Az “elemző” szerint a rovástáblák léte annak a jele, hogy “sokan fordulnak a múlt őstörténeti elemei felé”. Ha már van saját írásunk…
Elmaradt lóáldozat (Magyar Idők)
Ablonczy Balázs a modernizáció eszméjéről, a nagyhatalmi gondolatokról és a kelet felé fordulók kiábrándultságáról.
Napjaink társadalomformáló gondolatainak gyakran sok száz éves előzményei vannak. Ezek felkutatása és megértése közelebb vihet nemcsak a történelem értő elemzéséhez, hanem a kortárs jelenségek feltárásához is. A turanizmus ilyen nagy múltú gondolat, mostanáig azonban nem született róla monográfia.
– Lehet, hogy túlzó a hasonlat, de a Jaffa Kiadónál most megjelent Keletre, magyar! című kötete mintha nem csupán a turanizmus XIX–XX. századi történetét vizsgálná, hanem – Komoróczy Géza Bezárkózás a nemzeti hagyományba című, 1992-es kötetéhez hasonlóan – jól értelmezhető aktuálpolitikai üzenetet is hordozna.
– Nem akartam aktualizálni, és mind a történeti, mind a kortárs jelenségek leírásánál igyekeztem elemző véleményt formálni. Az nem tagadható, hogy a mai magyar politikában előfordulnak olyan retorikai elemek, amelyek vagy nagyon emlékeztetnek a háború előtti turanista eszmékre, vagy alkalmasint azonosak vele.
– Hogyan talált a témára?
– Korábban is foglalkoztam már a XIX–XX. századi turanizmus eszméivel, leginkább Teleki Pálról írt, 2005-ös könyvem készítésekor – Teleki a Turáni Társaság elnöke volt. Először azt gondoltam, hogy néhány forrás áttekintése után írok egy kis könyvecskét a turanizmusról. De a kutatás valósággal „beszippantott”. Egyre több forrás tárult fel, és egyre nagyobb kedvem lett az alapos feldolgozáshoz. Rövid idő alatt kiderült, mennyire szerteágazó a történet, s a Keletről való gondolkodás milyen sok embert megkísértett a magyar közéletben az elmúlt százötven évben.
– Elég különös a turanizmust egységes eszmerendszerként értelmezni. Lehetséges ez egyáltalán?
– Nem nagyon, a turanizmus kifejezés egyértelműen egyszerűsítés. Az én értelmezésemben nem más, mint a Keletről való gondolkodás közéleti tanulságainak levonása. Sokszínű eszmeáramlat volt, amelybe a tudós orientalista világtól kezdve a délibábos nézeteket képviselő alakokig sok mindenki belefért.
– Az egyik igen érdekes áramlata ennek a gondolkodásnak a hit világát akarta befolyásolni.
– A húszas-harmincas években jelentek meg Magyarországon a „turáni egyistenhívők”, akik egy új vallás alapításával próbálkoztak. Érthető módon a korszak történelmi egyházai rendkívül elutasítóak voltak ezzel a törekvéssel szemben, a korabeli egyházi sajtóban ennek számtalan nyoma van. Például Grősz József, a későbbi kalocsai érsek a szombathelyi egyházmegye apostoli kormányzójaként nyilatkozott meg a „fehérló-áldozókkal” szemben. Innentől fogva a turanizmus más árnyalatai is, amelyek esetleg egyáltalán nem tartoztak ehhez a radikális vallási irányzathoz, gyanússá váltak a keresztények számára.
– A turáni eszméknek volt valami gyakorlati következményük?
– Retorikájában volt inkább erős, de a radikálisabb turanisták különféle cselekvési terveket dolgoztak ki, amelyek részben a külpolitikát érintették. Úgy gondolták, hogy Magyarország külpolitikáját turáni alapokra kell helyezni, erősíteni kell a kapcsolatot Japánnal, Bulgáriával, Törökországgal, Finnországgal. Mások úgy vélték, hogy turáni tantervet kell bevezetni az iskolákban. De ezek a törekvések a kormányzat részéről nem kaptak támogatást, viszont Klebelsberg is, meg Hóman is kiszemezgette a maga számára azt, ami a turanizmus eszméjéből használható volt. Ez főként a finnugor néprokonsági eszme volt, aminek következtében Magyarország erőteljesen igyekezett jelen lenni Finnországban és Észtországban. És ez fordítva is működött.
– De hát nem arról van inkább szó, hogy egymással legföljebb csak laza kapcsolatban álló eszmék vagy gondolatok voltak ezek, és Hóman meg Klebelsberg politikusként bizonyos dolgokat fontosnak tartott?
– Azért azt feltételezhetjük, hogy létezett egy fősodra a turanizmusnak, amelyet a Pekár Gyula, majd Cholnoky Jenő vezette Turáni Társaság képviselt a két világháború között, és amelyik nagyjából a kormányzat elvárásainak megfelelően működött. Egyébként a Turáni Társaság, vagy legalábbis a vezetői, elzárkóztak a délibábos nyelvészkedéstől és az amatőr rokonságkereséstől, viszont a társaság különféle rendezvényein vagy Turán című folyóiratukban a finnugor tematika rendkívül hangsúlyos volt. Azok a neves finnugor aktivisták, műfordítók, irodalmárok, akik a korszakban jelentősek voltak – Bán Aladár, Vikár Béla, Virányi Elemér –, mind tagjai voltak a Turáni Társaságnak.
– Érdekes, hogy a finnugor rokonság elmélete hivatalosan vagy akadémiai szinten sohasem volt kérdéses, de a turanizmus maga 1950 után gyanús, kellemetlen és elhallgatni való/elhallgattatott eszmerendszerré vált, a rendszerváltás után meg lesajnált vagy megmosolyogni való – illetve annak tartott.
– 1950 után erősen átszíneződött a turanizmus politikai megítélése, és kevésbé vették figyelembe, hogy a turanizmusba a magyar értelmiség mást és mást látott bele. A Turáni Társaságba lépők motivációi is nagyon sokfélék voltak. Politikai eszmerendszerként nem volt működőképes, és ma sem lenne az.
(…)
– A turanizmus extrém hajtásai, az „ősvallás” feltámasztói a rendszerváltás után elég egyöntetű elutasításban részesültek; Czakó Gábor egyik zseniális rémmeséjében meghiúsult fehérló-áldozást ír le.
– Ez nyilván szatíra, mert bár a két világháború között gyakran vádolták az „ősvallás” híveit lóáldozattal, erre vonatkozóan nincs adat – valószínűleg a ló túl drága lenne az efféle allűrökhöz. De a rendszerváltozás a Kelettől, főként a kommunista nagyhatalmaktól való elfordulást jelentette. Ezért nem volt a turanizmusnak a kilencvenes években piaca. Maga Badiny Jós Ferenc, a független „Magyar Egyház” megalapítója, a sumer–magyar ősrokonság ismert hirdetője is panaszkodott, hogy bár első könyvei az 1990-es években megjelentek Magyarországon, nem nagyon fogytak.
Ennek az eszmének ugyanúgy nem volt piaca, mint általában a turanizmus különféle vadhajtásainak. Viszont a magyar politikai élet rendszerváltás utáni egyik mítosza a keleti piac visszaszerzése. A legnagyobb baloldali párt már a kilencvenes években is kampányolt a Kelet felé fordulással. Bár valószínűleg a szabolcsi alma és a többi Keletre szánt legenda nem tudná felvirágoztatni a hazai gazdaságot. A mítosz újraéledéséhez szükség volt az atlanti integráció jóléti ígéreteiből való ismételt kiábrándulásra, illetve arra a felismerésre, hogy a rendszerváltó elit ígéretei sok tekintetben hasonlítottak a kádári reformkommunista ígéretekre: elvtársak, most még meg kell szorítani egy kicsit, de elindult a szerkezetátalakítás, meghúzzuk a nadrágszíjat, és majd utána jobban élünk.
A rendszerváltáskor ez úgy hangzott, hogy most még nehéz ugyan a helyzet, sokan munkanélküliek lesznek, privatizálni kell az állami vagyont, de utána csatlakozunk majd az Európai Unióhoz, a NATO-hoz, és hamarosan beérjük Ausztriát. E hasonlóság felismerése vezethetett kiábránduláshoz, ez eredményezhette a Kelet felé fordulást a társadalmi közbeszédben. A Kurultájtól a rovásírásos helységtáblákig rengeteg jele van annak, hogy sokan fordulnak a múlt őstörténeti elemei felé.
– De hát ez épp hogy nem magyar tünet, hanem világjelenség, a Kelta-Wicca egyháztól kezdve a viking hagyományőrzőkig mindenütt vannak ehhez hasonló megnyilvánulások.
– Ez igaz, és nem is gondolnám, hogy ezzel bármi baj lenne. Legföljebb néhány nyugati újságíró és elemző néz elborzadva a Kurultájra, holott a szabadidő eltöltésének már régóta fontos része a múlt megélése. A probléma szerintem az, ha ennek a jelenségnek közéleti vonatkozásai vannak, például elkezdik követelni az „egészséges” közéletet, az MTA „hazugságainak” a megszüntetését. Márpedig ez a turanizmus történetében már többször is előfordult: eleinte a Habsburg-ház cselszövésének tekintették a finnugor nyelvészetet, később a szovjetek által ránk erőltetett elmélet lett, miközben a magyar nyelvrokonság elsősorban tudományos kérdés.
(Magyar Idők – eredeti cikk)
Kapcsolódó cikkek:
