Ungváry Rudolf – az Index, Népszabadság, 168 Óra és az Élet és Irodalom gyakori szerzője – véleménye a rovásról. Lényeg, hogy ne legyen se rovástábla, se rovásokatás – mert az pénzbe kerül…
Rovás Infó vélemény
Ungváry Rudolf személyesen hallotta Gyurcsány választási programját a rovástáblák leszereléséről. Ezen felbátorodva írta meg rovástábla ellenes elképzeléseit – nevezetesen ne állítsanak közpénzből rovástáblákat.
A mai értelmiségi közállapotokat jelzi, hogy vagy szándékosan csúsztatnak, vagy tényleg ennyire fogalmuk sincs arról, hogy a rovásműveltségért az állam semmit nem tesz. Különösen szembeötlő egy olyan embertől, aki Széchenyi Ferenc Díjat kapott közgyűjteményi, könyvtári területen. Tehát a balliberális közvélekedéssel szemben nincs költségvetési tétel semmiféle rovással kapcsolatos kiadásra (rovástábla, rováskönyvek, rovásoktatás). Sőt, a kormány sem a Hungarikum törvényben, sem a Nemzeti Alapítantervben, sem más törvényben nem alkotott sorokat a rovásról, mert kerüli, mint macska a forró kását.
Abszurd, hogy egy saját írással rendelkező nemzet ennyire ne vegyen tudomást róla. Hoffmann Rózsa által belengetett elismerés is csak szemfényvesztés – szakköri szinten lehet foglalkozni vele. Ennél több is volt már az 1941-es tantervben, ahol legalább néven nevezték a rovásírást. A Magyar Örökség díj pedig egy buksisimogatással ér fel, amelynek valódi haszna konvergál a nullához. A rovástábla ellenes erők nemcsak látensen, te ténylegesen is megtalálhatók a nemzetinek nevezett oldalon is, erre kiváló példáját láthattuk például az MVSZ rovás szabványosítás körüli hisztériakeltéssel.
Ungváry Rudolfot tehát megnyugtathatjuk: nem kerül az adófizetők pénzébe a rovástáblák állítása, mert azt mindig a helyi közösség állítja saját erejére támaszkodva. A szakmainak látszó kérdésére is tudunk válaszolni, mely a rovásírás történetileg igazolható elterjedtségét feszegeti: nos, a magyarság a Kárpát-medencétől a Mongóliáig tartó terület rovásműveltségének egyetlen, az írást ápoló mai örököse.
Rovásírás – ON (Ungváry Rudolf)
Valóban, a jeleknek, velük a jelképeknek kiélezett helyzetekben különösen nagy szerepük van. Az írásjel szimbólum, azaz csak elvont, egyezményes kapcsolat áll fenn a jel és a jelölete között (szemben az ikonnal, ahol a kapcsolata hasonlóság (festmény-tárgya) és a szimptómával, ahol a kapcsolat fizikai (füst a tűz jele). Ezért is lehet a jelképeknek különleges jelentősége.
Kétségtelen, hogy a rovásírás létezett. Az is valószínű, hogy a vándorló türk népek szinte mindegyike már a honfoglalás előtti időkben is használt rovásírásos jeleket. A velük rögzített adathordozók azonban egyik nép kultúrájában sem alkotnak jelenleg ismert, igazán összefüggő, és számottevő dokumentumállományt, írásos hagyatékot. Nem csak azért, mert eredeti, rovásos formájukban a hordozók múlékonyak voltak. A papír is az. (A továbbiakat lásd az egyszerűség kedvéért a Wikpédia szócikkeiben.)
Ettől még másnak más lehet a véleménye, de pusztán a véleményétől még nem kerül elő további hagyaték. Kutatni természetesen kell, és attól függően, milyen történeti kutatási tervek keletkeznek a kulturális politika függvényében, ez bizonyára automatikusan meg is történik, a tudomány működését ismerve. Az adófizetők pénzének ilyen felhasználása legitim. Az is természetes, hogy civil tevékenység keretében rovásírásos fordítások készüljenek, és ezeket digitalizálják, könyvtárak tárolják.
Ezért nekem, magyarként, ezek egyelőre nem olyan fontos művelődéstörténeti emlékek, hogy támogassak állami tananyagként oktatott rovásírást, mert ez minden adófizető pénzébe kerül, tehát azokéba is, akik az én álláspontomat osztják. Azért egyelőre, mert természetesen megváltoztatom a véleményemet, ha a rovásírás jelentős elterjedtségéről, egykori kiemelkedő fontosságáról mégis bizonyítékok kerülnek elő.
És ezért azt se támogatom, hogy az adófizetők költségén tegyenek ki rovásírásos helynévtáblákat. Az viszont fontos, hogy ahol magyarok laknak, ott magyarul ne csak a helynévtáblák szerepeljenek, de az óvódáktól a szakiskolákig is, továbbá a menetrendektől a telefonkönyvekig, az utcanévtábláktól az üzletfeliratokig és így tovább magyarul, a mai magyar nyelven is létezzék oktatás, dokumentum, kiírás. Lévén, hogy nekem nem a változó kormányok által irányított állam a hazám, hanem az, ahol magyar kultúra van. Ezért érdemes küzdeni.
Ha tehát vannak, aki a rovásírás oktatási, helynévtáblai stb. alkalmazását mindennek ellenére közpénzen mégis szükségesnek tartják, akkor ez is valaminek a szimbóluma, de ez már nem kulturális, hanem politikai jelkép. Azt jelképezi, hogy egy tudományos kérdést politikai eszközökkel lehet eldönteni. Létezik olyan álláspont is, hogy valójában csak azért megosztott a tudományos közvélemény, mert a baloldali és liberális történészek és mások elhallgatják, szándékosan nem kutatják a rovásírást, mivel gyenge a ?magyarságteljesítményük?. Ez már a politikai kérdésen is túlmegy.
Ungváry Rudolf
(Katalist levlistáról – eredeti cikk)
Kapcsolódó cikkek:
