Czakó Gábor válasza a történelemtanulás blogon megjelent írásra, miszerint “őseink nem ismerték az írásbeliséget”.
Civilizációs vonal kunkora
Amióta bedeszkázták az eget, azóta izmusok korát éljük. Nem csoda, hogy alkotástechnikai sémák terjednek eszmék, tények és logika helyett. Például vannak okos déliek és buta északiak. Harmat Árpád Péter írja a http://tortenelemtanulas.blog.hu/2014/09/20/ oldalon – nyilván – a magyar tanuló ifjúságnak, hogy
„…őseink nem ismerték az írásbeliséget, vagyis nem rögzítették eseményeiket, nem dokumentálták vándorlásaikat, és nem jegyezték fel életük mozzanatait sem. Ez azt jelenti, hogy csakis olyan írott anyag maradhatott fenn a magyarokról, melyet mások írtak rólunk. […] Ha az 5. és 10. század közti Eurázsia térképét tanulmányozni kezdjük, rájöhetünk arra, hogy egy sajátos civilizációs vonal fedezhető fel a 40-42. szélességi kör mentén, mely kettéválasztja az akkori világ írásbeliséget használó, magas kultúrájú népeit a tőlük északabbra elhelyezkedő, írásbeliség nélküli, elmaradottabb etnikumoktól.”
Ó, ó! Bizony az említett szélességi körtől északra (!), Mongóliában vésték kőbe türk betűkkel a híres orkhoni föliratokat (VIII. század), melyeket a dán Vilhelm Thomsen fejtett meg 1893-ban kínai betűs átiratok segítségével. Tehát nemcsak a saját türk, hanem a kínai írás is elterjedt a 42. szélességi körtől északra! Mi több, a rúnaírás bölcsője éppen az 50. szélességi körtől északra ringott Gotland szigetén a II. században.
E határon túlról, az oroszországi Kurgán körzetben, az északi szélesség 52. fokán is túl, föltételezett őshazánk vidékén „magyargyanús leletek” közelében találtak egy kis bronztáblát ötsornyi rovásírással (VI–VIII. század).
*
A régi magyarok talán nem írtak történelmi műveket tanár utódaiknak, ám az bizonyos, hogy ismerték a betűvetést. Tanú erre számos kora középkori lelet, például a szarvasi tűtartó vagy a bodrogbűi fúvóka.
A fúvóka éppenséggel IX. századi, honfoglalás kori kohótelepen maradt fönn, mert vasat is gyártottak eleink. Jellemző, hogy a fúvókát nem értelmiségiek hagyták ránk, hanem kovácsok, azaz tárkányok, akik közt eszerint nemcsak rovók, azaz írók, hanem olvasók is akadtak.
A bizonytalan időben keletkezett, de a fúvókánál jóval korábbi szarvasi tűtartóra meg talán éppen egy varrogató háziasszony rótta a betűket. Vagy egy pásztor, aki az általa faragott tárgyat babájának szánta? A kedves nyilván ismerhette a rovásírás furmányait, máskülönben értelmetlen lett volna az ajándék gondos és hosszadalmas karcolgatása. Vékony Gábor régész olvasatában a következőképpen hangzik a fölirat: „Üngür, démon ellen ím a vas; tű szúródjon a démonba, tű, tű, szúrj, bökj, varrj (el)! (ki) szétfejtesz, egybeöltesz. […] Üngür, ne egyen (meg engem), űzd, emészd (el) őt én Istenem!”
Vásáry István történészünk szerint „kétségtelen, hogy az ún. nagyszentmiklósi aranykincs feliratai és a szarvasi felirat egy ábécével készült, amely tehát a késő avar népesség írásának tekinthető”. A helyes megfejtést hagyjuk a szakemberekre, maradjunk a „civilizációs vonal” fölötti népek írástudásánál!
Bálint Csanád régész szerint a nagyszentmiklósi tárgyak legidősebb darabja a VII. század közepén, legkésőbb a VIII. század végén készült. Tehát a kincs legkorábban a hétszázas évek végén, vagyis a késő avarkorban került a földbe.
László Gyula kettős honfoglalás-fölismerésének hozadéka volt a 670 körül betelepült úgynevezett „késő avarok”, „onogurok” magyar voltának megállapítása. Ez megfelel a Képes krónika, Kézai krónikája és az Akadémiánk könyvtárában egy évszázadon át zár alatt tartott török nyelvű krónika, a Tárih-i Üngürüsz adatainak.
A IX. század derekáról, tehát Árpádék bejövetele előttről való az Olajos Teréz fölkutatta késő avar határnév: marcha uengeriorum. Erre az onugur szóra épül a Nyugaton használatos „ungarn, hungarus” nevünk. A kitűnő szegedi professzor asszony még számos honfoglalás előtti avar–magyar emléket tárt föl!
Tudtak írni azok az asszonyok is, akik a nikolsburgi ábécéből is ismert tprus, ’tapar/szabir ős’ jelet és más rovásbetűk százait szőtték-varrták párnahuzatokra, kendőkre, terítőkre, miegyebekre.
*
A rovásírás sokáig a magyar kultúra része maradt. A vargyasi szenteltvíztartó fölirata: Mihály Isten szentje ugyan XI. századi, de léte föltételezi olvasóközönségét, vagyis a hívek rovásírás-ismeretét. A számadó, a kocsmáros is fölrótta a legelőre hajtott juhok, a kiürített boroskupák számát, ahogy a kántor is tette, midőn a templomban őrzött pálca négy oldalára véste a naptárt az ünnepekkel. Nem magának, hanem olvasóinak, a híveknek. Sajnálatos módon a reformáció idején ezek a népi naptárak jobbára szemétre kerültek az elhagyott pápista ünnepekkel együtt.
Szentkatolnai Bálint Gábor az Akadémiának ajándékozta rovásbotgyűjteményét.
Schédl Lajos által készített rovásbotok (a himnusz átrótt soraival)
*
Mindebből – talán – az a legnagyobb tanulság, hogy az írás-olvasás ismerete már a VII. századi honfoglalás magyarjainak igen széles körében elterjedt. Népi tudás volt, és nem valamely különleges csoport, netán a sámánok, vagyis a papi osztály kiváltsága. Akadt író-olvasó a köznépben, pásztorok és asszonyok között is, csakúgy mint az aranykanállal lakomázók asztalánál.
A szarvasi tűtartó szövege és a középkorból származó rovásemlékeink mind az említett „civiliációs vonal” fölötti nép/népek írástudásának bizonyítékai, hiszen eleink az andronovói kultúrkörben éltek. Ez pedig nagyjából az 55. szélességi kör fölött húzódott a Dél-Urál és az Altaj között, tehát messze a bűvös 40-42-es határvonal fölött!
Gyerekkoromban a régi decsi öregek még pontosan számon tartották, hogy ki, milyen ágon és hányad fokon kicsodája valakinek. Pedig akkor már léteztek anyakönyvek. A sok százezer dalt, mesét, mondát meg minek írták volna le? A rege, a mese, az ének csak addig él, amíg szájról szájra jár.
Platón Phaidroszából tudjuk, hogy amikor Thot isten a fáraónak jelentette, hogy föltalálta az írást, az „emlékezet és a tudomány varázseszközét”, isten kollégája azonnal lehűtötte lelkesedését: „Épp az ellenkezőjét mondtad annak, mint ami a valódi hatása. Mert épp a feledést fogod oltani azok lelkébe, akik megtanulják, mert nem gyakorolják emlékezőtehetségüket – kívülről, idegen jelek segítségével, és nem belülről, a maguk erejéből fognak emlékezni. Tehát nem az emlékezésnek, hanem az emlékeztetésnek a varázsszerét találtad csak fel. S a tudásnak is csak a látszatát, nem pedig valóságát nyújtod tanítványaidnak, akik csak látszólag lesznek bölcsek.”
(magyaridok.hu – eredeti cikk)
Rovás Infó megjegyzés:
A történelemtanulás blog írója azóta (?) kiegészítette a cikkét, felsorolja a rovásemlékeket, de azzal védi az álláspontját, hogy ezek egyikéről sem igazolható, hogy magyar volna. Foggal-körömmel küzd az ellen, hogy elismerje: a magyaroknak bizony saját írása volt/van/lesz. Annyit azért kiprésel magából, hogy “magyarországi leletanyagok”, s nem ismeri a Kárpát-medencei rovást sem, melynek emlékei számára “tisztázatlanok”. Erre Czakó Gábor is utal, megnevezve azt a régészt, akinek köszönhetjük a rovásfeliratok értelmezését: Vékony Gábor.
Rovásírásos leletanyagok: A Kárpát-medence területén több régészeti leleten találtak rovásírással készült feliratokat. Ezek nagy része sajnos nehezen datálható és a készítők etnikai beazonosítása is bizonytalan. Egy részük a “székely-magyar rovásírás” elnevezést kapta, mivel a székelyek őrizték meg az utókor számára. (Ebből feltételezik, hogy magyarok készíthették.) Az ide tartozó leletek közül a legrégebbi a Bodrog-alsóbűi agyagfúvóka felirata. Keletkezése: a 10-11. századra tehető, vagyis honfoglalás utáni. Megtalálása: 1999 március 24 -én történt Somogy megyében, Bodrog falu határában.
Az egyéb rovásírást tartalmazó magyarországi leletanyagok eredete szintén tisztázatlan. Sem magyar voltuk, sem keletkezési idejük nem bizonyítható. Ide tartozó leletek: Kunágotai ezüstkorsó, Ozora-Tótipusztai ezüst edény, Jánoshidai tűtartó, Kiskőrös-vágóhidi kehely, Környei íjmarkolat lemez. Ezek a tárgyak származhatnak avaroktól, szlávoktól és a Kárpát-medencében hosszabb – rövidebb időre megforduló számtalan más etnikumtól is. A régészek és történészek többsége avarnak tartja legtöbbjüket. (Magyar eredetüket is próbálták már igazolni, ám ez mostanáig nem sikerült.)
(Rovás Infó)
Dr. Zelliger Erzsébet nyelvész kiegészítése Czakó Gábor cikkéhez:
Néhány kiegészítés, helyesbítés:
- A környei íjmarkolatlemez magyar nyelvű olvasatát is Vékony Gábor adta meg: ez a magyar nyelv legkorábbi írott emléke, Kárpát-medencei rovással írták: a 6.sz. végére, 7. sz. elejére keltezhető (vö. Hosszú Gábor: Rovásatlasz).
- A Nagyszentmiklósi kincs rovásfeliratai nem egy időben keletkeztek, a magyar nyelv feliratokon kívül több nyelvűek is vannak köztük (ezek között is szerepel a magyar). Ezekből kirajzolódik, hogy a 7–9. században milyen nyelvű népek éltek egymás mellett a Kárpát-medencében.
- A vargyasi keresztelőmedence feliratának helyes olvasata “imé fiú te neküd” Vékony Gábor olvasatának javított változata, a Rovásatlaszban szintén megtalálható.
(Rovás Infó)
Kapcsolódó cikkek:
