Újabb adalékok a szovátai rovásfeliratos edényről.
A Szovátán talált 500 éves rovásfelirat
Nagy érdeklődéssel olvastuk Ráduly Jánosnak, a magyar rovásírás egyik legjelesebb kutatójának a Szovátán talált edzőedényről szóló írásait (Az 500 éves szovátai rovásfelirat, Népújság, 2015. április 17., Még egyszer a szovátai rovásemlékről, május 15.) A kiemelt figyelem nemcsak a kitűnő írásoknak, hanem magának az edénynek is szólt, mely sokszor került szóba szüleim, nagyszüleim beszélgetéseiben. Ugyanis az edényt anyai nagyapám, Nemes Mihály (1887?1978) geológus találta meg a Szovátához tartozó Felső-Szakadáton, és hosszú ideig féltett ereklyeként őrizték a család marosvásárhelyi, Mikes Kelemen utcai lakásában.
Geológus nagyapámat példaként emlegették a családban. Nyitott ablak mellett aludt, hajnalban kelt, rendszeresen tornázott, hideg vízben mosdott, zuhanyozott, és még nyolcvanéves korában is gyalog ment a húsz kilométerre levő Bedébe a családi földeken gazdálkodni. Mikor akkorára cseperedtünk, minket, unokákat is elvitt nyárádmenti túráira. A székely falvak ősi gyalog- és szekérútjait jártuk. Csodálatos erdőkben, kristálytiszta források mellett vezettek ezek a több évszázados közlekedési utak. Akkor sem vált unalmassá utazásunk, mikor leereszkedve a völgybe, poros, köves országútra jutottunk. Nagytata időnként lehajolt, és találomra felvéve egy kavicsot, mindent elmesélt róla: a kőzet nevét, összetételét, felhasználhatóságát. Mi, gyerekek fáradtságot feledve hallgattuk a meséket a fémeknek nevet adó titánokról, koboldokról, a hegyek kincseit őrző tündérekről?
Nemes Mihály egyik kedvenc kutatási területe a Szováta-, Sebesd- és a Juhod-patakok völgyein megközelíthető Görgényi-havasok voltak. Napokat, heteket töltött a hegyekben, erdei munkások elhagyott kalibáiban, esztenákon aludva. Így verhetett tanyát a felső-szakadáti elhagyott kovácsműhelyben is és figyelt fel a kidobott lomok között a rovásírásos edényre. Az edényt hosszú ideig őrizte vásárhelyi házában. Féltett kincsét megmutatta nagybátyámnak, Debreczeni László művészettörténésznek, aki elkérte és eljuttatta a székelyudvarhelyi múzeumba.
A Szovátán talált edényről szóló írásokra felfigyelt a Barangoló című filmsorozat stábja is, így Átyin Andrea Kata szerkesztő és Ábrahám Szilárd operatőr társaságában indultunk a neves tárgy lelőhelyének felkutatására. Fő segítségünk a Szakadát történetét jól ismerő Györfi Jenő volt.
Felső-Szakadát első tanyacsoportja a 18. század végén jött létre a görgényi uradalom hamuzsír-előállító műhelye körül. Alsó-Szakadát jó száz évre rá a 19. század végén alakult ki a Szováta-völgyi intenzív fakitermelés időszakában. Lakóinak többsége az 1900-ban létesített Éltető-fűrészgyár alapítása után telepedett le a Szováta-patak völgyébe. Legtöbbjük Selyéből és a Kis-Nyárád településeiből származott. Az intenzív fakitermelés, Éltető Albert fűrészüzeme, majd az itt létesített ?fűzfagyár? idejében több kovácsműhely is működött a két Szakadáton. A faüzemek bezárása után a munka nélkül maradt településszéli kovácsok áttették tevékenységüket a helységek központi zónáiba.
Györfi Jenő visszamlékezése szerint a felső-szakadáti felhagyott kovácsműhely a mai Hosszú utca 140. szám alatti ház melléképületének a helyén állt. Tulajdonosa Kilyén Mózes kovácsmester volt.
A szovátai helytörténészek számára a legnagyobb kérdőjelet a rovásfeliraton lévő évszám, 1516 jelenti, mely jó hatvan évvel megelőzi a helység legelső, 1578-as írásos említését.
Szerencsére az edényen levő évszám egy perccel sem véníti fiatalos külsejű fürdővárosunkat. A Székelyföld legértékesebb közbirtokát a sóváradi (később szovátai) és a sófalvi (később parajdi) sóhegyek és a fölöttük levő, a görgényi uradalomtól Farkaslakáig húzódó hatalmas erdőség, a “Sóhoz tartozó havasok” képezték. Szováta kialakulástörténetével kapcsolatosan több megbízható írásos forrást is ismerünk, melyekből egyértelműen kitűnik, hogy 1576 előtt nem épültek házak a közbirtok marosszéki részén, így “Szováta mezején” sem! “mely mezőnek Zovatha mezeje neve, kin soha falu nem volt, melyet ezelött való tisztartóknak idejében soha meg nem gondoltuk volna megszállani,” írta Kornis Mihály 1581-ben, Báthori István erdélyi fejedelemnek és lengyel királynak címzett folymodványában.
1576?78 között a sólopások visszaszorítására telepít családokat Báthori Kristóf vajda az addig lakatlan ?Szováta mezejére?. ?Istennek kegjelmefsegeből mij Szovata falva mikoron /az/ Niagij fagos Batorij Cristoph idejében megh/szallo/ttuk vala ezt az fzovata falvat? – olvashatjuk a szovátai elöljárók 1601-es telekbizonylatában (Álvt. Mv. Ősmarosszék iratcsomói, 5.). Az 1576-78 közötti telepítést elrendelő okirat nem maradt fenn, csak a falu 1578-beli lerombolása után, a ?lakóitól elhagyott? Szováta újratelepítésére kiadott oklevelet ismerjük: 1578. szeptember 13-án Báthori Kristóf vajda kétéves adómentességet ígér a visszatelepülőknek (Magyar Országos Levéltár, Erdélyi Királyi Könyvek, I. 21-23).
Mint már említettük, Szakadát városunk legfiatalabb része. Első telepesei alig két évszázada jelentek meg a Szovátához tartozó tanyákon. Döntő többségük a Kis- és a Nagy-Nyárád melletti falvakból költözött a festői völgybe. Így nagy valószínűséggel az edény a Nyárádmente valamelyik településéről kerülhetett Szovátára. Ugyanakkor a Kilyén család hagyományai szerint őseik Vadadról telepedtek Szakadátra, így nem zárható ki neves edényünknek e helységből való eredete sem.
(e-népújság.ro – eredeti cikk)
Kapcsolódó cikkek:
