A Podmaniczky díjas Pataky Emőke építészt már gyerekkorában rovásírás vette körül.
Pataky Emőke titka: a házzal együtt kell élni
Debrecen – „Az építészeti fotó számomra egyfajta művészi kifejezési lehetőség.” Beszélgetés a Podmaniczky-díjas Pataky Emőkével.
Pataky Emőke a napokban megkapta a Város- és Faluvédők Szövetsége által alapított Podmaniczky-díjat, melyet a Debreceni Városvédő és -Szépítő Egyesület elnöke, Karácsonyi György felterjesztése nyomán a szövetség idei országos találkozóján adtak át.
A Podmaniczky-díjat azok érdemlik ki, akik foglalkozásuktól, munkahelyi kötelezettségüktől függetlenül, vagy azt jelentősen túlteljesítve a legtöbbet tették épített és természeti környezetünk, kulturális örökségünk értékeinek védelméért. Nálad honnan eredeztethető ez a szinte már a megszállottság határát súroló értékőrzés, -átmentés az utókor számára? Esetleg volt valamilyen családi indíttatás?
Pataky Emőke: Szüleim a példaképeim, akik a magyar kultúra szeretetére és őrzésére neveltek. Édesapám Székelyföld szülötte, az ősi magyar rovásírás kutatója volt, aki összegyűjtötte rovásemlékeinket is. A Budapesti Műszaki Egyetem építészkarán pedig nagyszerű tanárok és műemlékes építészek nyitogatták a szememet a történelmi és a népi építészet értékeire, szépségére, őrzésére. A Debreceni Egyetem Műszaki Főiskoláján (az egykori Ybl) 35 évig tanítottam – főleg építészettörténetet, népi építészetet, műemlékvédelmet, gyakorlatban tervezést és nyaranta éveken át vezettem kisvárosokban, falvakban felmérő táborokat. Itt találkoztam „testközelben” a valódi paraszti építészettel, és ekkor éreztem meg, hogy ezt a viharos gyorsasággal pusztuló ősi építészetet minden lehetséges módon meg kell őriznünk, vagy meg kell örökítenünk. Így lettem fényképeim által is a népi építészet szerelmese és tudatos védője.
A főiskolai tanítást részben megtartva, 1995-ben az akkori Kulturális Örökségvédelmi Hivatalban a Sisa Béla vezette népi építészeti csoportnak lettem a Szabolcs-Szatmár-Bereg, Hajdú-Bihar és Békés megyei felügyelője. A népi műemlékek, köztük a tájházak és az újabb felfedezések komoly védelmi feladatait láttuk el ott 2011-ig. A fotózásban talán a nagyszerű Olasz Ferenc, vagy Huszárik Zoltán filmjeinek képi világa segített látnom, Kunkovács László csodás ősépítményeivel később találkoztam.
Hogyan állt össze a munkásságodat összegző, Világszép örökségünk címet viselő, s elsősorban az alföldi falvak rejtőzködő építészetét bemutató, igencsak komoly kutatómunkát igénylő fotókiállítást megörökítő DVD képanyaga?
Pataky Emőke: 1990–2010 között fakultatív tárgyként indíthattam „Örökségünk a népi építészet” címmel az oktatást. Akkor ez a tárgy bekerülhetett a „hagyományőrzés a felsőoktatásban” kategóriába, és jelentős szemléletváltást jelentett, amit a tanításban is megpróbáltam élményszerűvé tenni. Kiscsoportos rendszerben, önálló tematikával ki kellett találnom, hogyan is lehet a népi építészetet befogadhatóvá tenni. A skanzenekben (Sóstó, Szentendre) kezdtük az ismerkedést, jártuk a falvakat, kutattunk, anyagokat, szerkezeteket, alaprajzokat, tüzelőket nézegettünk, forma- és színvilágot, berendezéseket, gazdasági épületeket gyűjtöttünk, tanultuk a felmérések mikéntjét, végül a hagyományos építészet túlélési lehetőségeit vizsgáltuk. Ehhez kapcsolódtak a nyári felmérő táborok, amelyeket a Hajdú-Bihar megyei és a fogadó 16 település önkormányzatai finanszíroztak. Általában 10-15 hallgatóval, segítő kollégákkal, szakmai irányításommal dolgoztunk a helyszínen két héten át, a fotókat mindenütt én csináltam, majd a dokumentációt is többnyire magam állítottam össze, én írtam hozzá a szövegeket is. A házakat részletesen megismertük, ezért tudtam a képekkel megtalálni a rejtett szépségeket, és nőtt ki ebből a képanyagból később a fotókiállításaim alapanyaga.
A DVD a címét, elnevezését a 2004-es nagy volumenű budapesti fotókiállításomról kapta, ezt láthatták többek között a debreceniek is 2005-ben a Medgyessy-emlékmúzeumban, a Déri Múzeum csodálatos bútor-, tárgykincseivel díszítetten. Előző, „Nyitott szemmel, nyitott szívvel” című kiállítássorozatom a felmérő táborokban készített fotóim színe-javából készült, és sokféle összeállításban „járta” az országot. A népi műemléki felügyelői munkáimból a beregi árvizes képeket említeném, majd a szépséges (Világörökség-gyanús) tájházakat és a skanzenekben őrzött értékes építészeti emlékeket, vagy akár a történelmi Magyarország és a nemzetiségek paraszti világának remekműveit – ezekből állt össze a fotóanyagom. Egy összefolyó képsorral zárul a lemez – ez az „Ars Hungarica” –, vagyis a legszebb fotók, házak, részletek, emberek, emlékek halmaza adja a végakkordot. Az építészeti fotó – ha van ilyen kategória – számomra egyfajta művészi kifejezési lehetőség.
A DVD egyik alcímében mire utal a „rejtőzködő” szó?
Pataky Emőke: Egyik kedves kolléganőm mondta néhány éve: Nagyon szépek ezek a fotók, de ha a helyszínre, a házhoz megyek, abszolút nem ilyennek látom. Hol a titok? – kérdezte. A titok abban rejlik, hogy a házzal együtt kell élni – órákig, napokig, akár hetekig. Csak akkor látja meg az ember a rejtett értékeket, melyeknek még képpé kell formálódniuk, míg a forma, anyag, szín látvánnyá nem válik. Falvaink – főleg a nagyalföldiek – rejtőzködő építészete alig ismert, művészi fotó szempontjából felfedezetlen. Ezen egyszerű építészet bensőséges világának felfogása, képi kifejtése érdekes, izgalmas kaland, művészi kihívás számomra. Nem csak egy eltűnőben lévő világ utolsó hírmondóinak megörökítésére tett kétségbeesett kísérletnek érzem „hagyományőrző” munkámat.
Abba lehet hagyni ezt a hivatást, vagy amíg él az ember, kutatja a megmentendő értékeket?
Pataky Emőke: A Város- és Faluvédő Szövetség Podmaniczky-díja nemcsak tiszteletteljes elismerése a népi építészeti és értékmentő és -őrző munkának, hanem újabb lendületet is ad. Az Icomos Népi Bizottság tagjaként egy tanulmányúton a napokban fényképeztem a vajdasági népi építészetet, Komádiban egy nagygazdaház életrekeltését követhetem, és remélem, sikerül még régi hajdú- és cívisházak „rejtőzködő” értékeit is elkapnom.
És végül: mi lesz a képek sorsa?
Pataky Emőke: Létrejött egy állandó fotókiállításom Létavértesen, a Rozsnyai-gyűjteményhez kapcsolódóan. A „Böszörmény régi házai” című kiállításom anyaga a Hajdúsági Múzeumban kapott helyet. Bojt felvette kutatási és fotóanyagomat a település értéktárába – ez igazán követendő példa lehet. A többi fénykép és kutatási anyag sorsa bizonytalan, bár jó hírnek számíthat, hogy a közeljövőben egy vidéki múzeum felvállalhatja ennek gondozását.
– Kenyeres Ilona –
(haon.hu – eredeti cikk)
Kapcsolódó cikkek:
