Mindjárt az év első napján egy méretes támadás a magyar kultúra ellen – a 444 nevű portálon. A cél ismerős: felejtsük el a múltat, a rovást, a bocskait?
A Nagy Nemzeti Blöff – avagy kinek áll az érdekében, hogy folyton a nemzeti identitásunkkal foglalkozzunk?
„A radikális jobboldal nemzetiségi politikája patetikus magyarkodásban, hazafias frázisokban és a környező országokkal szembeni kultúrfölény hangoztatásában merült ki. Eljött az ideje, hogy kimondjuk, (…) visszaélnek a nemzeti retorikával, és valójában nemzetellenes politikát folytatnak.” (Orbán Viktor)
Akinek van szeme és füle, az nap mint nap látja, hallja, hogy mostanra a liberálisokat kiebrudaltuk, a kommunisták naftalinban, a pesti retyerutya pedig Londonig futott. A nemzet vezetői ennek megfelelően szinte óránként tesznek hitet sujtásos dolmányban az 1000+ éves magyar vérvonal mellett.
Ám a mai, rohanó világunkban, ahol már megkérdőjeleztetett minden, fejtetőre állították az ősi vallásokat, a hagyományos nemeket, és a „jó szándékú” demokráciaexport is kimutatta a foga fehérjét, érdemes eggyel tovább lépni, és megvizsgálni, hogy a herderi jóslat esetleg nem ette-e be magát lopakodva a nemzettest bőre alá. Miért is táncolunk úgy, ahogy egyesek a Nélküledet fütyülik?
Ki vagy mi fűti a nemzeti öntudatot?
Elég csak egy fontos kérdést feltenni: cui prodest?
Kicsoda vagy micsoda akarja, hogy a 15 milliós magyarság szövete a trianoni tragédia után egy évszázaddal, az Európai Unióban is az év 365 napján az országcsonkítást gyászolja? Miféle irgalmatlan erő kényszerít minket arra, hogy a világ legszomorúbb himnuszát énekelve, sírva vigadva, igazi szövetségesek nélkül, egyedül maradjunk a szláv tenger közepén?
Kik azok, akik elégedetten csettintenek, amikor Magyarország korfája helyett a nemzeti értékpiramist tanulmányozzuk? Tudjuk kik, bár sajnos nem értjük a távoli országok urainak idegen szava járását.
Nos. Ki kell mondani, amit tilos kimondani! Orbán Viktor 2016. március 15-én azt mondta: „Ha nem érkezik újabb nagy szellemi és politikai infúziós segélyszállítmány külföldről, akkor a levelek és az ágak után a gyökerek is elszáradnak az internacionalizmus befogadására alkalmatlan magyar anyaföldben.”
De vajon nem-e lehet-e, hogy mindez nem is az internacionalizmusról, hanem éppen a nacionalizmusról szól? Ha pont EZEK (sőt, AZOK!) akarják, hogy folyamatosan a múltba révedezve sírjuk vissza Szent István országépítési módszereit? A válasz megint csak: quo vadis? (Hogy is van ez?)
Ki húz hasznot abból, hogy bocskait húzunk?
Nagyon sok jel mutat arra, hogy van egy jól behatárolható soft power, egy nemzetközi, globális, spekulációs érdekkör, és ez a háttérnagyhatalom brüsszeli központtal, Washington szellemi iránymutatásával, arc és név nélkül, Soros György nevével és arcával, célzatosan támadja a nemzeti önazonosságunkat. Hogy hogyan? Egyértelmű: a nemzeti önazonosságunkat erősítve.
Milyen más magyarázat lehet arra, hogy Valakik a „nemzeti” jelszó divatos köntösébe bújtatott üzeneteket sulykolva addig csűrték-csavarták a magyarság agyát mérgező lózungokat, míg végül egyenruhás, nyugdíjas férfiak el nem énekeltek egy, ökörkoponyával repülő táltosokról szóló Quimby-feldolgozást a Csíki-havasokban?
Elképzelhető, hogy a nemzetidegenek nemzetieskedő, nemzetvesztő politikájának egyik klasszikus elszólása lehetett az is, amikor kiderült, mi a végcél?
Ennek a magyartalan ideológiának az égisze alatt aztán a miniszterelnök bátran kimondhatja, hogy a liberalizmus elől menekülő nyugatiakat készek vagyunk befogadni. De nekünk, vagy talán a nyugati bevándorlóknak áll az érdekükben, hogy idejöhessenek? Na, ugye.
Így aztán – amíg mi a Kárpát-medence szilvalekvárját főzzük, addig – lehet halászni a zavarosban, és közben a régió többi, nálunk nemzetietlenebb országa elhúz mellettünk versenyképességben. Amíg mi a rovásírást gyakoroljuk, szétrohadnak az iskolai számítógépek, és amíg kettős keresztet állítunk, addig sem foglalkozunk a present perfecttel, bármi is legyen az.
Amikor pedig AZOK (sőt AMAZOK!) már mindent elloptak, elraboltak tőlünk, akkor mi marad nekünk? Hát semmi más, csak a puszta nemzeti kultúránk. És amögött ki is áll? Ennyi. A kör bezárult!
„Rajta hát, bárhogy bömböl, tombol, zúg a víz, bátor küzdelemre, harcra kész, ilyen a magyar nép!” – fújta Colleen Bell volt amerikai nagykövet a Kiskunsági Nemzeti Park Természet Házában 2016. június 15-én.Fotó: Ujvári Sándor / MTI
De nem hagyhatjuk, hogy ilyen álságos támadással megosszák a magyarságot! Nem marad más hátra, mint egyszer s mindenkorra tisztába tenni: nem kérünk a globális spekulánstőke nemzetállami ideológiájából, hadd ne kelljen többé szégyenkeznünk amiatt, hogy magyarok vagyunk!
Herczeg Márk
(444.hu – eredeti cikk)
Rovás Infó vélemény:
A rovást illetően többszörös a csúsztatás, de nézzük sorjában: “Amíg mi a rovásírást gyakoroljuk, szétrohadnak az iskolai számítógépek”. A cikk írója biztosan nem gyakorolta a rovást (se az iskolában, de még a cikk írása közben sem). Sőt, az iskolákban egyáltalán nem kötelező a rovás gyakorlása, csak lelkes tanárokon múlik, hogy be tudja-e csempészni a magyar, nyelvtan, rajz, médiaismeret vagy akár a történelemórára a rovásábécé ismertetését. A Nemzeti Alaptantervnek nem része, ahogy nem Hungarikum, és a Belügyminisztérium felügyelete alá tartozó okmányirodák is akadályozzák a rovás “gyakorlását”. A burkolt célzás arra, hogy a fideszes oktatáspolitika a rovásírást erőlteti az informatika oktatása helyett, nos, az igencsak messze áll a valóságtól, mint Makó Jeruzsálemtől. Elég lett volna a saját cikküket elolvasni a Klebesberg Központ rovásírás felméréséről. A szomorú valóság az, hogy egy évvel ezelőtt 235 diák gyakorolta a rovást, s közben nyilván szétrohadtak a számítógépek…
A rovásírás és a számítógép nem ellentétpár, hanem szervesen kapcsolódnak egymáshoz, hiszen a korszerű rovásalkalmazás része a számítógép használata. Arról nem is beszélve, hogy részlegesen, kihalt magyar rúna címszó alatt de mégiscsak az Unicode része ez a jelkészlet is.
Kapcsolódó cikkek:
