In memoriam Kósa Ferenc

Elhunyt Kósa Ferenc nyelvtörténész, aki rovásírást is kutatta. Egy 2008-as cikkével emlékezünk rá.

In memoriam Kósa ferenc

Szomorúan búcsúzunk Kósa Ferenctől, a Babeş?Bolyai Tudományegyetem Magyar Nyelv és Kultúra Tanszékének nyugalmazott előadótanárától.

Kósa Ferenc 1934-ben született Nagyszalontán, tanulmányait szülővárosában, majd a Bolyai Tudományegyetemen végezte, 1958-ban diplomázott. Először Érsemjénben volt magyartanár, majd a Babeş-Bolyai Tudományegyetem magyar tanszékén a ranglétra fokait sorra járva a nyelvtörténet előadótanáraként nyugdíjazták. Kutatásai a magyar nyelvtörténethez kapcsolódtak, részt vett az erdélyi magyar fazekasság szókincsének összegyűjtésében és feldolgozásában, kutatta az emlékíró Apor Péter nyelvhasználatát, ez lett doktori disszertációjának témája is. Ezen kutatásai önálló kötetben is napvilágot láttak Apor Péter helyesírása és nyelvének hangállapota címmel. Foglalkoztatták a székely rovásírás kérdései is, ennek a témának is több tanulmányt szentelt.

(Szabadság.ro – eredeti cikk)

Fadrusz János a rovásírás vonzásában 

Nagynevű szobrászművészünk munkássága összefonódik a rovásírás iránti vonzódással. Erről tanúskodik a Zilahon felhelyezett millenniumi turulmadaras Tuhutum (Töhötöm)-emlékművének rovásfelirata, amellyel az volt a célja, hogy művének leleplezésekor és utána csodálhassak eleink ősrégi írását. Ezt a honfoglalás korára emlékeztető hat táltos ének (Erdélyről, Istenről, Tűzről, Földről, Vízről, Lebegő-égről) kőbe rovásával szándékozott elérni. Szobrát azonban – mint tudjuk – az akkori hatalom lebontatta és megsemmisítette.

Őseink írásával kapcsolatban sokszor kifejezte véleményét, felfogását. Például 1902-ben többek közt a következőket írta: “A magyar rovás-irás, ősi kulturánk e vitás kérdése, perdöntő fordulóra ért. Kitudódott, hogy a rovás-irás nemcsak emlék – de való, eleven kincse a nemzetnek, hogy még máig is él a magyar nép között és hibátlanul föntartja eleink ősi kulturáját.” Szerinte eladdig nem kutatták mélyen, azért nem fedezték fel; ő ugyan még keveset foglalkozott vele, de máris rábukkant kétségtelen használatának nyomaira. Az ezzel kapcsolatos való helyzetről és vizsgálatokról Sebestyén Gyula a Rovás és rovásírás (1909), valamint A magyar rovásírás hiteles emlékei (1915) című jeles művében áttekintő részleteket közöl. (A kutatásokban megbízottként ő is részt vett.)

Fadrusz idézett állításának bizonyságára olyan tanúkra hivatkozik, akik az ő korában is ismerték és gyakorolták a magyarság eredeti írását. Több újságban megjelent nagy feltűnést keltő cikke után széleskörű kutatás indult, hogy fény derüljön az igazságra: a betűrovás valóban elevenen él még a magyar nép között? Vajon nem tévedés azt hinni? Már kezdetben gyanús volt Fadrusz egyik tanújának az a kijelentése, hogy a Tuhutum-emlék felírásának jeleit többször látta bojtárok, pásztorok faragott fanyelein. (A pásztorok rovásjelei és a mesterek tulajdonjegyei könnyen megtévesztik azokat, akik nem ismerik kellően a rovásbetűket; becsaphatnak a cirill írás jelei is.) A kutatások eredményeinek alapos megvizsgálására az Akadémia kinevezte bizottságba a nyelvész tagok mellett megválasztották Herman Ottót is, a pásztoréletnek is kiváló tudósát. Az egész ország érdeklődését felcsigázó kérdés dűlőre jutása, nemet mondó eredménye általános csalódást okozott.

Voltaképpen az történt, hogy Fadrusz fő tanújának és segítőjének torzított, hamisított rovásábécéje, rovásírása félrevezette, megtévesztette, és még sokakat. Megjegyzendő: emlékművére mástól való szöveg vésődött, amely nemcsak rovásírási, hanem tartalmi, nyelvi szempontból is hamisításnak bizonyult. Ez azonban nem csorbítja szobrászművészi nagyságát.

Később ősi írásunk eredete, mivolta kezdte foglalkoztatni. A távolabbi múlt búvárlása során a székely rovásjegyeknek etruszk írásjelekkel és egyiptomi képírásos jelekkel való hasonlatosságát, rokonságát igyekezett kimutatni és bizonyítani. (Erre előtte és ma is akad példa, törekvés.) A múltra és jövőre gondolva vallotta, hirdette: “őseink évezredek óta … ezekkel a betűkkel írtak … És ez a mienk volt, mi föntartottuk és föntartjuk immár mindörökre a magunkénak, magyarnak.”

Végül szólnunk kell arról a fölemelő tudatról is, amelyet Starmüller Géza tájékoztatása (Szabadság, 2008. szept. 6.) ébreszt-éleszt bennünk: “A zilahi református esperesség kezdeményezésére közösségük elhatározta az eltüntetett Tuhutum-emlékmű újboli felállítását, gyűjtési alapból is megrendelve. A magyarság totem-madarát, a turult Lőrincz Lehel, kolozsvári szobrászművész mintázta újra…”

Kósa Ferenc

(Szabadság.ro – eredeti cikk)

Kapcsolódó cikkek:

 

Share