Bányászat – rovás és a proli látásmód

Megfontolásra érdemes eszmefuttatás a bányászat és történetének megbecsüléséről. Nagy kár, hogy ideológia vagdalkozás lesz belőle.

Értékeinket becsülni kell

Vonatkozik ez mindenre, függetlenül attól, hogy miféle ideológiák, megélhetési politikusok és szervezetek ülnek rájuk, használják fel azokat. Tehát a bányászati ipartörténetnek, a bányászok kulturális és társadalmi hagyományainak attól függetlenül kell elfoglalniuk megérdemelt helyüket, hogy egy időben a szocialista-kommunista diktatúrák sajátították ki, torzították el azokat saját érdekeiknek és céljaiknak megfelelően.

E jogos felvetést fogalmazza meg és látja el példákkal a szerző … aki sajnos azon nyomban az általa bírált felfogás és gyakorlat csapdájába esik. Ideológiai és téves érzelmi alapon tör rá olyan nemzeti jelképkre, értékekre és azokra, akik mindezt ápolják és védik.

A pirosfehérzöldszittyamagyarozás, vagy a rovás, a lovasnemzeti múlt, sőt Mátyás vagy Zrínyi támadása, gyalázása pontosan megegyezik a bányásztársadalmat érő igaztalan mocskoskommunistázással…

Erről a proli-műnemzeti-álmagyar-surmó eszmevilágról kellene már minél többeknek leszoknia, s akkor nem az lenne a végkicsengés, hogy “ez Magyarország”.

(Rovás Info)

Pécsújhegyi erőmű … volt, nincs

Miképp a vasúthoz, a mecseki bányászkodáshoz is erős, családi okokból épült/fonódott szálak kötnek. Annyira bennem élnek a gyerekkori, komlói képek, érzések ! Valahogy ijesztőnek tűntek nekem régen a bányászok (bocsánatot kérek tőlük az évtizedekkel ezelőtti, visszaidézett gondolatért), szóval ilyennek gondoltam az ördögöket. Lentről, a mélyből jönnek, koromfeketék, csak a szemük világít, kis lámpásaikkal, mint titokzatos lények, szálltak ki a kasból, fejükön mókás kobakokkal….

Nem akarom én most a mecseki bányászkodás hosszú múltját ismertetni és úgy gondolom, kár lenne feszegetni kezdenem azt is, hogy miért alakultak így a dolgok, ahogy. Bezártak a bányák, szó szerint földönfutóvá lettek a bányászok (A volt –komlói- bányászok közül talán még mindig vannak Spanyolországban.) Szétesett valami csodás egység, aminek legalább az emlékét kellett volna megőriznünk. De nem.

Ez itt Magyarország. A pirosfehérzöldszittyamagyarság az nagyon fontos – de az, hogy – miképp pl. a németek – legalább néhány bányaüzemet ipari műemlékként megőrizzünk, arra nem volt sem erő, sem akarat. Ha azt mondom, ebek harmincadjára ment minden, akkor keveset mondok.

Nem tudom és nem értem, hogy miért ilyen ez a nép, hogy miért nem értékeli, őrzi jobban  közel-múltját és miért sírja vissza Mátyás király, vagy Zrínyi Miklós, vagy bárki „magyarhős”  uralmának idejét. Nekünk az sose jó, ami a miénk volt pár éve, amit saját kezünkkel építettünk, mert most épp más muzsika szól a rádióból, mással etetik az agyunkat. Rettenetesen szeretjük elfelejteni, s ami még nagyobb szégyen, letagadni azt, ami volt, amik voltunk tegnap.

Lovasnemzet, turulmadár, rovásírás… az igen. Attól rögtön dobogni kezd a jó magyar szíve. Mocskoskomunistabányászok életének emlékétől meg hát ugye… szóval attól nem annyira. Vagy csak keveseké.

(Aranyosfodorka – eredeti cikk)

Kapcsolódó cikkek:

Share