Rovásírás kedvelő sakkszakkörös

Az Élet és Irodalom cikkírója próbál ellentétpárokból viccesnek szánt identitásmorzsákat gyúrni. Így sikerült kierőlködnie a “rovásírás-kedvelő sakkszakkörös” archetípust is.

Rovás és közbeszéd

Az alábbi cikk értéke, hogy egy kis bepillantást ad Beck elemzésébe a társadalmi törésvonalak átrendeződését illetően. Ezt sajnos a szerző lehúzza az alkalmazott pártpolitikai agit-prop szintjére, tehát az írás mint egész felejthető.

Nemzeti írásműveltségünk szempontjából viszont mégis azért említésre méltó, mert az ellentmondásosnak feltüntetni szándékozott identitásoknál megjelenik a rovás – ezek szerint mint valami olyasmi, ami egy sakkozótól távol áll… De a lényeg az, hogy amint az eset is mutatja, pár év alatt a balliberális eszköztárba szintén belevésődött a rovás, valóban erősítve nemzeti írásunk identitásjelző gyökereit.

Rovás Infó

Célok, Jelszavak (Élet és irodalom)

Petőcz György az ÉS 2015. január 23-i számában sorra veszi, hogy az ellenzék és a civilek milyen célokkal, jelszavakkal lennének képesek mozgósítani és alternatívát kínálni a NER helyett (Huszonötévezni muszáj, 4. szám). A hatalmon lévők – mondja Petőcz – két identitástámaszt tudtak nyújtani népüknek: az elitellenességet és a törzsi közösség imaginárius biztonságát. Petőcz az új civil ellenállás saját identitásképző módszereként az elmúlt huszonöt év kollektív elemzését, az alkotmányosság elárulásának és a rendszer képmutatásának állandó és hatásos leleplezését ajánlja.

De elegendőek-e ezek a célok egy új, szervező erejű azonosságtudathoz? Erre kísérli meg a válaszadást a nemrég elhunyt német szociológus, Ulrich Beck. Míg korábban – mondja Beck – rétegenként, osztályonként nagyjából homogén élettapasztalat adta meg az önazonosságok élményét, a klasszikus ipari társadalom utáni helyzetben megbomlanak ezek a korábban egységes működési módok, alapfogalmak, szükségszerűségek. Míg a régi modellben az osztályhelyzet, az elhatárolt nemi szerepek, a kiscsalád adta meg az értelmezési és élménykeretet (és akár a pártválasztás alapját is), addig a posztindusztriális működési mód az egyének más hálózatára, kapcsolatrendszerére, a konfliktusok más törésvonalára épül, és ezáltal más politikai szövetségesi rendszereket alakít ki. Már nem működik az, hogy – nagyon leegyszerűsítve – munkás vagyok, tehát szociáldemokrata, vallásos vagyok, ezért a kereszténydemokrata néppárt tagja, vállalkozó vagyok, ezért a liberálisokat választom, környezetvédő vagyok, tehát belépek a zöld pártba.

A modern társadalom – folytatja Beck – e törésvonalak mentén kettészakadt. Az osztály/kiscsalád/foglalkozás hármasa széttöredezett és más mozaikfelállásba szerveződött át, a globális informatizálódás pedig megváltoztatta a tudáselosztás jellegét, a munkavégzés kereteit, a kommunikáció módját, a hálózatba szerveződés lehetőségeit. A pártoktól való elidegenedés tehát a modern társadalom szerveződési alapjaiból fakad, így nem magyarázható azzal, hogy a régi néppártok (és a fő vonalaikban az osztályhelyzet alapján szerveződött nagy szakszervezetek) elhasználódtak és kiégtek. A régi nagy néppártok legitimitási alapja (és szavazóbázisa) e logika alapján tehát akkor is csökkenne, ha az adott körülmények között netalán az átlagosnál észrevehetően jobban működnének. Láthatjuk, hogy jelenleg nálunk is két erő hat párhuzamosan, és a tét az, hogy a felek milyen együttműködést, összekapcsolódást, munkamegosztást tudnak kialakítani. Ha ugyanis az egyik oldal a másik fél felmorzsolására törekszik (lásd a Norvég Alap sorsát), akkor hosszabb-rövidebb távon saját legitimitását koptathatja el. Ha viszont a civilek semmilyen módon nem képesek az eleddig így vagy úgy kialakult pártokkal kibékülni, akkor esetleg az következik be, hogy főnek saját levükben, és egymás erejét oltják ki.

A probléma csak az, hogy az identitáskínálat tarka vásárában nagyon nehézzé vált a választás. Az rendben is van, hogy meg akarjuk dönteni a kormányt: de ezen túlmenően milyen közös értékrend alapján szerveződjünk? Miért nem látszik elégnek a jogállamiságra és az európai értékekre épülő identitás? Ha ez nem működik, akkor milyenek legyünk? Hiszen a posztmodern fele tendáló világunkban nagyon sokféle identitásmintából választhatunk úgy, hogy kevés kivétellel nem kell tömeges megvetéssel vagy büntetőjogi szankciókkal számolnunk. Lehetek vega/református/single, nemzeti/nem vallásos/Barcelona-drukker, antikapitalista/elvált/katolikus, sámánista, rovásírás-kedvelő sakkszakkörös, oroszbarát, buddhista, indián sátorlakó, kőkorszakdiétás, jógázó, internetjátékoktól függő, radikális permaföldművelő, remete, kolostorlakó vagy gazdasági bevándorló?vallástalan?munkanélküli.

A Fidesz – állítom – akármilyen rosszul működik is, a Pareto-elv alapján mindig talál 20-25 százaléknyi választót, akiket a nemzeti (törzsi) és vallási identitásra alapozott közösség ígérete erősebben vonz, mint amennyire a hazudozás és a szervezett tolvajlás taszít. Ehhez képest lesz döntő, hogy a másik 75-80 százalék milyen identitást és cselekvési formát választ, s hogy az elképzelt hálózati szerveződési forma működni fog-e.

Bessenyei István, szociológus

(Élet és Irodalom – eredeti cikk)

Kapcsolódó cikkek:


Share