Erdélyben is bőven vannak, akik szerint – Horn Gyula után szabadon – “merjünk kicsik lenni” ne mutogassuk értékeinket…
Miért legyünk senkik?
A Morfondir cikkírója, Márk Boglárka úgy véli helyesnek, hogy ne mutogassuk feleslegesen önazonosságunk elemeit, ne legyen “tömegtermék” (tehát élő, hétköznapi kulturális kincs) – többek közt a rovás sem. Be is vallja, hogy elfelejtette már a rovás ábécét (talán pont azért, mert nem tömegtermék, s nem találkozik vele az utcán lépten-nyomon). Talán önigazolásként teszi fel a kérdést, egyébként is vajon hányan tudják egyáltalán elolvasni a rovásírással írt szöveget?
Azonban alapvetően rossz a kérdés, a cikkíró fordítva ül a lovon. Ugyanis éppen akkor, ha sok rovásfelirat lenne látható, egyre kevésbé lenne kérdés, hogy ki tudja elolvasni. Tehát ne azért ne rakjunk ki rovásfeliratot, mert “úgyse érti senki”… Az ilyen hozzáállás vezet ahhoz, hogy elveszítsük önazonosságunk és kultúránk alapértékeit. Vigyázzunk tehát, s ne dőljünk be a horn gyulai mélységben szárnyaló “merjünk kicsik lenni” eszmének.
Jelképdobálózás – Morfondir.hu
Döntött az ítélőtábla még (2012) szeptember végén: nem akaszthatták Hargita megye ?Fehér Házára? a székely zászlót, de még egy özvegyi fátylat sem lobogóul. Aztán nem rég olvashattuk a hírt, hogy egy önkéntes táblaállító jóvoltából Csíkszereda bejáratánál, az Udvarhely felől a városba látogatókat rovásírásos helységnévtábla fogadja. A tábla ez esetben azt hiszem, nemzeti jelkép szerepet kapott, akárcsak a nagy székelykapu Csíkszentgyörgy bejárata előtt. Megmutatjuk annak, aki hozzánk látogat, hogy mi mások vagyunk, nekünk saját írásunk is van. Habár nem tudom, hányan tudnának ma egy rovásírással írt szöveget gond nélkül elolvasni… Szégyen, vagy nem szégyen, én elfelejtettem ezeket a betűket ötödik osztályos korom óta.
A nemzeti jelképekhez való viszonyunk Európának ebben a felében időnként érdekes módon nyilvánul meg. Talán a leghíresebb nemzeti jelképekkel való ?demonstrálást? a szép emlékű kolozsvári polgármester, Gheorghe Funar követte el az ezredforduló környékén. Ha még emlékeznek: az utcai szemetesládák is piros, sárga és kék színekben pompáztak, a padokról nem is beszélve.
A nemzeti jelképek – amelyek mai szerepüket a mindenféle jobb- és baloldali ideológiákat kitermelő 19. században nyerték el – tisztelete, illetve az ezekhez való viszony nem mindenhol így nyilvánul meg. Nálunk az a szokás, hogy kitűzik a zászlókat minden intézmény bejárata fölé, újabban az uniós zászló is ott lobog a román mellett.
Van azonban egy másfajta viszonyulás is a nemzeti jelképekhez, amivel eddig csak Finnországban találkoztam – de lehetséges, hogy vannak más országok is, ahol így van. A finnek nagy becsben tartják nemzeti jelképeiket. Talán azért is ragaszkodnak ezekhez annyira, mert a nemzeti identitásuk éppen abban a bizonyos 19. században alakult ki, de csak kis lépésekben. Nagyon nehezen tudtak elkülönülni a svéd kultúrától. Finnországban csak bizonyos ünnepnapokon vonják fel a zászlókat. Ez alatt pedig azt kell érteni, hogy még a parlament épületén sem lehet látni a fehér alapon kék keresztet minden egyes nap. 2012-ben például csak 23 nap tűzik ki a zászlókat minden intézményre. Ott úgy tisztelik a nemzeti jelképeket, hogy csak az ünnepélyes alkalmakkor mutogatják.
Nálunk azonban jelképháború folyik. Emlékszünk például, mekkora országos botrányt kavart a PRO TV-ben a Márton Áron Gimnázium homlokzatára visszakerült magyar címer!
A jelkép nevében benne van a jelölés, mint fogalom: ha valamit jellel látunk el, azt egyedivé tesszük, és kötődésünket fejezzük ki iránta. Tehát ha valamit megjelölünk, akkor azt a dolgot a magunkénak tudjuk. Ezért kapnak vérszemet azok, akik szintén magukénak tudnak valamit, és ezért nehéz elfogadniuk a másságot is. De lehet, hogy a mássággal nem kell mindig hivalkodni, lehet szerényen egyedinek, értékesnek lenni. Ami igazán értékes, azt ne próbáljuk tömegtermékké tenni, legyen az egyediségünk egyszerre különlegesség is!
Márk Boglárka
(morfondir.ro – eredeti cikk)
Kapcsolódó cikkek
