Lassan, de biztosan dereng valami a baloldali értelmiség fejében.
“Szóval, nem kéne annyira idegeskednünk, ha egyesek rovásírással töltik idejüket, de annál inkább amiatt, hogy egy csomó balhitű politikus homogenizálni akarja a nemzeti kultúránk természetes többszínűségét.”
Identitáskérdésekben nincs kompromisszum? (NOL)
Kentaurbeszéd
“Identitáskérdésekben nem lehet kompromisszumokat kötni, és ez az ügy immár nem csak a zsidószervezetek, de a kormány számára is identitáskérdés” – írta Vári György a Mazsihisz és a kormány hónapok óta tartó kollíziójáról (Népszabadság, 2014. február 13). Valóban, tarthatunk attól, hogy e kérdésben nem lesz kompromisszum. De nem is lehet? Mi fán terem az identitáskérdés, hogy sokaknak olyannyira kipirosodik tőle a füle?
Az egyénen túlterjedő identitásokkal a mém (angolul meme) elmélet foglalkozik legbehatóbban és legalaposabban. Szerény véleményem szerint minden modern tanulmánynak ami a nemzeti vagy más kollektív identitással foglalkozik, a mém elmélet alapján kellene állnia. Kezdetnek javaslom Dawkins “Önző gén” című könyvét a témában, amely a mém elméletet megalapozta és arra is választ ad, hogyan alakulnak ki a kollektív identitások és mi ezek evolúciós szerepe. Minden olyan tanulmány, ami a nemzet mibenlétét fejtegeti és nem a mém elmélet alapján áll, nem tekinthető a tudomány jelenlegi szintjének megfelelőnek.
Ahogy léteznek pl. regionális identitások, úgy természetesen létezik nemzeti identitás is. Az egészséges nemzettudat része, hogy kötődünk pl. saját nemzetünk kultúrájához (történelméhez, nyelvéhez, irodalmához, zenéjéhez stb.). Mint ahogy az egészséges nemzettudatnak az is része, hogy ettől még elfogadjuk más nemzetek kultúráját, ill. azt, hogy mások (akár a többségében adott nemzet által lakott államon belül is) más nemzetek kultúrájához (is) kötődnek (ld. pl. magyarországi németek, szlovákok, románok, vagy a magyar zsidók stb).
Sőt azt hiszem, minél inkább ismerjük, értjük saját kultúránkat, annál inkább tudjuk értékelni más népekét.
Az identitáskérdés az identitáspolitika oka, tárgya, de legfőképpen eredménye. A pártpolitikától a pénzügypolitikáig nagyon sokféle politikáról hallottunk már, és mielőtt átláttuk volna őket, már nyakunkba is szakadt a nyelvpolitika, az emlékezetpolitika és az etnopolitika, ikerpárjával, az identitáspolitikával együtt. Mindez arról szól, hogy a politika mindenevő, minden politikai kérdéssé válhat. Amikor nemzeti, vallási, leszármazási, etnikai problémák a mi is vagyok? kik is vagyunk? formában kerülnek előtérbe, akkor a különféle testületek politikai ügyvezetése, de az állampolitika is, ezt hajlamos rögvest tárgyává és céljává tenni. Különféle, egymással konfliktusban lévő embercsoportok a történelem során persze mindig léteztek, az identitás fogalma azonban a modern tudományosságban vetődött fel.
Ártatlanul kezdődött. Sok évtizede már, hogy a pszichológia berkeiben elmélyülten foglalkoznak a személyiség struktúrájának kérdésével, avval, hogy az egyes ember tudatosodva, felnőve elkülöníti magát másoktól, önmagát is figyelve, megítélve alakul ki önazonosságunk tudata, vagyis identitásunk. Ennek sok ága-boga van, amihez csak a lélektanászok értenek igazán. Az egyes személy lélektanán túl azonban mindig érdekes, noha felettébb homályos terület volt a különféle közösségek hangulatának, lelkiállapotának kérdése is. Amikor vallásokra, osztályokra, hivatásokra, pártokra, nemzetekre, etc., vagyis kollektív entitásokra, mint egyneműnek vett identitás vetült e tudományos kíváncsiság, ez azonmód felkeltette a politikai érdeklődést is.
A közösségekre értelmezett identitás, a közösségi együttlétünkkel való azonosság, a tudomány patinájával bevonva rohamosan politikai céllá és morális parancsolattá vált, egyúttal a különböző méretű közösségek egymástól való elkülönülésének és akaratlagos elkülönítésének a terepe is lett. A vérgőzös és véres XX. század részben erről szól. A nemzeti tudat a nemzetállamok kézenfekvő témája volt, amelyet az oktatási rendszeren keresztül is törekedtek formálni. Az identitásfogalom divatja előtt a nemzeti karakter volt az a kifejezés, amely kétélű fegyvernek bizonyult; a nyelv, a kultúra művelése terén igencsak fontos szerepet töltött be, de az öröklétűség, a mindenekfelettiség, a felsőbbrendűség és hasonlóknak a kierőszakolása mindig konfliktuskeltő volt.
Az viszont nyomorúságos, rákmenetű változás, ahogyan a nemzet fogalmának befogadó (sokszor erőszakosan is asszimiláló) tartalma mára megváltozott, etnizálódott, ahogyan a nemzetpolitika a bennfoglalt népeinek, származásilag elkülöníthető csoportjainak, azaz etnikumainak kirekesztőjévé vált.
Szomszédságunkban zajlottak a valahai Jugoszlávia etnikai tisztogatásai, most éppen ukrajnai szomszédaink domborítják ki, nagy-nagy politikai segédlettel a különféle etnikai identitásokat – tekintet nélkül a közösségek teljességgel elmosódó határaira; és arra is, hogy az egyes ember mit is szeretne. Kétségeink ne legyenek, az etnikai identitásközösségek a XXI. század Európájában többnyire politikai kényszerközösségek. Sok mindent olvasok – olvastatnak is velem. Legutóbb Lengyel László nyomta a kezembe a Kolozsváron megjelent Párbeszéd a nemzetről, nemzetköziségről című könyvet, amelyet a Korunk adott ki. Öttucatnyi jeles szerző véleményét tartalmazza e kötet. Hozzám legközelebb Kende Péter véleménye áll, aki – ahogyan máshol és többször részletezte – sarkosan azt írja most ebben a nemzeti identitással sokat foglalkozó kötetben, hogy “a nemzeti önismeret fogalmát pedig értelmetlennek tartom. Szerintem ugyanúgy, mint ahogy identitása is csak az egyedeknek lehet (a csoportidentitás merő képzelődés), az önismeret képessége is csak személyekhez kapcsolható”. Annál inkább létezik viszont – tehetjük hozzá – az identifikáció, maga az identitáspolitika, amely által “gyökereztetik” meg “szárba szökkentik” ezt a bizonyos közös azonosságtudatot.
Érdekes volt számomra ahogyan Sándor Klára elemzése és Tamás Gáspár Miklósnak a valahai nemzetállamok feltartóztathatatlan etnizálódásáról írt keserű álláspontja ütközik. “Etnikailag semleges nemzetállami patriotizmus nincs – ezt erdélyi magyar olvasóimnak aligha kell bizonygatnom” – jegyzi meg Tamás Gáspár Miklós. Sándor Klára ugyanakkor felveti, hogy “A nemzeti romantika iránti vonzódás nem politikai hovatartozás, nem szellemi képességek vagy jellem kérdése. (?) A baloldali és liberális értelmiség sajnos kevéssé érzékeny a lélek dolgaira, legalábbis a nemzettudattal kapcsolatban?. A szerző, aki a török nyelv és a rovásírás történetének is jeles kutatója, különbséget tesz a jórészt a reformkori nagyjaink által kialakított nemzeti mítosz és a történeti valóság között, mondván: -legalább olyan botorság tagadni, hogy a hunhagyomány a nemzeti mitológia, a magyar nemzettudat, a közös kultúra része, amilyen ostobaság történeti valóságnak hinni”.
Szóval, nem kéne annyira idegeskednünk, ha egyesek rovásírással töltik idejüket, de annál inkább amiatt, hogy egy csomó balhitű politikus homogenizálni akarja a nemzeti kultúránk természetes többszínűségét. Vannak persze, akik úgy vélik, hogy az identitáskérdések felmerülése így kampányidőben nem több figyelemelterelésnél, mert – úgy hiszik – nem ezek az alapvető ügyek. Hanem mik? – kérdezhetjük. Adam Smith és Marx Károly a társadalom számos kérdésében nem értettek egyet, de abban mintha egyek lettek volna, hogy a gazdasági kérdéseket és viszonyokat tartották alapvetőnek, s minden mást, közvetve vagy közvetlenül, attól függőnek.
Ma már bizonytalanabbak vagyunk abban, hogy mik is a fundamentumok, mi is az alapvető mozgató, mert annyiszor meg kellett tapasztalnunk, hogy bizony számos esetben a kulturális értékválasztásoktól függ még a gazdaságpolitika is, hogy az ember gyakran a gazdasági érdekével ellentétesen, értékfüggően, akár önsorsrontón, mi több, önpusztítóan lép fel. Lehet tehát, hogy a kultúra nem is olyan függő változó, nem is függ annyira a gazdasági állapotoktól. A sok okoskodás mellett érdemes felidézni Markó Béla fájdalmasan önirónikus anekdotáját, a fent említett kötetből. “Azt mondja a székely ember a fiának: – Légy büszke, fiam, hogy székely vagy! Megértetted? – Megértettem, apám, de miért legyek büszke? “Azért fiam, mert ha nem vagy büszke, akkor is székely vagy.” Ha megfontoljuk ezt, nem biztos, hogy könnyebben válaszolunk a címben feltett kérdésre – de talán higgadtabban fogalmazunk.
Infó: A cikk eredeti változata a 2014.03.08-i Népszabadságban olvasható.
(Gombár Csaba)
(Népszabadság online – eredeti cikk)
Kapcsolódó cikkek:
