A kortárs rovásművészet egyik legismertebb alakja Aknay János. Életútját és gondolatvilágát ismerhetjük meg a riportból. (a rovás tematika kiemelve)
Horányi Anna: Vigília beszélgetése Aknay Jánossal
Aknay János Kossuth- és Munkácsy-díjas festőművész 1949. február 28-án született Nyíregyházán. Elsőként a Debreceni Képzőművészeti Körben tanult, majd középiskolai tanulmányait a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban végezte. 1971-től Szentendrén él és alkot. Alapító tagja a legendás szentendrei Vajda Lajos Stúdiónak, az Art-Éria Galériának, valamint a nemzetközi kitekintésű Patak képzőművészeti csoportnak. 1976-1984 között a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának tagjai közé választották, 1977-ben a Művészeti Alap, majd a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége tagja lett. 1980-ban jelen volt a Szentendrei Grafikai Műhely megalapításánál. 1987-1993 között a Képzőművészeti Szövetség Pest megyei művészeti titkári teendőit látta el. 1992-től a Szentendrei művésztelep, 1995-től a nagycenki Horváth&Lukács Galéria, 1994-től pedig a németországi zellamehlisi Mythen képzőművészeti csoport tagjaként működött. 2000 óta számos művészeti egyesület kuratóriumi tagjának választották, 2009-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja, 2011-től a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének (MAOE) elnöke. Szentendre díszpolgára.
„Kecskemét – Angyalok” címmel rendezte meg a Kecskeméti Képtár a VI. Kortárs Keresztény Ikonográfiai Biennálét a Cifrapalotában, 2013 tavaszán, ahol elnyerte a zsűri erkölcsi díját. Milyen kapcsolatban vannak az alkotásain látható angyalok az éggel, az égiekkel, és milyenkapcsolatban vannak a földdel, mennyire kötődnek az emberi világhoz, sorsokhoz?
Ez egy fogós kérdés. Művészetemben valóban jelentős témát jelentenek az angyalok, egészen a hetvenes évek elejétől kezdve. ’72-ben, mikor a Vajda Lajos Stúdiót alapítottuk, volt egy kiállításunk, ahol egy nagyméretű pasztellképet állítottam ki, amelynek Angyali üdvözlet, vagyis Szent család volt a címe. Ezen a 140×120-as képen már megjelenik az én úgynevezett angyalformám. Biztos, hogy nem véletlen az ember életében, hogy vannak látomásai, olyan jellegű érzések, amelyeknek köszönhetően ez a kép jön elő belőle – de ez sok minden miatt lehetséges. Nyilván mutatja a felfogásomat a világról, egyfajta belső hitet, amely minden emberben benne van, még akkor is, ha nem hívő ember. Én annak mondhatom magamat, de ez a hit egy belső meggyőződés is, ami által az ember teljesen automatikusan készíti a képeket. Adott egy vászon, egy falemez és egy papír, és valami elindít egy munkát. Elkezd születni egy belsőkép, és amikor az ember eljut oda, hogy meghúzza az első vonalat, megrajzolja, majd felteszi a színeket, akkor már sok minden más is mozgatja a kezét. Nálam emellett persze mindig is volt – és van – más irány is, például a szerkezetes, konstruktív, építő művészet. Gyakorlatilag építem a képeimet, redukálom, és így próbálok sok mindent elmondani. Van, hogy a két irány vegyül is, tehát láthatóvá válik a műveken a figura, a maga formájában, amely nevezhető angyalnak, és mindez megjelenik teljesen absztrakt formában is. Engem mindig az érdekelt, hogy amit csinálok, azt ne csak a mának csináljam. Olyat kell alkotni, ami megmarad, és azt meg is kell mutatni az embereknek, hogy a művész és a műve ide tartozik, ebben a világban él. A saját angyalos képeimben talán az a többlet van, hogy a magam módján megpróbálom megfogalmazni, hogy mit gondolok róluk. Ezek a lények nemcsak közvetítők az ember és Isten, a Mindenek fölötti között, de szorosan együtt is léteznek az emberekkel, velem, mindenkivel, csak van, aki ezt eltolja magától. Valaki megpróbál együtt velük élni, valaki úgy fogadja el őket, hogy nem sokat foglalkozik velük. Én úgy érzem, hogy egy ajtót nyitottam feléjük, amire volt fogadókészség is.
(…)
2000-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét, a rovásírás művészi megfogalmazásáért. Hogyan talált rá erre a folklorisztikus jelre, mint motívumra?
Már a hatvanas években is levelezgettünk rovásírással képzős koromban, ahogy a gimnazistaként készített Szent Iván önarcképemen is látható rovásírás. Volt egy nagyon jó barátom, osztálytársam, Tálos Bandi, tulajdonképpen ő nyitotta fel erre a szememet. Tudtuk olvasni a rovásírást, Bandi később nyelvész is lett, de már akkor nagyon megszerettette velünk ezeket a jeleket. Ismertem, használtam, szerettem magát a formát, de tulajdonképpen ez a jel a nyolcvanas években jött le igazán hozzám, amikor nagyon sok mindent rejteni akartam. Maga a betű formája az, amit én mint képzőművész kezdtem átalakítani, és az már aztán egy olyan önálló formavilággá alakult, amely akkor elég sajátosnak bizonyult. Volt olyankép, ahol a betű volt kiírva, volt, ahol a szöveg, és volt, ahol egymásra írtam már őket, szinte olvashatatlanul, szinte csak faktúrává alakítva. Itt van például a szobában a Holdleány című festmény, amely ugye Sárikáról szól. A képen a rovásírás „S” betűit festettem meg, de az „S” itt már nem – mint a rovásírásban – egy háromszög szár, mivel a harmadik szára már nincs is meg, hanem kapott egy ívet, és innentől fogva végső soron már nem is érdekes, hogy a rovásírás volt a kiindulópont, mert ez már egy önálló formavilág.
A rovásírás egyébként számos alkotó művészetében megjelenik, ahogy például a héber betűk esetében is, de a Vajda-iskola is használta az írásjeleket, Bálint Endre is, és mindannyian átértelmezik a jeleket, miközben tiszteletben tartják az eredetit. A betűk az emberiség életében a kínai írásjelektől kezdve a hieroglifákon át különböző formákban megjelentek. Titok, hogyan jöttek létre, de mindenképpen egy ősi, magasabb szintű rendszerről van szó, amelynek hiába kutatjuk az eredetét. Ahogy Deim Pálnál a bábuk a vissza-térő motívumok, úgy mindenkinél megvannak azok az attribútumok, amelyek által a művészetüknek van egy sajátos jelrendszere, karaktere, és amelyek által fölismerhető, hogy kinek a művéről beszélünk.
(…)
A jó művek észlelése tanárként vagy művészeti csoportok, kuratóriumok vezetőjeként még nagyobb kihívást és felelősséget jelent. Ön szerint hogyan lehet észrevenni az igazi tehetséget?
Ez egy jó nehéz kérdés. Az ember talán ösztönösen is észreveszi, én nem vagyok egy nagy ítész, de vannak jó megérzéseim. Lehet látni, hogy ki dilettáns, ki műkedvelő, ki az, aki megcsinálja szépen, iskolásan, de nem „üt” a kép. Ez viszont nem baj, mert csinálja, és az egy jó dolog. Ahogy nincs ráírva a Lugossy Laca képére se soha, hogy az alkotó tanult vagy nem tanult festő, de a formái egyben vannak, ránézek a munkára és valami kijön belőle. Visszagondolva a Vajda Stúdióra, az egy olyan korszakot nyitott meg, ahol valószínűleg sokat tettünk azért, hogy ezt a fajta címkézést eltöröljük. Hiszen hogy lehet, hogy egy autodidakta művész Kossuth-díjat, Munkácsy-díjat kap, vagy érdemes művész lesz? Ezzel nem kell foglalkozni, mert a művészet magasabb szintű dolog, és ott már mindegy. Az ember úgy születik, hogy nyitott mindenre, aztán azon múlik minden, hogy kit hogyan érnek a dolgok, mi hová viszi el. Részben tudatos döntés, részben ösztönös elhatározás, részben pedig szerencse kérdése, hogy ki hogy áll meg a lábán. Zebegényben, a Szőnyi Iskolában évente volt egy kéthónapos időszak, amit a művész és tanítványai együtt töltöttek, és ez nagyon sokat számított. Rengeteg magyar és külföldi diák járt oda, még főiskolások, tanárképzősök is jöttek, mert volt idejük és festeni akartak.
Nagy tapasztalat volt ez, hogy ki hogy áll a munkához, hogy dolgozik. Más kérdés, hogy abban az időben, a hetvenes évek elején az emberek tempója is lassúbb volt. Akkor egy évben festettem húsz képet, és az már nagy dolog volt. Persze az embernek napról napra egyre több dolga van, én is vagyok úgy, hogy be kell mennem Pestre, találkozom valakivel Szentendrén, közben leugrok a műterembe, elkezdek egy munkát, és ilyenkor van, hogy napokig hozzá sem nyúlok a képemhez, míg végül megint megfestek egy részt. Annyira koncentrálok, akkor is, amikor fizikai értelemben éppen nagyon is távol vagyok a képtől, hogy már tulajdonképpen megvan belül, amit majd megfestek. Ez valahogy biztonságot is ad, és így ugyanazon a hőfokon már fel tudom tenni a következő ecsetvonást, mert tudom, hogy már ott van. Más kérdés, hogy ezt jobb lenne nyugodtabban, ráérősebben csinálni.
(Vigília 2013 – eredeti cikk)
Kapcsolódó cikkek:
