Rovásbetűk neveiről

Kormos Krisztián tanulmánya a rovásbetűk elnevezéséről, annak hátteréről is a korszerű rováshasználatról – vitaindító szándékkal.

Kötöm az X-et a karóhoz

A cím értelmezése nyilván nem okoz gondot a rovásírással foglalkozók legtöbbjének, hiszen szinte mindenki ismeri a rovásbetűk azon nevét, amely e-vel kezdődik, és az adott mássalhangzóra végződik. Így a rovásírásunk hangot jelölő betűje az eb. Ugyanakkor, noha a többség ismeri ezeket a betűneveket, sokan, változatos okokból kifolyólag nem használják őket, helyette a megfelelő latin betűk neveit alkalmazzák. Tehát ők ugyanezt a betűt nek nevezik. Az okok összesen két csoportba sorolhatóak:

1. Nincs kedvük a rovás neveket használni. A latin betűk neveit megszokták, valószínűleg bármely írás betűit és jeleit úgy neveznék, hiába van azoknak saját nevük. Ezzel sajnos nem tehetek semmit, az ő döntésük, ha úgy érzik, bármivel is egyszerűbb vagy jobb t, t, t mondani eb, ed és et helyett.

2. Nem akarnak víziókat kergetni. Használnák az írás saját betűneveit, de csak kevés emlék tesz említést az e-s nevekről, ezért nem biztosak abban, hogy ezek az írásunk eredeti, ősi nevei, márpedig az e-s nevek hívei gyakran erre hivatkoznak. Az ő számukra talán tudok új szempontokkal szolgálni. Mert én bizony kötöm az ebet a karóhoz, és a rovás betűk saját neveit javaslom használatra a latin megfelelőik helyett, mégpedig a következők miatt:

Az e-s betűnevek és a latin betűnevek közt az egyetlen lényeges különbség nem az, hogy melyik mennyire ősi, hanem, hogy a latin betűnevek átvételek, míg az e-s neveket kifejezetten a rovásíráshoz találták ki, nem származnak sehonnan, tehát sajátok. Ebből a szempontból teljesen lényegtelen, hogy a keletkezésük mikori. A modern rovásírás számos kései elemet tartalmaz: a hosszú magánhangzók betűi mind huszadik századiak, de már huszonegyedik századi elemeink is léteznek, olyanok, amelyek kidolgozásában én magam is részt vettem (x, y, q, w átírás, dz, dzs jelölés). Nem tartom tehát még csak megfontolásra érdemes indoknak sem a rovás betűnevekkel szemben azt, hogy esetleg nem ők a legelső betűneveink: Még ha csak az első e-s neveket használó emlék írója találta is ki őket, akkor is századokkal előzne meg olyan bővítéseket, amelyeket teljes természetességgel használunk, és a rovás részének tekintünk. A rovásíró kultúra ismeri a rovás betűneveket, a hagyomány és az ismeretanyag részei, tehát használatuknak semmi akadálya. Ezzel szemben a latin nevek egyszerű átvételek: gyakorlatilag az y, z, j, v és w (és bizonyos szempontból a c) kivételével a klasszikus latin betűnevek egy-az-egyben átvételeiről van szó. Nincs ezzel gond, átvettük az írást, vele együtt mindazt, ami hozzá tartozott. A j, v és w egyébként középkori bővítések, mindenfélének nevezik őket a világ nyelveiben, de a klasszikus latinban természetesen nem volt nevük, hiszen nem is léteztek. Mi ugyanakkor a latin alaprendszer szerint neveztük el őket, tehát illenek a képbe, ahogyan saját hozzáadású betűinket is (gy, ty, cs, sz, zs, dz, dzs) abba a névrendszerbe helyeztük bele.

A probléma, hogy ezt át akarjuk emelni saját írásunkba is.

Mivel (eddig) egyetlen írásrendszert használ(t)unk, általában nem választjuk el egymástól élesen a beszédhangot, a betűt, a betű kiejtését, a betű megnevezését, és a beszédhang megnevezését, ezeket jócskán összekeverve használjuk. Így a betűnevekre gyakran szokás “a betűk kiejtése”-ként hivetkozni, pedig ez a legkevésbé sem igaz. A , a béta, a be és az eb betűk kiejtése ugyanaz: egy felpattanó ajakhang. Nem ejtjük őket úgy, ahogyan nevezzük, elég mókás is lenne úgy olvasni, főleg görögül. Hangértékük tehát ugyanaz, de nevük és kinézetük más: b, β, б, X. Ezeknek van kiejtésük, ami a nevű beszédhang, a felpattanó zöngés ajakhang, bármiféle é, vagy egyéb tartozék nélkül.

A név és a kiejtés tehát két különböző dolog, a fentebb már említett latin nek is delta felel meg a görögben (δ), dal az arabban (د), dálet a héberben (ד), da a mongolban (), de a cirillben (д), és – a név keletkezésének ideje lényegtelen – ed a rovásban (十). A nevük más, az alakjuk más, a kiejtésük ugyanaz. A név keltezése azért lényegtelen, mert ez az egyetlen olyan név, amelyet kifejezetten ez a betű kapott, amely kifejezetten ezt nevezi meg. A rovásműveltségnek pedig része, hisz általánosan ismert. Nem hiszem, hogy ezzel a latinból átvett elnevezés versenghetne.

A latin nevek erőltetését talán az is segíti, hogy magyarban ugyanazokat a szavakat használjuk a beszédhangok megnevezésére, mint a latin betűkére. Hiszen a betű (és vele együtt a béta, bét, baa, ba, be, eb, berkanan, beith stb. betűk) által jelölt hangot szintén nek hívjuk. A , dal, delta, dalet, da, dair, dagaz, de és ed betűk által jelölt hangot is hangnak nevezzük és így tovább. Emiatt nehezebben áll rá az agyunk arra, hogy a hangot egy ed betűvel írjuk, a hangot egy eb betűvel stb., pedig ez történik, ha rovást használunk. Ha görög írást használnánk, ugyanúgy nem dével írnánk a dét, hanem deltával. Tény, hogy az egy írásrendszerhez – jelesül a latinhoz – idomult szocializációnk során nem ezt szoktuk meg. Ugyanakkor hagyományőrzési szempontból teljes zsákutcának tartom a meglévő saját betűnevek elhagyását. Nevezzük a rovásbetűket saját nevükön, ha már van nekik! Mindegy, mióta. Ha a bétát nem bézzük le, az ebbel miért tennénk?

Ami a kérdésnek azt a részét illeti, hogy lehetnek-e ezek valóban az eredeti betűneveink, nem kívánok komolyabban belefolyni, mert ebből a szempontból nincs jelentősége, személyes véleményem azonban az, hogy igen. A statisztikai elemzések, amelyek azt boncolgatják, hány helyen említik, és hány helyen nem, nem feltétlenül vezetnek bárhová is, mégpedig a következő okokból:

  1. A bevezetőben egyes pontként említett érdektelenség nem újkori jelenség, bárki bármikor elhagyhatta az eredeti betűneveket hasonló okokból.
  2. A dióhéjban történő összefoglalások rendszerint nem közlik a betűk nevét, csak a funkcióját, kiejtését. Én magam több cirill betűkkel írott nyelven tanultam, betűnevekkel egyik tankönyv helyesírási ismertetője sem traktált soha. Arab betűkkel olvastam oszmán törököt, csagatájt, perzsát, egyik órán sem kaptam kézhez a betűk nevét is közlő anyagot. Két év finn tanulás után tudtam meg azt is, hogy a finn nyelvben a k és a h betű neve koo, és hoo, mert a helyesírási fejezet ezt nem tartalmazta, pedig ez a latin betű finn neve volt, ami a hétköznapi nyelvben is bármikor előkerülhet. Ez az ilyen rövid ábécéismertetések sajátossága, és a rovásemlékek jelentős része ebből áll. Egy rovás betű, és mellette egy latin betű.

Egyébiránt tudunk konkrét példákat a betűnevek elhagyására. Telegdy János Rudimentájában e-s nevekkel közli a betűket, míg több belőle merítő szerző teljesen elhagyja ezeket. Mint például a Harsányi-Mill-Hickes féle ábécé (1703, január 1.).

Emiatt a nevek említésének hiánya nem bizonyíték arra, hogy a nevek valaha is elvesztek és a Rudimenta ill. a Nikolsburgi emlék újakat kreált volna. Nem végeztem komoly ez irányú kutatásokat, de a Nikolsburgi emlék betűalakjai egy vékony pálcára való rovás alakjaira emlékeztetnek, ezt személyes tapasztalataimmal összevetve azt gondolom, hogy rutinos ember által viszonylag gyorsan pálcára rótt jeleket jegyzett le a készítő. Márpedig az ilyen ember jó forrás lehetett az eredeti nevekre is. Emiatt elég valószínűnek tartom, hogy ezek a nevek nem csak egyszerűen a rovásbetűk ismert nevei, hanem jó eséllyel – bár nem szükségszerűen – maguk az eredeti betűnevek, amelyeket az ábécé készítői, vagy első használói adtak nekik.

(Rovás Infó – Kormos Krisztián)

Kapcsolódó cikkek:

 

Share