és elismert írásképe meghatározásán kívül további definíciót sem tartalmaz.
Az Nytv. 5. § (13) bekezdését 2013. március 1-i hatállyal iktatta be a Mód. tv. 27. § (2) bekezdése, a Mód. tv. indokolása így a jogalkotó szándékát, célját tükrözi sz Nytv. 5. § (13) bekezdése szerinti definíció meghatározásakor.
A felperes hivatkozott arra, hogy a székely-magyar rovás a kulturális önazonosságának része, ugyanakkor a bíróság rámutat arra, hogy ez egyben azt is jelenti, hogy ez a felperes magánszférájába tartozó kérdés. A bíróság álláspontja szerint a felperes kulturális önazonosságát a hatóságok nem vonták kétségbe, ezt s bíróság sem vitatja el, ugyanakkor rögzíti: a személyazonosító igazolvány az nem a magánszféra része, hanem egy hatósági nyilvántartás részét képező okmány. A személyazonosító igazolvány, mint a hatósági nyilvántartás része nem esik a felperes szabad rendelkezésének körébe. Például a Szig.r. 31. § (1) bekezdése is meghatározza, hogy „az érvényes személyazonosító igazolványt a magyar állampolgár köteles sértetlenül megőrizni, jogszabályban meghatározott esetekben és módon – felhívásra – bemutatni (….) leadni.” Ugyanezen szakasz (2) bekezdése alapján „a személyazonosító igazolványt másra átruházni, letétbe helyezni. vagy biztosítékul adni, vagy átvenni nem szabad”. Mindezek alapján tehát a személyazonosító igazolvány az adott ügyfelet, vagy a magyar állampolgárt, így a felperest is kifelé, más személyek felé, hatóságok irányába azonosítja.
Ebből következően az Nytv. 5. § (13) bekezdését és az ezt beiktató Mód. tv. indokolását a fentieknek megfelelően kell értelmezni. E jogszabályhely és törvény indokolás a polgár aláírásának definícióját azért határozza meg, – tükrözve a jogalkotói szándékot – hogy a személyazonosító igazolvány a központi nyilvántartás részeként működő, fenti funkcióját betölthesse az abban feltüntetett adatokkal és aláírással együtt.
A bíróság álláspontja szerint a személyazonosító igazolvány – a nem nemzetiséghez tartozó magyar állampolgár esetében – akkor töltheti be ezt az azonosító funkcióját, amennyiben egyrészt a születési vagy házassági családi és utónevet nyomtatott betűkkel tartalmazza az okmány, másrészt az aláírás az írástudó magyar állampolgárok vonatkozásában a Magyarországon mindenki által ismert latin betűs abc készletből kialakult magyar helyesírás szabályainak megfelelő írásjeleket tartalmazza.
Arra helytállóan utalt az alperes, hogy maga az Nytv., illetve a Szig. r jogszabályok nem nevesítik magyar helyesírás szabályaitól eltérő hetűkésztet alkalmazásának lehetőségét, ezzel a bíróság is egyetértett. Ebből következően a bíróság álláspontja az, mivel a személyazonosító igazolvány hatósági nyilvántartás része és az adott személy azonosítására szolgál, így követelmény, hogy az aláírás alapján megállapítható tegyen: az valószinűsíthetően íráskép, és mindenki számára, aki magyar helyesírás szabályait ismeri legalább felismerhető tegyen, hogy az adott íráskép az megfelel a latin-betű készletből kialakult magyar betűkből álló írásképnek.
A felperes hivatkozott arra, hogy sz Nytv. 5. § (13.) bekezdése pld. az aláírás olvashatósága kapcsán sem tartalmaz követelményt, azonban a bíróság rámutat arra, hogy az aláírás olvashatósága nem tévesztendő össze a magyar helyesírás szabályait követő, a köz által ismert betűkészlet használatával történő aláírás követelményével. A székely-magyar rovás ezen, vagyis a köz által ismert és használt írásképnek nem felel meg.
Ezt tükrözi lényegében sz Nytv. 5 § (13) bekezdéséhez tűzött indokolásban foglalt jogalkotói szándék is, amely egyértelműen tartalmazza: az alálrásnál egyéb írásjel nem alkalmazható, így sz „egyéb írásjelként” definiálható a magyar nyelv egyik, de nem mindenki által ismert írásképe székely-magyar rovás. Ezen jogalkotói cél alapján tehát nem használható a személyazonaattó okmány aláírásakor.
A magyar helyesírás szabályai pedig közmegállapodáson alapulnak, ezeket a szabályokat a Magyar Tudományos Akadémia összegzi, az alperes így megfelelően utalta Nemzeti Alaptanterv kiadásáról, bevezetéséről és alkalmazásáról szóló 110/2012. (VI. 4.) Korm. rendeletre az Nytv. 5. § (13) bekezdése értelmezésekor, miszerint az írás jelrendszer, elemei az írott kis- és nagybetűk, betűkapcsolás, írásjelek. Ebből következően tehát az értelmezés miatt történt hivatkozása a 110/2012. (VI. 4.) Korm. rendeletre, a Nemzeti Alaptantervre, amely alátámasztja, hogy mely íráskép az, amely Magyaroszágon közismert.
A bíróság továbbá rögzíti, hogy a jelen kereseti kérelem elbírálása során nincs annak jelentősége, hogy más ügyfél ügyében vagy külföldön milyen módon, adott esetben a székely-magyar rovás aláírásnál való alkalmazásával személyazonosító okmányt állítottak ki, ugyanis a bíróságnak az egyedi ügyben, a felperes kérelme tárgyában hozott közigazgatási határozatok bírósági felülvizsgálata során kell eljámi és nem a hatóságok gyakorlatát elemezni. Arra hetytállóan hivatkozott a felperes, hogy a KEKKH tájékoztató nem jogszabály, ugyanakkor a jogalkotó célját, szándákát megfelelően tartalmazza és az Nytv. 5. § (13) bekezdésének értelmezéséhez megfelelő támpontot ad a Mód. tv. indokolása, melyet lényegáben s KEKKH tájékoztató átvett. Ebből következően, figyelemmel az Nytv. 5. § (13) bekezdésére és a Mod. tv. indokolásában foglaltakra is, a határozatok jogszerűek voltak és a felperes személyazonosító igazolvány kiállítása iránti kérelmének elutasítása törvényes volt.
Mindezek alapján s bíróság megállapította, hogy a hatóságok határozata eljárási és anyagi jogi jogszabályt nem sértett, így nem ütközött sz Nytv. 5. § (13) bekezdésébe, illetve a hatóságok az eljárásukkal nem sértették a Ket. I. § (1)-(2) hekezdésében és 2. § (1)-(2) bekezdésében foglalt alapelveket. Ebből következően a bíróság tehát nem látott alapot a felperesi kereseti kérelem teljesítésére, a határozatok hatályon kívül helyezésének nem volt helye, ezért a Pp. 339. (1) bekezdése alapján a keresetet a bíróság alutasította.
A felperes pervesztes lett, ezért a Pp. 78. § (1) bekezdése alapján köteles viselni sz alperes perköltségét, jogtanácsosi munkadíját. A Pp. 67. § (2) bekezdése értelmében a perben jogtanácsost, jogi előadót az ügyvéd jogállása illeti meg. Külön jogszabályi rendelkezés hiányában ezért a bíróság a 32/2003. (VIII. 22.) IM rendelet 3. § (3) ás (6) bekezdése alapján állapította meg az alperes részére járó munkadíjat, amelynél figyelemmel volt sz alperesi jogi munka színvonalára és arra, hogy az ügyben egy érdemi tárgyalást tartott.
Az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (s továbbiakban: ltv.) 62. § (1) bekezdése h) pontja szerinti tárgyi ílletékfeljegyzési jog folytán le nem rótt kereseti illeték viselésére a pervesztes felperes a költségmentesség alkalmazásáról szóló 6/1986. (VI.26.) IM rendelet 13. § (2) bekezdése alapján köteles. A bíróság a kereseti illeték összegét az ltv. 43. § (3) bekezdése szerinti tételes összegben állapította meg.
Az ítélet elleni fellebbezés lehetőségét a Pp. 340. § (1) bekezdése zárja ki. A bíróság tájékoztatja a feleket, hogy a Kúria előtti felülvizsgálati eljárásban – amelyet a fél az ítélet kézbesítésétől számított 60 napon belül előterjesztett felülvizsgálati kérelemmel kezdeményezhet – jogi képviselet kötelező a felülvizsgálati kérelmet, csatlakozó felülvizsgálati kérelmet előterjesztő fél számára a Pp. 73/A. § (1) bekezdés a) pontja alapján.
Budapest, 2015. évi május hó 27. napján
Ságiné dr. Márkus Anett s.k.
bíró
(Rovás Infó)
Kapcsolódó cikkek:
