Forrai Sándor idén lenne 100 éves. Cikksorozatunkat Libisch Győző cikkének kivonatával kezdjük, minél hitelesebben bemutatva a kutató által elért eredményeket.
Részletek Forrai Sándor elhunytakor írt cikkből
Forrai Sándor (1913. március 18 – 2007. május 25.) az egész magyar rovásírás egyik legkiválóbb szakemberévé vált. Olyan időben, amikor hivatalosan szinte tilos volt erről beszélni, írni, de még csak tudni is.
Amidőn a 80-as évek közepe táján megismertem, még mint egy Baráti Kör már akkor is nevezetes alapító tagját, az egész országban csak néhány tucat öregúr hobbija volta rovásírás, egymással rovással leveleztek, szinte mindenki mindenkit ismert. ?Forrai tanár úr?, vagy ahogy hívtuk, Sanyi bácsi, már ekkor célul tűzte ki rovásírás-kultúránk feltámasztását. Fénymásolt ?egységes? rovásírás ábc-jét és a rovásírás szabályait, melyeket Vincze Árpáddal együtt szerkesztett össze füzetté, az említett Baráti Kör 1985-től saját kiadásában terjesztette, meglehetősen jó visszhanggal.
Ez az ?ősábécé? még sok hibát is tartalmazott: sosem volt betűk mellett még egy ?írott? (kurzív) változata is. (Ezt, mint fölöslegest, később elhagyta.) Közben a Baráti Körből Baráti Társaság lett, olyan egyesület, amelyet, nem titkoltan, ?gyeltetni kellett: nem veszélyes-e a szocializmusra az a sok ?magyarkodás?, nincs-e sok a ?rovásukon?? Sanyi bácsit azonban nem lehetett megijeszteni, szeme világa után már nem volt elveszteni valója. Egyre-másra jelentek meg írásai, könyvei, tekintélye és ellenfelei száma szinte együtt nőtt. (…)
Történelmi érdeme, hogy ő állította össze és rendezte az első rovásírás kiállítást 1975-ben, majd bővítette a másodíkra 1985-ben Gödöllőn, és máshol is. Ma ez az anyag vándorkiállításként szolgál. Részt vett a magyar cserkészek és a mások által rendezett rovásírásversenyek zsűrijében, amíg lehetett személyesen, később már csak lélekben.
Rovásírásról szóló könyvei és írásai (Második Magyar Rovásirás Kiállítás. Gödöllő, A 1985; Küskarácsontól sülvester estig… Múzsák 1984; Az ősi magyar rovásírás az ókortól napjainkig. Lakitelek 1994; A magyar rovásírás elsajátítása. Magánkiadás 1995.) írástörténeti keretekbe helyezik a magyar rovásírást, bemutatva annak hiteles emlékeit, kiemelve azt a tényt, hogy Európa mai nemzetei csaknem kivétel nélkül másoktól kölcsönözték írásukat, szemben a magyarsággal, amely önmaga alakította azt ki, és már a honvisszafoglalás idején írástudó nép voltunk. (…)
Ma már elképzelhetetlen a műveltségünk a rovásírás kultúra nélkül, és remélhetőleg eljutunk – az ő tanításait követve ahhoz a célkitúzésünkhöz, hogy a magyar rovásírás a világörökség részévé váljon.
(Libisch Győző, megjelent Turán 2007 június)
Kapcsolódó cikkek:
