Ősi gyökerek heted-hét-országban 2.

Egy amerikában élő magyar orvosnő – Dr. Ormos Kleopátra – irodalmi értékű írását közöljük folytatásokban a rovásról és az ősi tudásról.

Gyógyítás, rovás, ősi gyökerek

Dr. Ormos Kleopátra hét nyelven beszél és “heted-hét-országban” dolgozott élete folyamán. Ma az ideggyógyászat, a pszichiátria, valamint több keleti gyógymód ötvözésével praktizál Massachusettsben (USA). A Rovás Infó 3 részben, folytatásokban közli Dr. Ormos Kleopátra visszaemlékezését, mely itt jelenik meg először. Az írás átvétele, utánközlése és megosztása – a szerző és a forrás megjelölésével – szabadon engedélyezett és jó szívvel ajánlott.

(Rovás Infó)

Rovás: “A halálom hírét nagyon eltúlozták “? – II.

Első rész (…)

Azután, sokáig kerestem a csodát. A csodát, ami megmentett volna a valóságtól. Természetesen nem úgy találtam meg, ahogy elképzeltem:

Annak idején se divat, se szabad nem volt orvosoknak gyógyfüvekkel gyógyítani az Egyesült Államokban. Egyik kollégám kéréssel fordult hozzám betege ügyében, “akivel már mindent megpróbáltak, de semmi sem volt hatásos és a beteg egyre rosszabbodott”. Átvettem a kezelést, de szabadkoztam, hogy semmit nem tudok ígérni.

Amint a beteget hallgatva jegyzeteltem és az eset kirajzolódott előttem, Nagyanyám egy receptje jutott az eszembe. Angol szakmai badarság helyett le is róttam a gyógyfüvek nevét Rovás betűkkel egymás után, szépen, magyarul. Mivel a beteg hirtelen megállt a mondókájával, azt hiszem meg is szólaltam és azt mondtam: “Bogárkáim”, de már nem tudom, hogy csak képzeltem-e a szót.

Elmondtam a betegnek, hogy mivel semmilyen gyógyszer nem használt eddig, esetleg megpróbálhatunk valami mást, ami bár nem standard kezelési mód, de ha ez sem segít, legalább ártani nem fog. (Az utóbbiban biztos voltam, mert az összetevő növényeket gyógyszerészeti szempontból is jól ismertem.)

Meggyógyult. A férje azt mondta, hogy megmentettem az életét. Kijavítottam, hogy a felesége nagy fájdalmai ellenére, nem volt életveszélyben, ezért egészen biztos, hogy nem mentettem meg az életét. Ő rögtön rávágta: “Akkor csoda történt!” Erre már nem feleltem.

Mert úgy éreztem, hogy csoda, az történt. De nem a beteggel. Valami, valaki megmentett. De nem a valóságtól, hanem a valóságnak.

Bár az a recept, a körülmények indíttatására, beugrott az emlékezetembe, azért volt mit felfrissíteni, ami rovó képességeimet illette, hiszen a külföldi tartózkodás hosszú évei következményében már álmomban is angolul beszéltem. Megdöbbentő erővel öntött el a vágy, hogy kedvenc költőm Arany János verseit, vagy legalább valami más könyvet, anyanyelvemen és ?Nagyanya? betűimmel írva olvassak.

Amikor legközelebb hazalátogattam, mindenhol keresgéltem, de a magyarok eredeti írásával íródott, “rótt” könyveket Magyarországon sehol sem találtam. Végül is egy eldugott kis dohos egyszobás üzletben a “Magyarok Házában” találtam egy képeslapot, Magyar Adorján rótt betűivel.

“Ez is jó lesz, egyelőre ereklyének” gondoltam. Megköszöntem, megvettem és “kicsempésztem” az országból.

Egyre több beteg jött mindenfelől, akik a “másfajta” gyógyítás után érdeklődtek. és én egyre többet “meséltem” arról, amit Nagyanyámtól tanultam: egészséges életmódról, a helyes, egyénre szabott mozgásról és táplálkozásról, a gyógyfüvek felelősséggel való alkalmazásáról, és egyáltalán semmit a “Rovás-bogaraim”-ról, a Rovásról vagy az egyszerű, szegény tudós öregasszonyról.

Elszégyelltem magam: Idegeneket segítettem, idegen nyelven egy idegen országban a Nagyanyám élet-gyökereiből, szeretetéből és másokat segítő kötelességtudatából kinőtt tudásfáról lopott almával. Ezen az sem segített, hogy gondoltam, nagyon sok “hontalanfi” társam járt ugyanígy előttem, mellettem, utánam.

Az internet minden sarkát bejártam, rótt füves könyveket keresve, hogy a Nagyanyám tudására hivatkozni tudjak, mert ki hinne egy kis falusi füvesasszonynak a régi vasfüggöny mögül írott tárgyi “bizonyítékok” nélkül? De mint a csillag nélküli sötét éjszaka, egy nagy fekete semmi derengett fel őseim rovott múltjáról az “elismert” történelem lyukas vásznán.

Gondoltam, mint ahogy nem mindenkit érdekelnek a gyógyfüvek, a Rovás sem az istenek eledele, így nem vetik ki a világhálót kishalakra, mint az eredeti magyar betűkre és írásmódra, a Rovásra. De az nem jelenti azt, hogy ez a kishal faj kihalt.

A logika nem enyhítette a tényt: fájó volt ez a nagy üresség. Abban bizonyos voltam, hogy Nagyanyám nem a semmiből nőtt ki eső után, hogy a Rovást kitalálja, amivel azután unokáját bolondítsa. Ha ő már nem is volt velünk, bennem tovább élt a Rovás! És biztos voltam benne, hogy másokban is. Ekkor tudtam csak meg, hogy bátyám gyakran és rendszeresen rótt.

Megint csodáról lett volna szó, hogy az ezer éves hivatalos üldöztetés ellenére élt a Rovás? Vagy talán valami másról volt szó?

Mi volt (és mi ma is) az a közvetítő közeg, ami lehetővé tette, hogy a Rovás túlélje a maga lángjait, amire a Rovásos könyveket azok írójával együtt hánytak? Hova vésték a magyarok a Rovást, hogy megmenekítsék a későbbi korok kifinomultabb megszállóinak éhes szemeitől? És miért tüske a Rovás bárki szemében is manapság?

A kiúttalanság érzéséből a mesék végi “ezt is sikeresen megoldjuk” zárómondat és egy emlékkép segített ki. A képre, Nagyanyám szavai nyomán, így emlékszem: egy fiatal nyírségi asszony, kisgyermekkel a karján, két nagyobbacska gyermekkel az oldalán, két kockacukorral a zsebében és egy agyonlőtt férjjel a szívében szilárd léptekkel megindult egy égő ország poros földútján a semmibe.

Elhatározottsága, kitartása, ereje erőt adott nekem is. Nélküle én sem lettem volna. És ha akárki is meggyógyult azok közül, akiket orvosi pályafutásom során kezeltem, az miatta volt, és nélküle lehetetlen lett volna. Nagyanyámban az ősi írás elválaszthatatlan volt a nyelvtől, a tudástól és a szeretettől. A létében hordozta őket. Neki fontos volt a Rovás életben tartása és utódainak átadása.

Emléke felbátorított, hogy bátorságomat összeszedve én is elinduljak az úton. A selyem utat választottam, de útiránnyal szemben.

Akkor már ismertem az akupunktúrás gyógyítást, és bár egyenlőre a hagyományos kínai orvoslást csak nagyvonalakban, már így is feltűnt, hogy sok hasonló alapelv és gyakorlati tény jelen volt Nagyanyám tanításaiban, ugyanakkor a különbségek is nyilvánvalóak voltak.

A gondolat annyira vakmerőnek látszott az uralkodó történelemnézet szemszögéből, hogy nem mertem megosztani még a legközelebbi tudományos érdekeltségű barátaimmal sem.

Tovább bátorított, amikor tudományosan elfogadott forrásokból értesültem, hogy a Hippokratésznek tulajdonított tudás java részét ezer évekkel korábban már leírták egyiptomi tekercsekben. Az ókorban már ismerték a naprendszert és tudták, hogy a föld gömbölyű, ami érdekes módon, nem akadályozta a középkori tudományt abban, hogy a földet laposnak nyilvánítsa.

Nekem úgy tűnt, hogy a “tudomány” csak úgy, mint a fény alkotóelemei, a fotonok, néha részecskeként, néha hullámként viselkednek, amely tudomány, amint azt a világ tudománytörténete fényesen bizonyítja, néha szétszóródott, néha megtört az aktuális politika “természetes” erőinek nyomása alatt.

Mégis, a legvakmerőbbnek az tűnt, hogy akármilyen eredményre jussak tudományos intézeti támogatás nélkül. Úgy döntöttem, hogy se baj, se kár nem származhat abból, ha többet tanulok és kutatok a magam pénzén és erejéből mivel sem a tatár nem hajtott, sem a tudományos hírnév, tanulni meg mindig szerettem.

Megint iskolapadban találtam magam, több országon keresztül, hogy jobban megismerjem és megtanuljam az ősi írásos leletekben bővelkedő hagyományos gyógymódokat. A hagyományos kínai orvoslás tűnt a legígérgetőbbnek, mivel bővelkedett írásos emlékekben ezredévekre visszamenőleg. A gyógyászati módszereken túl, ősi írásmódjukat, legalább alap fokon, is próbáltam elsajátítani. Azt reméltem, hogy a gyógyítás filozófiája és gyakorlatán keresztül talán találok valami morzsát, ami rásegít az útra őseim felé.

Bár a hosszú évek munkája sikeresnek bizonyult a betegeim szemszögéből, rovás-szemem még mindig csak a semmit látta.

Csalódott voltam. Mind addig, amíg, az ősi kínai gyógymód még alaposabb ismerete érdekében el nem jutottam az azt megelőző Daoista filozófiához és az abból származtatott ősi kínai világszemlélet mélyebb tanulmányozásához. Ezt javasolta kedves fogadott tanárom is, néhai Dr. Xue Chongcheng, a Pekingi Hagyományos Kínai Orvoslás Akadémiájának akkori emeritus professzora, akinek ezért és az ősi időszabályozott akupunktúra tudományába való bevezetéséért sok köszönettel tartozom.

De mi köze az ősi kínai filozófiának a magyarok ősi betűihez, a Rováshoz, kérdezhetné valaki?

Lehet hogy több, mint a modern tudomány ismerné. Talán azért, mert az összefüggést nem lehet csupán egyetlen tudomány-terület ismeretéből meglátni: egyszerre kell jártasnak lenni a nyelvészet-, a filozófia-, az orvoslás-, és a vallás-történelemben, és ezen túlmenően a természettudományok, mint például fizika és csillagászat oda illő részterületeiben.

Én sem vagyok mindezeknek tudósa, sem tökéletes ismerője, mégis megláttam az összefüggést, amit nem a magam érdemének tartok, hanem Nagyanyámnak tulajdonítok: szerencsém volt, mert megtanított róni.

… (folytatjuk)