Gyula alpolgármestere, Alt Norbert a rovásműveltség témáját is érintette a legutóbbi állampolgársági eskü letételénél.
A megtöredező jég
Nem lehet elégszer felhívni a figyelmet az emberiség közös kulturális örökségének részét is képező magyar szellemi kincs, a székely-magyar rovás és a rovásműveltség kérdésében még mindig fennálló visszásságokra. A rovásos közbeszédet a hangoskodó botránykeltők tematizálják, a “hivatalos” tudomány és az állam pedig sunnyog.
Ebben a helyzetben minden előremutató megnyilatkozás számít és követendő. Erre példa Gyula város alpolgármesterének üdvözlő beszéde az állampolgársági eskü ünnepén. A beszédnek nem csak a rovásműveltséget érintő része tanulságos, ezért teljes egészében közöljük a beszámolót.
Negyvennégyen tettek állampolgársági esküt Gyulán
A ma délelőtti honosítás egy Bálint Gergő által tolmácsolt Reményik Sándor verssel kezdődött, majd negyvennégyen tettek állampolgári esküt a polgármesteri hivatal dísztermében. Az állampolgárságot igazoló okiratok átvétele után a jelenlévők elénekelték himnuszunkat, majd pezsgővel ünnepeltek.
Alt Norbert, Gyula város alpolgármesterének ünnepi beszéde:
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Tisztelt Állampolgársági Esküt tevő Honfitársaim!
Engedjék meg, hogy nagy szeretettel köszöntsem Önöket itt, Gyula városában, az egykori megyeháza dísztermében ezen ünnepélyes és jelentőségteljes esemény alkalmából.
Mielőtt szokásainknak megfelelően átadnám az állampolgársági okmányokat, engedjék meg, hogy a város alpolgármestereként, a város vezetése nevében néhány gondolatot megosszak Önökkel.
A magyarság, magyarnak lenni a legfelemelőbb ám sokszor a legtragikusabb misztérium a világon. Hiszen melyik nép rendelkezik olyan sejtelmes, a múlt távoli homályába vesző történelemmel, mint a magyarok? Vajon melyik nép élt át olyan mértékű szenvedéseket, megpróbáltatásokat, igazságtalanságokat, mint a magyarok? A válasz: kevés. Az utóbbi időben számos olyan tény került napvilágra a magyarsággal kapcsolatban, amelyekről eddig nem hallhattunk, vagy csak korlátozott információkkal rendelkeztünk. Csak példaként említsek néhányat.
Meg kell említsem az első magyar régésznő, a csicsókeresztúri születésű Torma Zsófia kutatásait, akinek a nevéhez kötődnek a Tordos melletti marosparti leletek feltárásai, amelyek eredetét máig rejtélyek övezik és a tudósok sem találnak rá megnyugtató magyarázatot, mint ahogy nincs biztos magyarázat a tartárlakai rejtélyes, a sumér ékírásokhoz kísértetiesen hasonlító véseteket tartalmazó több ezer éves korongok eredetére sem, amelynek egyébként több eleme hasonlít a székely magyar rovásírásra is. Nincs magyarázat pontos eredetünkre, az osztrák nyomásra kierőszakolt finnugor elmélet mára megdőlni látszik, miközben egyre több rokoni szál kerül elő a távoli keletről.
Ha már ezen tényeknél tartunk, akkor meg kell említsem a nemrégiben Kevermesen, közelünkben előkerült, teljesen tájidegen, rejtélyes mintákat tartalmazó kőoszlopot is, amelyet most éppen a Nemzeti Örökségvédelmi Központban vizsgálnak. Ezek, mind olyan megválaszolatlan kérdések, amelyek megfejtése reményeim szerint már nem várat sokat magára, főleg, ha közös kulturális és történelmi kincseink jelentőségét egyre többen felismerik.
Úgy gondolom, hogy hamarosan egyre több kérdésre fogunk válaszokat kapni, addig is azonban a közös sorsunkat is megfordítani, jobb irányba terelni képes válaszokat magunkban is keresnünk kell. A szerepünket abban a létben, abban az emberi minőségben, amit magyarságnak hívnak, itt a Kárpát-medencében, vagy akár az egész világon. Fel kell erősítsük magunkban azokat az értékeket, amelyeket mindig próbáltak idegen erők bennünk eltompítani, a kisebbrendűség érzésének keltésével, a lesajnáló hangok sugalmazásával, és az egymás ellen való kijátszás eszközével. Mindemellett nem kisebb démonokkal is meg kell küzdjünk, mint a korunkban sajnos eluralkodó irigység, kapzsiság, rosszindulat és keserűség.
Úgy gondolom, ha ezeket legyőzzük és felismerjük magunkban azt, amit már őseink is ismertek, történetesen az összefogás és összetartás magasabb rendű és minőségű szellemi erejét, ha megbecsüljük értékes és csodálatos természeti környezetünket, ha újból megtanuljuk, ha nem is szeretni, de legalább egy kicsit jobban tisztelni egymást, akkor csodákra leszünk képesek közösen mi – magyarok – szerte a világban.
A pozitív válaszokat és megoldásokat tehát elsősorban belül kell keressük, de ezen pozitív kötelékek megerősítése éppúgy kötelességünk a hétköznapokban is mind szellemi, szimbolikus, úgy az államunk nyújtotta jogi eszközökkel is, hogy szövetségünk minél tartósabb alapokon nyugodjon.
Éppen ezért, itt a mai napon újból megkötjük szövetségünket, kinyilvánítjuk, hogy a magyarság, habár sokszor reménytelennek tűnik is, de képes, és akar is egymásra találni még a gigantikus lélekevő és kultúrákat megemésztő globalizáció árnyékában is, mivel az egyéni küldetésünkön túl, a közös küldetésünket is be kell teljesítsük.
Ennek a küldetésnek az egyik igen jelentős állomásához érkeztünk a mai napon, amelyen Önök átvehetik a magyar állampolgárságukat igazoló okiratokat, annak jelképét, hogy a magyarság egy és oszthatatlan, és történjék bármi a történelem során, legyenek a határok akárhol is meghúzva, mi mindig összetartozunk!
Köszönöm szépen, hogy meghallgattak!
Kapcsolódó cikkek:
