A szolnoki régész blogjában a rovásírást nem tartja sokra – próbál nyelvészeti kérdésekben okoskodni.
Vannak-e írásos források a régészetben?
Az emberiség történelmében hosszú évezredek teltek el az írás ismerete, használata nélkül. A Kárpát-medence régészetéből egészen az őskor végéig hiányoznak az írott források. Nem tudjuk – és bizony már sose fogjuk megtudni –, hogy az itt élt emberek milyen nyelven beszéltek, hogyan nevezték magukat. Feltételezzük, hogy a hasonló anyagi javakkal rendelkezők csoportja a mai értelemben vett nép/nemzet/nemzetség/törzs egykori megfelelője volt. Erre éppen okunk is van, hiszen ma is más tárgyakat használ egy afrikai bennszülött, mint egy észak-amerikai háziasszony. De vajon rokonok voltak-e, egy nyelvet beszéltek-e az egymás mellett élő és némileg hasonló tárgyakat készítő emberek, például az újkőkorban? Erre a néprajzi párhuzamok nem adnak választ. Mert gondoljunk bele, mennyire más a viselete, háza, népzenéje, kiejtése, szokásrendszere egy csángónak és egy nógrádi palócnak – mégis mindketten kétségtelenül magyarok.
Az őskori népeket a régészet mesterséges „azonosítóval” látja el, az azonos tárgyi anyagú egységeket kultúrának elnevezve. A kultúra földrajzilag is zárt egység, melyen belül az ott élők hasonló tárgyakat készítenek, hasonló életmódot folytatnak, hasonlóan temetkeznek. A régészeti kultúrák nevüket leggyakrabban az első vagy legnevezetesebb lelőhelyükről kapják (pl. a rákóczifalvi kultúra Rákóczifalva–Kastélydomb lelőhelyről, a nagyrévi kultúra Nagyrév–Zsidóhalomról), esetleg jellemző földrajzi név (pl. tiszai kultúra, Körös-kultúra), jellegzetes szokás alapján nevezik el (pl. az alföldi vonaldíszes kultúra jellegzetes edénydíszítésükről, a halomsíros kultúra jellegzetes temetkezési módjukról kapták nevüket).
Régészeti kultúrák elterjedési területe a középső bronzkorban
Ha nevük már van is, írás hiányában örökre elvesztek azok az információk, melyek az elvont gondolatokat közvetítenék: mit gondoltak ezek az emberek a környezetükről, saját magukról, barátaikról és ellenségeikről, a természetről, életről, halálról. Pusztán tárgyakat ismerünk, tartalom nélkül. A Gutenberg-galaxis emberének még beleképzelni is nehéz magát egy ilyen helyzetbe, annyira természetes számunkra az írás, a gondolatok rögzítésének és átadásának ez a módja. Kínlódik is ezzel a régészet, rendesen. Szinte minden ásatáson kerülnek elő olyan tárgyak, melyeknek megmagyarázásához rettentően hiányzik a mögöttük meghúzódó gondolatiság ismerete. A régészek kínjukban kultikus tárgyként határozzák meg ezeket a leleteket, ami mégiscsak tudományosabb, mint azt mondani: fene tudja, micsoda, de nem hétköznapi cucc, az biztos.
Javul a régészet esélye az írásos források megjelenésével. Az első nép, melyről már írásos forrásaink is vannak, a vaskor elején élt szkíták voltak. Nem ők írtak magukról, hanem a görög források – elsősorban a nagy történetíró, Hérodotosz – emlékeznek meg róluk.
A késő vaskorban itt élt keltákról már rengeteg emlék van a római történetírás lapjain – közülük is kiemelkedik Julius Caesar könyve a gallok ellen viselt háborúról.
Hazánk földjén az első írástudók a rómaiak voltak, akik a Dunántúlon létrehozták Pannonia Provinciát. Az Alföld népei még sokáig nem adták fejüket írásra, de későbbi (korai középkori) történetíróik tollából ismerhetjük a gótok, langobardok és gepidák történetét (Jordanes, Paulus Diaconus művei).
De a nyugati világ kolostorainak évkönyveiben feljegyzett apró adatok is a kor fontos dokumentumai. A késő népvándorlás korról (avarokról) és a honfoglalás kori magyarságról a legtöbb írásos emlék a bizánci birodalom feljegyzésében maradt meg. Még nekünk, magyaroknak sem volt ebben az időben megszilárdult írásbeliségünk. Ismertünk ugyan egyfajta feljegyzés készítésre alkalmas rovásírást – ami még véletlenül sem azonos a később székely rovásírásként elhíresült újkori találmánnyal –, de ez összefüggő szöveg rögzítésére alkalmatlan volt, így marad az idegen források gyakran megbízhatatlan emlékezete.
A Kalocsa mellett feltárt tegez csontlemezei, kazár típusú rovásírás felirattal
Ezekhez a szórványos említésekhez képest a korai magyar történelem már számtalan kútfővel rendelkezik. Históriák, legendák emlékeznek meg a királyok viselt dolgairól, de a fennmaradt oklevelek a mindennapi életbe is bepillantást engednek.
Ezeket a korai forrásokat azonban csak alapos kritikával szabad szemlélni. Csak gondos kutatómunkával, a régészeti leletekből kikövetkeztethető tények ismeretében lehet a források mesés elemeiből kihámozni a valóságot.
Dr. Tárnoki Judit
régész
(szolnokiregeszet.blog.hu – eredeti cikk)
Rovás Infó megjegyzés:
A blogíró régésznő – egyfajta misszióként, GYIK (gyakran ismételt kérdések) rovatot írt a rovásírásról, betekintést engedve a régészek kissé torz elképzelésébe az írás mibenlétéről. Nézzük csak állításait:
Hazánk földjén az első írástudók a rómaiak voltak
Semmi sem a görögökkel, vagy a rómaiakkal kezdődött. Azért, mert nincs lelet, még nem jelenti azt, hogy nem lehetett írástudó nép. Főleg akkor érdekes az állítás, amikor pl. a tatárlakai korong is azt igazolja, hogy írástudó nép lakta a Kárpát-medencét.
Még nekünk, magyaroknak sem volt ebben az időben megszilárdult írásbeliségünk.
Úgy látszik, kénytelen elismernie, hogy mégiscsak volt írásműveltsége a honfoglaló magyaroknak. Nem világos, miért kell pironkodnia a magyar régésznőnek a saját írásunkon, mintha az kicsit savanyú, hibás lenne – a többiekéhez képest. Mellesleg semmi értelme a “megszilárdult” jelzőnek, hiszen egy írás folyamatosan változik – sokféle hatás éri. Egy írás legfeljebb akkor éri el a “megszilárdult” állapotot, amikor kihal alóla a nép, ami használja. A legfőbb probléma ezzel az állítással az, hogy régészként nem biztos, hogy nyelvészeti kérdésekben szerencsés-e állást foglalnia?
Ismertünk ugyan egyfajta feljegyzés készítésre alkalmas rovásírást – ami még véletlenül sem azonos a később székely rovásírásként elhíresült újkori találmánnyal –, de ez összefüggő szöveg rögzítésére alkalmatlan volt
Ismertünk? Elnézést kérünk, de ismerjük továbbra is a rovásírást. Node “egyfajta feljegyzésre alkalmas rovásírást”? Már megint ez a degradáló jelző, hogy ez a rovásizé nem igazán jó semmire se, max. “feljegyzésre”. Ha valaki már feljegyzést tud készíteni, az mindent tud az írásról. Aki egy üzleti tárgyaláson feljegyzést készít, az talán félművelt? Mi az, hogy “összefüggő szöveg rögzítésére alkalmatlan volt”? Honnan tudja? Aki feljegyzést tud készíteni, az bizony összefüggő szöveget is tud rögzíteni, a kettő egymásból következik. Egy régész ilyen állítást, nyelvészeti kérdésekben, ne tegyen, mi miért nem alkalmas. Térjen vissza a kutatóárokba és keressen rovásleleteket, de ne minősítse azokat, mert azt csak több tudományág képviselőivel szabad kitárgyalni: a régészen túl a nyelvész, történész, sőt a jelek matematikai elemzéséhez matematikus, informatikus is jól jöhet.
Mi az, hogy “elhíresült” újkori találmány? Miért nem híressé, vagy népszerűvé vált írásként büszkélkedik vele? Nem tetszik neki a rovásírás, ezért ír bűnügyi rovatok stílusában?
De abban igaza van, hogy a ma ismert székely-magyar rovással nem teljesen azonos a honfoglaláskori leletek írásaival. Éppen a rovás fejlődését mutatja, hogy már vannak eltérések. Ezt az írást Kárpát-medencei rovásnak hívjuk (lásd Nagyszentmiklósi kincs feliratait).
Az illusztrációnak kitett “kazár típusú” rovásfelirat ügyében azonban a régésznek van igaza: tudja, hogy többféle rovásírás műveltség létezik, szélesebb értelemben steppei rovásnak nevezzük ezt az írást. De ez meg a Magyarok Világszövetségének nem fog tetszeni, hiszen ők tiltakoztak a kazárnak nevezett írás puszta léte ellen – de ez már más történet.
(Rovás Infó)
Kapcsolódó cikkek:
- Szolnok – Iskolai témanap: Határtalanul
- Hungarikum lehet a szarvasi tűtartó rovásemlék?
- Kincsek a föld alatt – Komárom
- Szakács Gábor és a kazár ABC
- Nem leszünk kazár gyarmat
