Hivatásos kutatók lassan aktualizálják ismereteiket – 900 oldalban foglalták össze Székelyföld történetét. A rovás is helyett kapott, de a délibáb mellett a legújabb kutatási eredmények is kimaradtak.
Lassan táguló ismeretek a középkori Székelyföldről
A középkori Székelyföld címmel, a régió középkori történeti-régészeti összefoglalását nyújtó kétkötetes monográfiát ismerhettük meg az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) székházában múlt csütörtökön (2013.05.09). A kötetet Sipos Gábor, az EME elnöke mutatta be, a kutatás körülményeit Benkő Elek, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Régészeti Intézetének igazgatója, a könyv szerkesztője és társszerzője ismertette. A tudományos vállalkozás súlyát jelzi: az EME és a Gróf Mikó Imre Alapítvány által ötévente kiosztott Entz Géza-díjat idén Benkő Elek vehette át.
Sipos Gábor elmondta: az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont kiadásában megjelent, csaknem kilencszáz oldalas kötet tematikus egységekre osztható: történeti-régészeti összefoglalás, az állatcsont-anyagok vizsgálata és a teljes embertani anyag feldolgozása. A könyv tekintélyes mennyiségű illusztrációt, térképet és fényképet tartalmaz, amelyek nem csak illusztratív, hanem informatív, a szöveggel egyenértékű részei a szintézisnek.
A kötet nem szentel túl nagy figyelmet a ?89 után felélénkült székely eredetvitának. A kétes forrásértékű, ún. Csíki székely krónika, a székely dicsőséges múlt kergetői, a 4-5 ezer éves múltat bizonygató délibábos művek kiestek a tudományos vizsgálódás látóköréből. Bár a régészet és az etnikum összekapcsolása az egyik a diszciplína egyik legnagyobb kihívása, az eddigi eredmények azt mutatják, hogy a székelység nem török eredetű, már a honfoglalás előtt magyarul beszélő népesség. A Csík- és Udvarhelyszéken feltárt antropológiai anyag döntően europid, elenyésző mértékben mongolid vonásokat mutat. A vizsgálatok szerint e népesség a 12. századot megelőzően kisebb számú ázsiai eredetű lakossággal élt együtt – összegezte a főbb megállapításokat az EME-elnök.
A székely rovásírás csakúgy, mint az eredetkérdés ellentmondásoktól terhelt. A vélekedések egyik végletét azon álláspont képviseli, amely szerint a rovásírás humanista találmány és a 15-16. század előtt nem is létezett, míg a másik véglet olvasatában közép-ázsiai, avar és türk azonosságot mutat. A szerzők megállapításai szerint a székely rovásírás kialakulási területe Magyarország déli része, eredete középkori és a 16-17. században még biztosan használták.
Udvarhely-, Csík-, Maros- és Háromszék betelepítése az 1100-as évek végén, az 1200-as években zajlott. A Nyugat-Magyarországról, Bihar és Szabolcs megyékből érkező telepesek az egykori Kunország (Havasalföld) támadásait voltak hivatottak kivédeni.
Elhangzott továbbá, hogy a honfoglalás előtt egy szláv/magyar lakossággal számolhatunk (kettős honfoglalás elmélete), azonban e települések folytonossága nem mutatható ki.
Jelentős hozadéka a kötetnek a ?60-as években felbukkanó elmélet tisztázása, amely szerint a Székelyföldön egy, a rómaihoz hasonló várvonulat húzódott volna. Az új történeti-régészeti szintézis ezt egyértelműen felülírta, rámutatván, hogy azok menedékvárak, őrtornyok és magánföldesúri várak voltak.
A monográfia nemcsak építészeti, de társadalmi kérdésekben is kiigazítja korábbi ismereteinket. A feltárt régészeti és okleveles források mára megcáfolták a vélekedést, miszerint a korabeli székelység ősi nemzetségi társadalom lett volna, és annak tagoltságára mutatnak rá.
Sipos Gábor a kötet érdekes színfoltjaként említette Aranyosszék esettanulmányát. Az aranyosszéki románok is az itteni székelyek kiváltságait vették fel, és betagozódtak a helyi társadalomba. Másfelől, az aranyosszéki székelyek (hasonlóan Marosszékhez) elveszítették nyelvjárásukat és a mezőségi magyar nyelvhez hasonló formája fejlődött ki. Az EME elnöke ugyanakkor a kötet mértéktartó tudományos stílusát és árnyalt, megalapozott gondolatmenetét méltatta.
Benkő Elek a monográfia értékelését árnyalandó a munka hiányosságaira és az elvégzendő feladatokra irányította a figyelmet. A régész és történész fiatalok generációs váltásáról beszélt, akiket a kutatás továbbvitelére ösztönzött. Már nem számolnak jelentős levéltári források felbukkanásával, hanem a régészet jelenthet igazi húzóerőt. A szerkesztő szükségesnek látta a művészettörténet (falképek elemzése), a jogtörténet (háborúk befolyása a szabad paraszti viszonyokra), az intézménytörténet (székely ispánság kérdése) és az archeogenetika kutatásba való bevonását. Továbbá üdvözölte a radiokarbon kormeghatározások mai pontosságát (20-30 éven belüli idősáv) és az endokrinológia mint társtudomány megjelenését.
(szabadsag.ro – eredeti cikk)
Kapcsolódó cikkek:
Könyvajánló:
