Gondolatébresztő beszélgetést olvashatunk a pécsi rovásos kőpajzsot is megtaláló nyugdíjas régész, Kárpáti Gábor életútjáról.
Romok közt talált kincseket
Nem lát a föld alá, mégis mindannyiunknál jobban tudja, mit rejt a mély. Neki köszönhetjük, hogy ismerjük a római kori Sopianae-t. Úgy véli, sok kitartás és némi szerencse kell a régésznek ahhoz, hogy jelentős felfedezéseket tegyen, fontos emlékekre bukkanjon. Kárpáti Gábor nem panaszkodhat. Kolostorok, templomok, különleges tárgyi emlékek napvilágra hozatala fűződik a nevéhez. Sosem akart más lenni, mint amit élethivatásául választott.
– Mióta az eszemet tudom, régész akartam lenni – meséli Kárpáti Gábor. – A Tolnai Világtörténelmét már akkor élvezettel forgattam, amikor még olvasni sem tudtam, mert a benne lévő képek valósággal elbűvöltek. A komlói romtemplom is izgatta a fantáziámat, a barátaimmal mindig ott játszottunk. Sőt, a mecsekjánosi római villa feltárásakor vízhordófiú voltam, ceglédi kannában vittem a vizet a régészeknek. Ez igencsak megbecsült feladatkörnek számított.
– Szóval, már a gyermekkora is a könyvek és a régészet bűvkörében telt.
– Azért más is érdekelt. Szerettem például hegedülni. Eleinte apám tanított, aztán a nagy hírű komlói zeneiskolába jártam, s az ottani kamaraegyüttesben játszva sorra nyertük a rangos díjakat a hazai fesztiválokon. Szép emlék.
– Érettségi után egy merész fordulattal Prága felé vette az irányt.
– Az osztályfőnököm hívta föl a figyelmemet az ottani ösztöndíj-lehetőségre, s biztatott, próbáljam meg. Vonakodtam kicsit, mert attól féltem, ha oda nem vesznek föl, akkor itthoni egyetemre se jutok be. Ám sikerült. Első évem nyelvtanulással telt, egy észak-csehországi kis üdülőtelepen, erdő közepén, csodás házakban laktunk, százhúszan: németek, oroszok, bolgárok, angolok és rengeteg spanyol diák. A faluban harmincan laktak, többnyire németek, így az élő cseh nyelvet nem tudtam elsajátítani tőlük. Kikölcsönöztem hát a könyvtár legvastagabb kötetét, Romain Rolland regényét Jean Christophe-ról, Karel Capek fordításában. Őt tartják a cseh irodalmi nyelv legnagyobb alakjának. Azt a könyvet szisztematikusan, kívülről megtanultam, így lett cseh nyelvtudásom alapja. Máig előfordul, hogy amikor egyedül vagyok, idegen nyelvű könyvekből olvasok fel, hogy ne szokjak le a beszédről. Mert amit mondanak, megértem, csak hát néha meg is kell szólalni. Egyébként ott, a barátaimtól tanultam meg angolul és spanyolul is.
– Azt kapta az universitastól, amit várt?
– Maximálisan. Az 1348-ban alapított Károly Egyetem Közép- Európa legpatinásabb felsőoktatási intézménye, ahol mindig is a szellemi élet színe-java tanított Keplertől Husz Jánoson át Einsteinig és a többiekig. A tanszékvezetőm az akkori Cseh Tudományos Akadémia elnöke volt, bölcs és rendkívüli ember, híres kelta-kutató. Nagyon tanultunk, mert szégyelltünk volna leégni előtte.
– 1968-ban a Prágai tavasz elsöpörte a diplomáját. Talán forradalmi ifjú volt?
– Dehogyis! Minden hónapban be kellett jelentkeznünk a magyar nagykövetségre, s amikor mentem, épp egy tüntetés zajlott az épület előtt. Egyszerűen rám fogták, hogy részt vettem benne. A kultúrattasé neheztelt rám, volt némi személyes súrlódásunk. De az események miatt minden magyar hallgatót hazaküldtek, a piros szolgálati útlevelével együtt. Nem tudtuk, mikor engednek minket vissza. Az összes vizsgám megvolt, csak épp a szakdolgozatomat nem védtem meg. Szerencsére a professzorom igazolta itthon a hivatalos helyeken, hogy befejezettnek tekinthetők a tanulmányaim.
– Egy időre Pécsváradra sodorta az élet.
– Kigyós Sándor szobrászművész barátom invitálására kerültem oda, a városi művelődési házban vezettem két éven át egy diákklubot, ami igazi szellemi műhellyé vált. Meghívtunk zenészeket, művészeket, közéleti személyiségeket, eljött hozzánk Hofi Géza éppúgy, mint Kudlik Júlia. Sokan döbbentek rá itt arra, hogy vidéken nem csak bunkók élnek? A klubba járó középiskolások kilencven százaléka később egyetemet végzett.
– Aztán 1975-től a Janus Pannonius Múzeum régésze lett.
– Óriási pénzeket kapott akkor a város a pécsi pincék és támfalak feltárására és megerősítésére, s ennek régészeti ellenőrzése volt a feladatom. Egy évvel később Aczél György segítségével és az uránbánya támogatásával elkezdődtek a Jakab-hegyi munkálatok, melyek során kibontottuk az omladék és a bokrok alól az 1225-ben alapított kolostort, amelyhez a pálos rend születése köthető. Akkor még nem így hívták őket, de Bertalan püspök, aki Szászvárt is alapította, ide gyűjtötte össze a remetéket. A tatárjárás után Özséb, a pálos rend alapítója meglátogatta őket, és csatlakoztak hozzá. Az itteni munkálatok az uránbánya bezárásáig zajlottak, sikerült feltárnunk és konzerválnunk a romokat, melyeket néhol három-négy méter magas földréteg borított.
– Pécs összes kolostorának munkálataiban tevékenyen részt vett.
– Közreműködtem a feltárásukban, néhányra magam bukkantam rá. Így választ kaptunk sok régi kérdésre. Például arra, hogy a dominikánus kolostor a mai Lenau-ház területén volt; a karmelitáké ott, ahol az Irgalmas Kórház áll, az Ágoston rendieké a Tettye-patak mögött; a dominikánus apácakolostor pedig a Zidina környéken. Azért fontos tudnunk ezekről, mert az országban mindössze három helyen: Budán, Eperjesen és Pécsett voltak jelen nagy számban a koldulórendek, s ez a tény a városiasodás egy magasabb fokát jelezte.
– S ha azt mondom: Sopianae városközpont?
– Részben azt is én tártam föl, a fórumot a Matáv-székház épülete alatt és a régi Fészek Áruház mögötti részen; a főposta körül egy nagyobb településrészt, az egykori Ifjúsági Házat övező tereket, valamint Pannónia vélhetően legnagyobb közfürdőjét a mostani Kereskedők Házánál. Sokáig nem tudtunk semmit a római kori Sopianae-ról, csak azt, hogy van egy ókeresztény temetőnk. Szerencsém volt, hogy a tevékenységem egybeesett a magántőke beruházásaival, a belvárosi építkezések megindulásával, melyek zömében régészi jelenlét mellett zajlottak.
– Kulcsfontosságú tárgyi emlékek megtalálása is a nevéhez fűződik.
– A 14-15. századból való az a rovásírásos sírkőtöredék, amire a Citrom utcai munkálatok során bukkantunk, a Szent Benedek-templom padlószintjén, s ez a három hasonló jellegű dunántúli lelet közül az egyetlen, amit kőbe véstek. 2001-ben a IV. számú ókeresztény sírkamrából került elő az épen maradt krisztogram, amely az oltár fölött a plafonról lógó örökmécses díszkorongja lehetett. E Krisztus-monogram vált a világörökségi helyszínek szimbólumává.
– 1991 tavasza is jelentős felfedezést hozott az életében.
– II. János Pál pápa pécsi látogatására készült akkor a város, ezért a székesegyházban fűtés-rekonstrukciós munkálatok is zajlottak. Ehhez az altemplom nyugati főfala mentén egy százhúsz centi széles, száznegyvenöt centi mély árkot húztunk. Itt tárult elénk több középkori sír, melyet sem a törökök, sem a sírfosztogatók nem fedeztek föl. Közülük kettő tűnt különlegesnek: 1435-ből egy teljesen ép, csodás sírkő, Szekcsői János főesperesé, melyen először jelenik meg kőbe vésve a Baranya szó. A másik egy kátrányozott sír volt, s a benne nyugvó személy bal kezében II. Pál pápa 1465-ben kibocsátott ólombulláját fedeztük föl. Tudvalévő, hogy Mátyás király megbízásából 1465-ben az akkori pécsi püspök Rómába ment, a II. Pál pápát köszöntő delegáció vezetőjeként. Ő pedig nem volt más, mint humanista költőóriásunk, Janus Pannonius. Az antropológiai vizsgálatok igazolták feltételezésem, hogy valóban az ő földi maradványairól van szó.
– Szavakba önthető az érzés, amit efféle felfedezésekkor érez a régész?
– Persze. Fantasztikus. Óriási boldogság. Különösen, ha rögtön beazonosítható, s tudom, miről lehet szó. Ha pedig nem tudom, akkor utánanézek.
– A nyugdíjas nagypapák elfoglalt mindennapjait éli. Mire jut ideje kikapcsolódásként?
– Imádom a zenét. Prágai egyetemistaként, muzsikus barátaim jóvoltából olyan nagyságok koncertjeire jutottam el, akiket látni és hallani életre szóló élményt jelentett. Yehudi Menuhin és David Ojsztrah hegedűjátéka szólóban is lenyűgözött, hát még, amikor együtt álltak színpadra, s hallottam énekelni többek között Aretha Franklint is. Szinte állandóan szimfonikus zenét hallgatok, amit a feleségem hol jobban, hol rosszabbul visel. És olvasok! Szakmába vágó, történelmi könyveket és krimit. Rejtő Jenő nagy kedvencem.
– S az ásatások nem hiányoznak?
– Dehogynem. Az volt az életem. Ám kibékültem a sorsommal. Ásatási engedélyt már nem kapok, de néha megkérdeznek, hívnak a mostani kollégák – nem mintha okosabb lennék, csak többet láttam. Jólesik, hogy nem felejtettek el a múzeumban. Az irodámat is Kárpáti-szobának hívják még.
(Pécs.ma – eredeti cikk)
Kapcsolódó cikkek:
