Kormos Krisztián tanulmánya a rovásbetűk elnevezéséről, annak hátteréről is a korszerű rováshasználatról – vitaindító szándékkal.
Kötöm az X-et a karóhoz
A cím értelmezése nyilván nem okoz gondot a rovásírással foglalkozók legtöbbjének, hiszen szinte mindenki ismeri a rovásbetűk azon nevét, amely e-vel kezdődik, és az adott mássalhangzóra végződik. Így a rovásírásunk bé hangot jelölő betűje az eb. Ugyanakkor, noha a többség ismeri ezeket a betűneveket, sokan, változatos okokból kifolyólag nem használják őket, helyette a megfelelő latin betűk neveit alkalmazzák. Tehát ők ugyanezt a betűt bének nevezik. Az okok összesen két csoportba sorolhatóak:
1. Nincs kedvük a rovás neveket használni. A latin betűk neveit megszokták, valószínűleg bármely írás betűit és jeleit úgy neveznék, hiába van azoknak saját nevük. Ezzel sajnos nem tehetek semmit, az ő döntésük, ha úgy érzik, bármivel is egyszerűbb vagy jobb bét, dét, tét mondani eb, ed és et helyett.
2. Nem akarnak víziókat kergetni. Használnák az írás saját betűneveit, de csak kevés emlék tesz említést az e-s nevekről, ezért nem biztosak abban, hogy ezek az írásunk eredeti, ősi nevei, márpedig az e-s nevek hívei gyakran erre hivatkoznak. Az ő számukra talán tudok új szempontokkal szolgálni. Mert én bizony kötöm az ebet a karóhoz, és a rovás betűk saját neveit javaslom használatra a latin megfelelőik helyett, mégpedig a következők miatt:
Az e-s betűnevek és a latin betűnevek közt az egyetlen lényeges különbség nem az, hogy melyik mennyire ősi, hanem, hogy a latin betűnevek átvételek, míg az e-s neveket kifejezetten a rovásíráshoz találták ki, nem származnak sehonnan, tehát sajátok. Ebből a szempontból teljesen lényegtelen, hogy a keletkezésük mikori. A modern rovásírás számos kései elemet tartalmaz: a hosszú magánhangzók betűi mind huszadik századiak, de már huszonegyedik századi elemeink is léteznek, olyanok, amelyek kidolgozásában én magam is részt vettem (x, y, q, w átírás, dz, dzs jelölés). Nem tartom tehát még csak megfontolásra érdemes indoknak sem a rovás betűnevekkel szemben azt, hogy esetleg nem ők a legelső betűneveink: Még ha csak az első e-s neveket használó emlék írója találta is ki őket, akkor is századokkal előzne meg olyan bővítéseket, amelyeket teljes természetességgel használunk, és a rovás részének tekintünk. A rovásíró kultúra ismeri a rovás betűneveket, a hagyomány és az ismeretanyag részei, tehát használatuknak semmi akadálya. Ezzel szemben a latin nevek egyszerű átvételek: gyakorlatilag az y, z, j, v és w (és bizonyos szempontból a c) kivételével a klasszikus latin betűnevek egy-az-egyben átvételeiről van szó. Nincs ezzel gond, átvettük az írást, vele együtt mindazt, ami hozzá tartozott. A j, v és w egyébként középkori bővítések, mindenfélének nevezik őket a világ nyelveiben, de a klasszikus latinban természetesen nem volt nevük, hiszen nem is léteztek. Mi ugyanakkor a latin alaprendszer szerint neveztük el őket, tehát illenek a képbe, ahogyan saját hozzáadású betűinket is (gy, ty, cs, sz, zs, dz, dzs) abba a névrendszerbe helyeztük bele.
A probléma, hogy ezt át akarjuk emelni saját írásunkba is.
Mivel (eddig) egyetlen írásrendszert használ(t)unk, általában nem választjuk el egymástól élesen a beszédhangot, a betűt, a betű kiejtését, a betű megnevezését, és a beszédhang megnevezését, ezeket jócskán összekeverve használjuk. Így a betűnevekre gyakran szokás “a betűk kiejtése”-ként hivetkozni, pedig ez a legkevésbé sem igaz. A bé, a béta, a be és az eb betűk kiejtése ugyanaz: egy felpattanó ajakhang. Nem ejtjük őket úgy, ahogyan nevezzük, elég mókás is lenne úgy olvasni, főleg görögül. Hangértékük tehát ugyanaz, de nevük és kinézetük más: b, β, б, X. Ezeknek van kiejtésük, ami a bé nevű beszédhang, a felpattanó zöngés ajakhang, bármiféle é, vagy egyéb tartozék nélkül.
A név és a kiejtés tehát két különböző dolog, a fentebb már említett latin dének is delta felel meg a görögben (δ), dal az arabban (د), dálet a héberben (ד), da a mongolban (), de a cirillben (д), és – a név keletkezésének ideje lényegtelen – ed a rovásban (十). A nevük más, az alakjuk más, a kiejtésük ugyanaz. A név keltezése azért lényegtelen, mert ez az egyetlen olyan név, amelyet kifejezetten ez a betű kapott, amely kifejezetten ezt nevezi meg. A rovásműveltségnek pedig része, hisz általánosan ismert. Nem hiszem, hogy ezzel a latinból átvett dé elnevezés versenghetne.
A latin nevek erőltetését talán az is segíti, hogy magyarban ugyanazokat a szavakat használjuk a beszédhangok megnevezésére, mint a latin betűkére. Hiszen a bé betű (és vele együtt a béta, bét, baa, ba, be, eb, berkanan, beith stb. betűk) által jelölt hangot szintén bének hívjuk. A dé, dal, delta, dalet, da, dair, dagaz, de és ed betűk által jelölt hangot is dé hangnak nevezzük és így tovább. Emiatt nehezebben áll rá az agyunk arra, hogy a dé hangot egy ed betűvel írjuk, a bé hangot egy eb betűvel stb., pedig ez történik, ha rovást használunk. Ha görög írást használnánk, ugyanúgy nem dével írnánk a dét, hanem deltával. Tény, hogy az egy írásrendszerhez – jelesül a latinhoz – idomult szocializációnk során nem ezt szoktuk meg. Ugyanakkor hagyományőrzési szempontból teljes zsákutcának tartom a meglévő saját betűnevek elhagyását. Nevezzük a rovásbetűket saját nevükön, ha már van nekik! Mindegy, mióta. Ha a bétát nem bézzük le, az ebbel miért tennénk?
Ami a kérdésnek azt a részét illeti, hogy lehetnek-e ezek valóban az eredeti betűneveink, nem kívánok komolyabban belefolyni, mert ebből a szempontból nincs jelentősége, személyes véleményem azonban az, hogy igen. A statisztikai elemzések, amelyek azt boncolgatják, hány helyen említik, és hány helyen nem, nem feltétlenül vezetnek bárhová is, mégpedig a következő okokból:
- A bevezetőben egyes pontként említett érdektelenség nem újkori jelenség, bárki bármikor elhagyhatta az eredeti betűneveket hasonló okokból.
- A dióhéjban történő összefoglalások rendszerint nem közlik a betűk nevét, csak a funkcióját, kiejtését. Én magam több cirill betűkkel írott nyelven tanultam, betűnevekkel egyik tankönyv helyesírási ismertetője sem traktált soha. Arab betűkkel olvastam oszmán törököt, csagatájt, perzsát, egyik órán sem kaptam kézhez a betűk nevét is közlő anyagot. Két év finn tanulás után tudtam meg azt is, hogy a finn nyelvben a k és a h betű neve koo, és hoo, mert a helyesírási fejezet ezt nem tartalmazta, pedig ez a latin betű finn neve volt, ami a hétköznapi nyelvben is bármikor előkerülhet. Ez az ilyen rövid ábécéismertetések sajátossága, és a rovásemlékek jelentős része ebből áll. Egy rovás betű, és mellette egy latin betű.
Egyébiránt tudunk konkrét példákat a betűnevek elhagyására. Telegdy János Rudimentájában e-s nevekkel közli a betűket, míg több belőle merítő szerző teljesen elhagyja ezeket. Mint például a Harsányi-Mill-Hickes féle ábécé (1703, január 1.).
Emiatt a nevek említésének hiánya nem bizonyíték arra, hogy a nevek valaha is elvesztek és a Rudimenta ill. a Nikolsburgi emlék újakat kreált volna. Nem végeztem komoly ez irányú kutatásokat, de a Nikolsburgi emlék betűalakjai egy vékony pálcára való rovás alakjaira emlékeztetnek, ezt személyes tapasztalataimmal összevetve azt gondolom, hogy rutinos ember által viszonylag gyorsan pálcára rótt jeleket jegyzett le a készítő. Márpedig az ilyen ember jó forrás lehetett az eredeti nevekre is. Emiatt elég valószínűnek tartom, hogy ezek a nevek nem csak egyszerűen a rovásbetűk ismert nevei, hanem jó eséllyel – bár nem szükségszerűen – maguk az eredeti betűnevek, amelyeket az ábécé készítői, vagy első használói adtak nekik.
(Rovás Infó – Kormos Krisztián)
Kapcsolódó cikkek: