A Magyarországon élő brazil képzőművészt a rovástáblák ihlették meg. Beszélgetés Bruno Baptistelli-vel.
Bruno Baptistelli
Az Artkartell projectspace első kiállítójával beszélgettünk lomtalanításról, modernségről, időről. Bruno Baptistelli a vendégünk.
A brazíliai São Paulóból származol, most viszont épp Magyarországon élsz. Mindenekelőtt az érdekelne, hogy mennyire érintett meg a híres brazil későmodernizmus? Mennyire hatott fehér vásznaidra a ’60-as, ’70-es évek formalizmusa?
Művészeti tanulmányaim során sokat hallottam róla, de előtte egyáltalán nem állt közel hozzám, nem volt az életem része. Saját családi hátteremben nem játszott szerepet, nem voltak művész fölmenőim (ami elég fontos ebből a szempontból). Viszont São Paulo egyes kerületeiben csak ezeket a modernista épületeket lehet látni. Később mint művészt pedig a minket körülvevő környezet mindenféle aspektusa érdekelt, és kortárs módon akartam vegyíteni a másféle elemeket a modernizmussal. Összekevertem különféle dolgokat, majd rá kellett jönnöm – innen a mostani kiállításnak is a címe: Egy időre –, hogy nem csak a különféle elemek térbelisége érdekel, hanem az időbeliségük is.
Az első munkáid éppen hogy a talált anyagokból indultak ki, ami a a modernizmus purista, leegyszerűsítő, formalista megjelenésének épp az ellentéte. Utcán járva helyezted át a talált hulladékokat installációvá. Ez valamiféle lázadás volt az intézményrendszer ellen, vagy csak egyszerűen ezt a hétköznapi tevékenységet találtad vonzónak?
São Paulo óriási város, az utca pedig tele van utcára kitett építkezési hulladékkal, konténerekkel. Műveim valamennyire a konstruktivizmus utópizmusához kötődtek: próbálták megváltoztatni a környezetet. Miközben rendszeresen közlekedünk A pontból B pontba, úgy nyúltunk – alkotótársammal – hozzá a városi tájhoz, hogy azt más is észrevegye.
Nem csak puszta remény, hogy az átrakosgatott hulladékot észreveszik a járókelők? Tényleg történt ilyen?
Történt. A munkások nézték, amint összerakok egy installációt abból, amivel ők is dolgoztak. Mikor egy barátomtól hazafelé tartottam, láttam, ahogy még mindig azon tanakodnak, mi történhetett itt. De ez nem arról szól, hogy valami határozott üzenetet akarok eljuttatni valakihez. Egyszerűen abban segít az embereknek, hogy átgondolják, miket látnak a hétköznapok során.
És éppen hasonlóan jártál el most is, amikor az Artkartell projectspace melletti, építés alatt álló teremben spontán installációkká rendezted össze a talált villámhárítót és hullámlemezt…
Pontosan, itt is az időbeliség érdekelt. Máskülönben viszont a mostani kiállításon új kérdés vetődött fel. Egész életemet Brazíliában töltöttem korábban, most viszont Magyarországon élek. Adódik hát a kérdés: ki vagyok most? Mit jelent nekem a korábbi hátországom? Ebben az épületben megtaláltam ezt az elhagyott termet, és valami olyasmit csináltam benne, mint régen São Paolo és más brazil városok utcáin, de ez már egész mást jelentett itt a számomra. Két hétig dolgoztam a galériában és a szomszédos térben a kiállítás megépítésén. A kétféle tér megjelenése végül talán különbözőnek tűnhet, de a lényegük – hasonló módon – hogy ahhoz a helyhez való viszonyomat írják körül, amelyben élek. A legtöbb nyersanyagot a budapesti utcákon találtam, mint például az iglusátor műanyag tartóívét, az utcai szemetes üres fémállványát vagy a fa szerkezetet. Egy ideje gyűjtöm ezeket az anyagokat, és erre a kiállításra találtam rá a felhasználás megfelelő módjára.
(…)
És ez a sorozat már Budapesten született, amit a rovásírással felírt BP monogram is jelöl rajtuk – mint titkos kód.
Rengeteg vidéki település határán olvasható a rovásírásos felirat, láttam csomót út közben, de a modernizált központban, Budapesten egyet se. Itt a BP-s baseballsapkákat látni. Megpróbáltam ötvözni egymással a sapkák monogramját és ezt az archaikus ábécét egy kortárs brandként.
(artkartell.hu – eredeti cikk)
Kapcsolódó cikkek:
