Egy vidéki költő esete a rovással. Semmit nem ért, semmit nem tud és utánanézni is képtelen. De irkálgat róla …
Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna!
A cipész maradjon a kaptafánál … abból tán még cipő lehet. Jenei Gyula, költő is inkább faragott volna verset a hétvégén, mert amit a rovás témakörében összehozott, azt csak a terapeutája tudja értékelni. A rovás esetében keveri az írást és a nyelvet, a rovástáblákat illetően meg az ügymenetről és a táblaállításről fantáziál félre – pedig minden információt elérhetett volna 1-2 kattintással. Agyrémnek tartja a rovásos könyvkiadást (szerencsére az olvasók nincsenek tudatában Gyula létezésének) és ostobaságokkal teli, hanyag könyvértékelőt tart a Rovás alapismeretek c. könyvről, amibe talán ha belepillantott. A legjobb, hogy “költőnk” nagyon szereti a neten található, rövid cselekményleírást a hosszú és döcögős regények helyett. Gratulálunk!
Ezek után azt nem is vártuk szegény humánértelmiséginktől, hogy tisztában legyen 16 négyzetcentiméter terület nagyságával (pl 4×4 vagy 8×2 és nem 9×6), vagy a műhold és a nemzetközi űrállomás közti különbséggel. Csak akkor nem kellene ezekbe a kérdésekbe sem belemennie.
Egyedül az önértékelésével nincs gondja a Gyulának, hiszen leírja, hogy számára a rovás kriksz-kraksz, nem tudja olvasni sem. Nem emlékszik, hogy került Charles Simonyi a képbe és a rovás mellett a bizniszhez sem ért. Saját lelkét nem tudja megfejteni, hát még a rovásos néplélek mélységeit…
Gyula, vannak ezzel így még sokan, csak akkor ezekről a kérdésekről nem muszáj írni. Lazulj el, faragj inkább versikét! Abból nagy baj nem lehet.
(Rovás Infó)
Székely, magyar, rovás, biznisz (tiszatáj online)
Eszi az autó a kilométereket, egyik helységnévkiírás után jön a következő, s feltűnik, hogy a hivatalos táblák szomszédságában több helyen fölszereltek egy másikat: ismerős krikszkrakszokkal teleírva. Az is a település nevét mutatja, csak rovásírással. Előbb arra gondolok, ez is munkalehetőség egyfajta jövőért: az oszlopokat, táblákat le kell gyártani, föl kell rájuk festeni a jeleket, akár sablonhasználattal. Aztán kell két munkás meg egy irányító (önkéntesek is lehetnek), akik kihelyezik a táblát a falu határában.
Elképzelhető, gondolom tovább, hogy létezik cég is, bété vagy káefté, amelyik ajánlattal keresi meg az önkormányzatokat: Rendeljen tőlünk rovásírásos helységnévtáblát! (Eszmeiség, anyag, minőség, méret, ár, érték, arány.) Talán több cég is van. Akkor pedig az sem kizárt, hogy az önkormányzatok közbeszerzési pályázatot írnak ki a táblák legyártására és fölszerelésére.
Gyerekkoromban én is megtanultam a rovásírást, amolyan titkosírásfílingből, de mert sok hasznát nem vettem, hát el is feledtem. Úgyhogy a rovásos helységneveket nem tudom kibetűzni, mégis pontosan tudom a tartalmukat: azt próbálják jelenteni, ami a tőlük pár méterre lévő helységnévtáblákon olvasható mindenki számára érthetően, magyarul.
Néhány éve egy kiállítás-megnyitón ismerősöm bemutatott valakit, aki rovásírással foglalkozik. A fiatalember lelkesen beszélt, no, miről is másról, mint a rovásírásról. Hogy az mennyire ősi, székely és magyar. Kezembe nyomott egy kártyanaptárszerűséget, amelyen nem a hónapok és napok szerepeltek, hanem a rovásírás jelei, melléjük rendelve a magyar ábécé megfelelő betűje. Összesen úgy tizenhat négyzetcentiméteren. Mondom neki, szerintem ez az egész agyrém, de igencsak terjedni látszik, nemrég olvastam például, hogy kiadták Az egri csillagokat – rovásírással. Miközben a diákok jelentős része olvasási nehézségekkel küszködik, de akik tudnának olvasni, azok is inkább pároldalas, neten fellelhető cselekményismertetőket böngésznek a regény helyett, amit én egyébként szeretek; gyerekkoromban többször olvastam, sőt egyszer felnőttként újraolvastam, s a nyelvi-stiláris döccenőket leszámítva, még élveztem is.
Azt mondja erre a fiatalember, tudja, hogy megjelent rovásírással Az egri csillagok. Ők adták ki. S viszik, mint a cukrot. A rovásírás tankönyvüknek is hatalmas a sikere. Azt is veszik a népek, pedig nem olcsó. Kérdezem, minek ehhez tankönyv, amikor az előbb kezembe nyomott kártyácskán elfér minden tudnivaló, s ha azt újratanulnám, rovásolvasással betűzhetném Bornemissza Gergő és Vicuska történetét. Persze, de igény volt rá, hogy legyen tankönyv, mondja beszélgetőtársam. Úgyhogy összeállítottak egyet. Tettek bele kis (rovás)írástörténetet, aztán gyakorlatokat, feladatokat. Ezeket úgy képzelem, hogy egymás alá írnak szavakat: ló, kumisz, Attila, hun, csillagösvény, táltos, aztán a szavak mögött hagynak kipontozott részeket, hogy a lelkes könyvvásárló érezze, kapott valamit a pénzéért. Munkatankönyv: ismer ilyet a tantárgy-pedagógia is. Beleszerkesztettek még néhány fotót is több ezer éves leletekről, s valahogy Charles Simonyi is odakeveredett a történetbe. Már nem emlékszem, ő vitt fel ősi táblácskát az űrbe, vagy valami rovásírásos emblémát dedikált, s azt keringtették műholddal.
Tényleg divat lett a rovásírás, állapítom meg, ahogy autózunk kis falvakon át. Azon sem lepődnék meg, ha kötelező tantárggyá tennék. És a diákok akkor rovásírással nem olvasnák az éppen százötven éve született Gárdonyi Géza regényét.
De hát mit értek én ehhez! A saját lelkemet sem tudom megfejteni, hogy tudnám akkor a néplelket. Ha meg bizniszről lenne szó – hát ahhoz végképp nem értek.
Jenei Gyula
(tiszatáj online – eredeti cikk)
Kapcsolódó cikkek:
