Előszeretettel használják egyesek az “Ázsia”, vagy a rovásírás klisét, mint a nyugatellenesség szinonimáját. Pedig Európában ma csak négy élő írásrendszer létezik, köztük a rovás.
Európa vagy Ázsia?
A magyar néplélek éppúgy kettős, mint a Kárpát-medencei származástudat. A hazai lakosság egyik fele ázsiai mentalitású: őseit türk, iráni (szkíta), mongol vagy hun népekből valónak szeretné hinni és az erőskezű vezetőket szereti, az Ázsia-tipusú mintákat követő „bölcs cár”, sztyeppei kagán, nomád nagyfejedelem ősi tiszteletére épülő tekintélyuralmat pártolva. Ugyanakkor a magyar lakosság másik fele nyitott gondolkodású európai, aki a haladás és a közös döntések elvét szeretné követni. Megosztottak vagyunk, de úgy tűnik, az ázsiai mentalitás valamivel nagyobb arányt képvisel a magyarok közt. Különleges aktualitása van mindennek, az Európai Unióval kapcsolatos legújabb hírek és az október másodikai népszavazás tükrében.
Az ázsiai típusú berendezkedés szép példáját látjuk Oroszországban, Fehéroroszországban, Kazahsztánban, Azerbajdzsánban és még vagy tucatnyi kisebb – nagyobb köztársaságban a legnagyobb kontinensen. Kapcsolatunk ezekkel az országokkal évről évre egyre szorosabb, ahogyan egyre több államközi szerződést írunk alá velük (szinte minden téren). Hogy mi a közös bennük azt leszámítva, hogy azonos földrészen fekszenek? A válasz a közgondolkodásban keresendő, melyre a vezért imádó, hatalmat tisztelő, kritikát nem ismerő, feltétel nélkül vezethető jelleg és a saját nemzeti nagyság mindenek elé helyezésének furcsa kettőssége jellemző leginkább. Ez az, ami nagyon hasonló az orosz, azeri, türk, kazah és mondjuk iráni népek között (mindegyiket erőskezű diktátorok vezetik) és ez az, ami a magyar nép egyik felét az ázsiai országokkal való közösködésre ösztönzi, illetve azonos identitástudatot gerjeszt bennük, és mélyről jövő szimpátiát (együvé tartozást) vált ki. Az ázsiai út ráadásul sikeresnek is tűnik a szemükben, hiszen nagy területű államokkal, saját úton való haladással és minden értelembe vett nagysággal azonosítható. (Látszólag legalábbis.)
A magyarság másik részét jellemző európaiság szöges ellentéte az előzőeknek. Itt már a „nem kell erőskezű vezető, inkább döntsünk mindenben közösen” elve érvényesül egy világra nyitott, ahhoz alkalmazkodni akaró, kritikus jellegű, jogokkal törődő gondolkodás érthető tetten, a nagy világfolyamatokban való részvétel igényével.
A két fajta gondolkodás közé nem biztos, hogy érdemes minőségi különbséget tenni. Valójában mindkettő lehet sikeres. A nagy kérdés inkább az, hogy melyiket akarja a magyarság nagyobbik része és hogyan fogadja majd a „táborváltást” a másik rész? Kétségtelen, hogy jelenleg egy hibrid-ország vagyunk, melyben mindkét mentalitás megfér egymás mellett. Papíron az EU tagjai vagyunk, és több nagy nemzetközi szervezetben is helyünk van, … ugyanakkor kelet felé vetünk vágyódó pillantásokat, mint az érdekből nősülő vőlegény, aki az oltár mellől szeretőjére vet bús pillantásokat. Ott vagyunk Brüsszelben az üléseken, de feszengünk az európaiak közt, mint a dzsungelharcos, akire öltönyt kényszerítettek. Sokan nyugatra küldik taníttatni gyermekeiket, aztán itthon a családi összejöveteleken rovásírásos meghívók szétküldése után, ősmagyar szokások szerint szidják a hanyatló nyugatot, csodálattal méltatva ázsiai, szkíta, hun őseink zsenialitását. A nyugat vívmányain (internet, Facebook) bírálják Európát, nyugatra utazva nyaralnak, és a keletet sztárolják. Ez az igazi pannon-ambivalencia, melyet csak az ért, aki ezen a földön született.
Egyszerre vagyunk ázsiaiak és európaiak, keletiek és nyugatiak, modernek és hagyományőrzők, két kultúrkör, két mentalitás, és két gondolkodásmód határán élő útkeresők. Azt látjuk, hogy míg tőlünk keletre a múlton nosztalgiáznak, addig nyugaton a jövőn folyik a vita; míg keleten nagy a csendes büszkeség és egyetértés, addig nyugatról hangzavar és vitázás hallható, míg keleten teljes a nyugalom és beletörődés, addig nyugaton temérdek az idegesség. Míg keleten taps, bólogatás, tisztelet, félelem és hódolat keveredik egymással, addig nyugaton bírálatok, kritikák, kételyek, viták és megosztottság a jellemző. Moszkva, Peking, Minszk, Asztana az egyik oldalon, Párizs, Brüsszel, Berlin és Róma a másikon.
Fény és félhomály, vita és parancs, kollektivizmus és individualizmus, nacionalizmus és kozmopolitizmus feszül egymásnak, Eurázsiát két eltérő értékrend mentén megosztva. EZ most nálunk is a valódi társadalmi törésvonal, nem a bal és jobb oldal vitája, nem a pártok harca, és nem is az egyes vezetők mögé felsorakozás dilemmája. Hamarosan erről szól majd minden. A jövő talán elhozza számunkra a választ: vajon Európa vagy Ázsia?
Dr. Nagy László
(pervenimus.blog – eredeti cikk)
Kapcsolódó cikkek:
