Ősi gyökerek heted-hét-országban 1.

Egy amerikában élő magyar orvosnő – Dr. Ormos Kleopátra – irodalmi értékű írását közöljük folytatásokban a rovásról és az ősi tudásról.

Gyógyítás, rovás, ősi gyökerek

Dr. Ormos Kleopátra hét nyelven beszél és “heted-hét-országban” dolgozott élete folyamán. Ma az ideggyógyászat, a pszichiátria, valamint több keleti gyógymód ötvözésével praktizál Massachusettsben (USA).

Gyermekkorában kapta a bevezetést nem csak a rovásműveltségbe, de a gyógyítás és a gyógynövények alapismereteibe is anyai nagyanyjától, kinek életben maradását is köszönhette. Ennek állít emléket írásával, mely nem csupán egy személyes visszaemlékezés és nem csak figyelemre méltó bizonyítéka a 20. század utolsó harmadáig nemzedékről-nemzedékre hagyományozott ősi tudás – benne a rovásismeret – élő mivoltának, hanem gondolatébresztő felvetéseivel és kérdéseivel sok szálon kapcsolódik jelenünkhöz, jövőnkhöz. Rovásműveltségünk jövőjéhez is.

A Rovás Infó 3 részben, folytatásokban közli Dr. Ormos Kleopátra írását, mely itt jelenik meg először. Az írás átvétele, utánközlése és megosztása – a szerző és a forrás megjelölésével – szabadon engedélyezett és jó szívvel ajánlott.

(Rovás Infó)

Rovás: “A halálom hírét nagyon eltúlozták *” – I.

“Azt írja az újság”, hogy az UNICODE Bizottság, az a nemzetközi testület, aki a világ nemzeti betűkészletek szabványainak, számítógépes hozzáférhetőségének és elérhetőségének ügyében határoz, úgy döntött, hogy a Rovás – a magyar nyelv legmegfelelőbb eredeti ABC-je és lejegyzési módja – “megdöglött” és ezért, mint már nem elő írásmód, csak mint “Régi magyar írás”-ként szerepeltethető a világlistán és az is csak bizonyos megkötésekkel és korlátokkal. Vajon miért döntöttek így?

Hiszen nem igaz, amit írnak. Igazság ugyan az hogy a Rovás eredete nagyon régi időkre nyúlik vissza, de nem jobban halott, mint én, aki ezeket a sorokat írom a számítógépemen latin betűkkel magyarul. Remélem, hogy e rövid történet másokban is felveti a kérdést: Mi lehet az oka az élve elhantolásnak?

Sokat betegeskedtem gyerekkoromban. A kis falusi zárdai szoba (ahol Anyám, mint óvónő helyet kapott), a köves padlózatú fűtetlen konyha hidegek voltak. Az épülettől messzebb álló árnyékszékhez vezető jeges ösvény sokszor megborzongatott, amin csak az éjszaka csillag-virágos mezejében való gyönyörködés tudott úrrá lenni.

Míg Anyám dolgozott, én az iskolába osontam a nagy hóban, hogy ott töltsem a nap nagy részét a meleg folyosón. De mire a kilométernyi utat legyalogoltam, átázott vászon tornacipőm sokszor a lábamon fagyott meg, amint meg-megálltam, hogy merevedő lábujjaimat dörzsölgetve hozzam őket újra mozgásba. A fájdalom nem rettentett vissza, mert tudtam, hogy elmúlik, amikor a cipőmet levetve a nyitott ajtó résein át lesem majd, hogy mit tanulnak az első osztályosok.

Nagyanyám, aki sokszor látogatott bennünket, bár türelmesen, de gyanakvóan kísérte figyelemmel, amint a falu orvosa egyre gyakrabban osztotta a gyógyszereket előbb szájon át, később injekcióval, én pedig egyre soványabb, sápadtabb és betegebb lettem. “Gyenge a szervezete és rosszak a génjei”, hangzott az orvosi vélemény.

Végül is elege lett neki a töméntelen rossz prognózis hallgatásából, amik csupán hat hónapot hagytak nekem, hogy e-világi pályafutásom befejezzem. Arra kérte Anyámat, engedje meg, hogy magával vigyen. Anyám, emlékezve gyerekkorára amikor, bár volt orvos a faluban, mégis Nagyanyám az ő Nagyanyjától tanult gyógyfüves receptjeivel gyógyította Anyámat és testvéreit, végül is beleegyezett.

Nehogy Anyám mégis meggondolja magát, Nagyanyám sebtében egy ujjasba csomagolt és úgy kötött a hátára, mint egy kévét. Így indultunk kettesben az országúton a falu végi buszmegállóhoz.

Vele töltöttem a tavasz és a nyár nagy részét és minden megváltozott.

Mese világban éreztem magam. Nagyanyám kincsestára tudós növényekből, amiket ő hol “gyógyír”-nak, hol vadvirágoknak hívott, érző állatokból, szépen csengő (számomra addig ismeretlen) magyar szavakból és énekekből, érdekes történetekből a régi világról és olyan betűkből (mint később kiderült) állt, amik másak voltak, mint amit a bátyám tanított meg velem annakelőtt és amit az iskolában leskelődve láttam a táblákon.

Ezek a betűk leginkább azokra a bogarakra és hangyákra emlékeztettek, akiket szerettem a földön hason fekve figyelni és fűszálakkal terelgetni és ezért nagyon megtetszettek nekem. El is neveztem őket “bogár betűknek”, és megkérdeztem Nagyanyámat mi a nevük ezeknek a bogaraknak. Ő pedig szorgosan és nagy türelemmel be is mutatta mindannyijukat.

Egy nap azt kérdeztem, hogyan tudnám én megmozgatni az ő bogaraikat, hogy elinduljanak? Azt felelte, hogy ezek a bogarak nagyon régi ős-bogarak, akiknek csak akkor mozdul a karjuk és a lábuk, amikor sorba terelem őket és megengedem, hogy megfogják egymás kezét. Meg is mutatta, hogy az ő karjai lefelé csüngöttek, amikor egyedül állt, de amikor kiterjesztette őket, hogy megfogja a kezemet, akkor majdnem vízszintesek voltak. Azt is hozzátette, hogy amikor a betű bogarak megfogják egymás kezét, akkor mesélni kezdenek és ezeket a meséket én is el tudom majd olvasni, ha megtanulok róni. Ezt érdekesnek találtam.

Hamarosan asztal, szék, padló, minden tele volt szórva bogaras cédulákkal körülöttünk, amiket Nagyanyám végül összeszedegetett és, miután azt hitte, hogy én már elaludtam, egytűl-egyig gondosan elégetett a konyhatűzben. Ezt furcsállottam. De nem mertem kérdezősködni mindaddig, amíg Nagyanyám aggódva maga elé ültetett, hogy álmaimról meséljek, amikből rémülten felébredtem. Bevallottam, hogy a tűzben égő betű-bogarakat hallottam álmomban segítségért kiáltani.

Azzal nyugtatott, hogy azokat a betűket nem fogja a tűz, mert a lelkük hallhatatlan. Amikor a tűzben a papírra rögzített képük feloldódik, már nem csak egymás kezét tudják megfogni, hanem szárnyalni kezdenek, mint a postagalambok a levegőben. Csak úgy, mint amikor kiejtjük a rovott szavakat, amik megcsendülve messze szállnak a térben.

Nagyanyám mindig érdekeseket mesélt egy más fajta világról, mint az akkori élet a faluban. Az is különös volt nekem, hogy másoktól eltérően, sosem panaszkodott. Bár szavai nyomán kirajzolódtak a nehézségek képzeletem vásznán, de ő mindig úgy fejezte be a mondókáját, hogy “hát ezt is sikeresen megoldottuk”. Sosem hallottam rosszat mondani másról. Néha “Ősi”, néha “Isteni” szeretetről beszélt, “ami minden lelket egyaránt tisztel és betölt”, és amit akkoriban nem igazán értettem, de ezt nem mertem bevallani. Családtagoknak sosem mondtuk, hogy szeretjük egymást, mégis visszagondolva, olyan szilárdan éreztem szeretetüket, amit nehéz szavakba önteni és még nehezebb utánozni.

Nagyanyám imádkozott is, de mindig szavak nélkül. A mellkasára, jól emlékszem, kétszer vetette a keresztet, mint ahogy Anyám is. De templomba nem jártak, és bibliát sosem láttam olvasni egyikőjüket sem. Meg is kérdeztem egyszer Nagyanyámat, hogy miért nem. Azt felelte, hogy a szívében hordja a bibliát.

A téli napforduló napján keresztes fenyőt állított és díszített a “nagyszobán”, ami körül harmad nap előtti estén a hegyekben lakó csordapásztorokról énekeltünk. Ajándékot nem vettünk, hanem készítettünk egymásnak. “Nagyboldogasszony”, az ősi magyar istennő neve, néha kifutott a száján, csak úgy mint “Boldog Mária”. Egyszer pedig a Nyírbátori Mária sirató búcsúról mesélt a templom előtt, amit a Nagyapja, “ó-görög” (?) katolikus pap, emeltetett, és aki gyerekkorában a “szent tudás”-ról beszélt neki. Gyógyfüvek használatát és az állatok szeretetét a Nagyanyjától tanulta.

Nagyanyám óvott attól, hogy másnak meséljek az “Ős-bogarakról” és a “gyógyír”-ról. Ezt úgy indokolta, hogy kevés ember ismeri és szereti ezeket a bogarakat, vadvirágokat és lehet, hogy eltaposnák őket, ami nagyon fájna ezeknek az érzékeny, értelmes lényeknek.

Nem értettem a titkolózását és nehéz is volt magamban tartani új betűimet és virágos kincseimet, mind addig, amíg a szomszéd gyerekek ki nem nevettek, néha pedig bolondnak hívtak azért, hogy értelmes bogarakban hittem, gyomokat gyűjtögettem és állatokkal beszélgettem, ahogy Nagyanyám tanított. Akkor szégyelltem magamat ezért, ma büszke vagyok rá. Nagyanyám azzal vigasztalt, hogy a rovás betűk a mi titkosírásunk, és a gyomok a mi kincsünk, és mindkettőt csak azokkal osztjuk csak meg, akiknek nagy szüksége volt rá.

Bár Nagyanyám szűkszavú asszony volt, rovásról meg egyáltalán nem beszélt idegenekkel, a faluból mégis sokan jártak hozzá titokban gyógyfüvekért. Később értettem csak meg, hogy a gyógyfüves gyógyítást, bár már nem boszorkányégetéssel, hanem börtönbüntetéssel jutalmazták hosszú ideig a második világháború után. Sajnos a titkolózás oda vezetett, hogy iskolakezdés után egyre kevesebb időt töltöttem rovással, és egyre többet írással. Nagyanyám sem erőltette a dolgot, talán, hogy engem védjen az esetleges rossz “hatósági” következményektől.

Hamarosan a fővárosba, Budapestre költöztünk, ahol tanulmányaim során egyre több külföldi tudással telítettem a fejemet és egyre inkább eltávolodtam Nagyanyám valóságtudatától. Minél “külföldibb” volt a forrás, annál “tudományosabbnak” és hihetőbbként értékelődött az iskolában és az egyetemen (és így számomra is) az ismeret és Rovás egyre ritkábban kapott helyet emlékezetemben.

A mesebeli hőshöz hasonlóan heted hét országot megjártam, hét nyelvet megtanultam, a világot keresztül-kasul átszeltem. Külhonban sárkányok ellenére elértem azt is, amiről még álmodni sem tudtam volna a kerek erdő közepén a kis faluban bogarakat fűszállal terelgetve. Amikor Nagyanyámat meglátogattam, érdeklődéssel hallgatta tapasztalataimat, véleményemet. Sosem vitatkozott, nem próbált meggyőzni semmiről. Örült a sikereimnek. De a repülő indult vissza hamarosan, így rovásról ?nem volt idő? már beszélgetni.

Nekem pedig egyre több minden hiányzott a sikerekből, de leginkább a gyökerek.

Amikor eltávozott, úgy tűnt, hogy a föld megállt és a csillagok mind lepotyogtak az égről, mert ami addig összetartotta a világmindenséget, megszűnt.

Abban az időben a Buddhizmusról tanultam szabadidőmben és éppen egy “Gyémánt Szív” összejövetelen voltam Kaliforniában, amikor értesültem a hírről telefonon. Semmire sem emlékszem az összejövetelből, mert én csak az érzékeny, értelmes Rovás-bogarakra, a tudós vadvirágokra, az őszirózsára, Nagyanyám kedvenc virágára tudtam gondolni.

… folytatás:

*A cím idézőjelben található része Mark Twain szavai után íródott: “News of my death were greatly exaggerated.”

Dr. Ormos Kleopátra 2014, December 20.

Kapcsolódó cikkek: