A Dinamó Műhely szabadnapos és ennélfogva unatkozó antropológusának a rovás “elfojtott affektuskészlet része”. Plusz a szokásos nácizás, mucsaizás…
Dinamó Műhely
Önmeghatározásuk szerint “Egy olyan új baloldalért dolgozunk, amellyel azonosulni lehet, amely korszerű, zöld, feminista és aktív.” Ez mondjuk nem látszik az írásaiból, az viszont itgen, hogy fogalmuk sincs a tényről, hogy a rovás a magyarság saját írása, a rovásműveltség a magyar kultúra szerves része. Innentől marad régi bal-lib bakelit lemez és a megélhetési aztán úgy szörnyülködés. A náci hordákról való vizionálás már hagyományosan az álbaloldal mindennapi szellemi betevő falatkája, de jön ide a feminista és zöld gondolat?
A minden bizonnyal a sötétzöld, vagy a méregzöld frakcióhoz tartozó Krasztev Péter írása nyomán láthatjuk: a méregkeverés és sötétség még fokozható, melyhez partneri szinten adják a lovat alája a rováskutatás tudományos eredményeit nagy ívben mellőző álnemzeti, önjelölt rovás-próféták.
(Rovás Infó)
Állóképek civilizációs háttérrel (a szabadnapos antropológus feljegyzéseiből)
(…)
Hát ja, a fránya környező társadalom, amit nekik kellett volna projektalapon civilizálni? (…) a civil elit csak médiakampányokban kommunikált vele, nem hozott létre és működtetett tömegesen bázisközösségeket, amelyeken keresztül fokozatosan elérhette volna a tömegeket. Nyitott társadalmat hirdető zárvánnyá váltak, olyan közeggé, mely saját magát kiválóan tudja értelmezni, homogén érték és jelrendszert használ, de mindent, ami ebből kiszorul (konkrétan a “környező társadalmat”) anomáliaként kezelte, kerülte vele az érintkezést, hárította az onnan befutó jelzéseket. Sőt, a 2000-es évek közepétől a civilizálónak szánt hatás a visszájára fordult: a hosszasan kerülgetett valóság egyszercsak a liberális és kvázi-baloldali politikai elit nyakára hágott, majd amikor 2006-ban náci hordák randalíroztak Budapest utcáin, az elviekben humanizmust, demokráciát és liberalizmust képviselő hatalom kizárólag a gyáva és felkészületlen pribékjeit tudta rájuk küldeni, miközben egyetlen civilizációs erényeket képviselő civil mozgalom sem szegült velük szembe.
Visoko
2014 nyara, Visoko: a fotón egy folyami kövekből kirakott labirintus közepén ülök. Mögöttem a távolban látszanak a “boszniai piramisok”, alattam a bosnyák nemzet újjászületésével párhuzamosan bővülő és feltáruló földalatti alagútrendszer. A piramisok jóval nagyobbak az egyiptomiaknál, és – ami a fő – több tízezer évvel régebbiek, negyven-, vagy talán ötvenezer évesek. A képen derékig sáros vagyok, megpróbáltam megmászni a legmagasabbat, megnézni a feltárásokat, melyeket egy Boszniából elszármazott amerikai szociológus és vasáru-nagykereskedő finanszírozott és vezetett csakúgy, mint a labirintus feltárását, kezdetben jelentős állami/politikai támogatással. A csúcsra nem sikerült feljutnom a dagonya miatt, így nem részesülhettem a világűrből oda csapódó energianyaláb áldásaiban, pedig ez minden ábrázoláson külön hangsúlyt kap, igaz, a labirintus mélyén sem éreztem a nagy, lapos kőből áradó sugárzást, pedig jó fél órát fagyoskodtunk körülötte. Mondják, a labirintust a főpiramis belsejével úgy öt kilométer hosszú alagút köti össze, hiszen minek is épített volna az “archaikus ember” (Hamvas Béla nevezi így egyik fantazmagóriájában) két ilyen monumentális objektumot, ha nem köti őket össze. Hogy mi lehetett vele a célja, azt még a teljesen beavatott idegenvezető sem tudja pontosan, feltehetően így tartották a kapcsolatot az istennel/istenekkel, ufókkal, világszellemmel (stb.), amit az ásatás során megtalált kultikus objektumok is igazolnak, egyikükön még rovásírás is található (erdélyi véreink lelkendeztek is erről az interneten: végre meglelték a keresztutat, ahonnan negyvenezer éve a székelyek felkanyarodtak a csillagok útjára).
(…)
Markotabögöde
2014. tavasza, Markotabödöge: a fotókon plakátokat ragasztok, kitelepülök, agitálok. Körös-körül szorong minden falu, ahol még hiányzik a központból egy kopjafa, nem lobog a székely zászló, nem szivárog vér Trianon sebeiből a főtéren, vagy a helyi fafaragó még nem buherálta szoborrá a hátrafelé nyilazó honfoglalókat, nem neveztek el közteret Horthyról, könyvtárat Wass Albertről, Nyírőről. És rovásírásos településtáblák rogyásig. Pesten is kisebb-nagyobb turulok bontogatják szárnyaikat, neves nácik mellszobrait avatják fel, meg a városi hipergiccset, a Megszállási emlékművet, állhattunk a fejünk tetejére is akár tiltakozásul. Amit az államszocializmusban tendenciózus történelemírásnak hívtunk, az ma az emlékezetpolitika. Legalább jobban hangzik. És megvan a bizonyosságunk, hogy nem vagyunk ezzel egyedül a világban, bosnyák és macedón testvéreink is bennünket erősítenek.
(…)
Magyarország
Macedóniában, Boszniában (de mondhatnám Bulgáriát, Ukrajnát, Szlovákiát stb. is), még megengedhetünk magunknak egy evolucionista ihletésű félmosolyt: istenem, hát a nemzetépítés ezen fokán ki nem próbálkozik be egy-két ilyen romantikus misztifikációval. Csakhogy Magyarország sehogy sem illeszkedik ebbe a képletbe, itt már annyiszor váltunk nemzetté, hogy az öt másiknak is elég lenne. Itt kőkemény és tudatos profizmussal hozták létre a szemfényvesztés civilizációját, az átalakított történelem és új jövőkép szimulált valóságát; a nemzetépítő narratíva nem a célt jelzi, hanem csak emlékeztető, utalás egy követendő magatartás- és érzésmintára. Misztifikátoraink ráéreztek arra, hogy amit a 90-es években nevetséges és marginális elmezavarnak tartott a túlnyomó többség – a szentkoronásokat, sámánosokat, újnyilasokat, trianonozókat, rovásírókat, irredentákat, kárpótolatlanokat stb. – valójában egy – újra Norbert Elias fogalmaival – elfojtott “affektuskészlet”? kifejeződése, és ezek a kibeszéletlen tartalmak elképesztő politikai potenciált rejtenek.
(…)
(dinamo.blog – eredeti cikk)
Kapcsolódó cikkek:
- Újra nácik, jobbik, rovás H
- Rovásírásos öngyújtó kalandjai
- Rovás a Néprajzi Múzeumban
- Műcsarnok – rovástábla botrány
- Betűvetés – a nemzeti font
- Rovásírás vérciki
- Bizottság, rovás, Che Guevara
