Tuhutum rovás emlékmű I.

alt

Fadrusz János rovásfeliratos Tuhutum emlékművének múltját, jelenét és jövőjét mutatjuk be cikksorozatunkban. A XX. századi rovás hajnala.

Fadrusz vezércikke a Magyar Szóban

Saját szavaival (a korabeli helyesírást meghagyva) ismertetjük a rovásfeliratok keletkezésének történetét, amelyet a Magyar Szó hozott le 1902 szeptember 24-én. Fadrusz vezércikke a Magyar Szóban, halála előtt egy évvel, a Tuhutum szobor elkészülte után látott napvilágot. Ez alapján pontosan rekonstruálható a rovásfelirat szövege, rovásbetűi (Tar Mihály és fia kézírásával rótt rovásbetűk), sőt minta betűsor is rendelkezésre áll! A megsemmisített emlékmű rovásfelirata teljes egészében helyreállítható. Eme emlékmű és rovásfelirata miatt ült össze a Magyar Tudományos Akadémia, hogy megvitassa, él-e a rovásírás a nép között?

A magyar rovás-írás 

1902. szeptember 23.

Ahogy a Tuhutum-emlékkel elkészültem, ugy gondoltam, legjobb lessz a Névtelen jegyző krónikájának ama szavait vésetni a kőbe, amelyek Tuhutumnak a Meszesen való átkelésétől szólnak. Kerestem tehát olyan ódon betű-formákat, amelyek legjobban illenének e régi történethez. Kerestemben akadtam rá Király Pál ősmagyar írásgyűjteményére és a Karacsay-codex gyönyörűséges régi hegedős-énekeire. Ezek közül hatot választottam a kis pogányszobor oldalaira: egy éneket Tuhutumról, egy imát Istenhez és Kádár táltos könyörgéseit a tűzhöz, vízhez, földhöz és levegő éghez.

Olvastam, olvastam őket és, mondhatom, vajmi ritkán voltam olyan boldog életemben, mint azon a napon. Tudom, hogy a tudósok egy része tagadja a codex valódiságát. Én a tudósok vitájával nem törődöm. A dolgot nagyon egyszerűnek látom, és pedig így: Ha a Karacsay-codex írója csak följegyezte a hagyományban élő sok hegedős-éneket, – amint állítja – akkor megmentette a számunkra egy ősi, nagy költőnk gyöngyeit; ha pedig ő maga, vagy más valaki írta, ő, vagy az a más nagy poeta volt, pogány lelkű magyar poeta, telisden teli őseink iránti lelkesedéssel és isteni ihlettel.

Én előttem ez a lényeg.

(…)

Nem vitatom a Karacsay-codex hegedős-énekeinek származását és korát, de ha azzal érvelnek ellene, hogy tulszép és fejlett a nyelvezete, akkor csak olvassák el alább a Tar Mihály uram levelét. A tanulatlan ember, a föld fia, a volt kubikos kitől tanult így írni? A magyar lélek e gyönyörű, világos, tömör kifejezéseit hol vette? Mindez nem a jelen adománya, hanem a mult öröke.

És a mult öröke, régi önálló culturánk bizonyítéka ősi rovás-írásunk is.

Amíg csak régi könyvekben, régi templomok gerendáin, pásztorbotokon és faragásokon találtuk nyomait, addig persze régi magyar szokás szerint tudósaink egy része kétségbe vonta ezen írás ősi voltát, azt állítván róla, hogy a középkori magyar barátklastromok találmánya, most azonban perdöntő fordulóra ért ősi cultutánk e vitás kérdése. Kitudódott, hogy a rovás-írás nemcsak emlék – de való, eleven kincse a nemzetnek, hogy még maig is él a magyar nép között és hibátlanul föntartja eleink ősi culturáját.

Classicus tanuim Tar Mihály uram és fia, Tar István, földmívelők Omoron, akik ma is írják és róják is. Én ugyan még keveset foglalkoztam e kérdéssel, de már is három nyomát találtam régi írásunknak. Az első volt Kozma Andor barátom, aki elmondta nékem, hogy egy régi szolgálójuk volt, aki sohasem tanulta meg a mai írást, hanem mindent ilyen jegyekkel írt. A másik kettő két huszár főhadnagy volt. Az egyik látván a Tuhutum-emlék felírását, azt mondta, hogy ezt az írást ő mindig látta a pusztákon bojtároknál, pásztoroknál, faragott fanyeleken; a másik meg egy dánosi családi levéltárt említett nekem, amely nagyon sok rovás-irású dokumentumot őriz.

A kik tehát eddig kételkedtek a rovás-írás ősi származásában, azok ugyan nem nagyon mélyen kutatták nyomait, mert rá kellett volna akadniok, amint ráakadt Király Pál, hogy az írás még ma is él a magyar népben. Hogy pedig a középkori klastromok találmánya gyökeret verjen a népben, oly mély gyökeret, hogy még századok mulva is eleven hajtása legyen, azt ugyan már most józan észszel senki sem fogja hinni. Ami egyszer a paraszt- és pásztornépek között senki által sem gyámolítva, oly makacs életet él, az csak az ősi hagyomány szent forrásából veszi erejét.

Abból a szent forrásból, amelyből az őserő az Isten-adta nép ruháin, a szűrön, a gubán, a varrottason, a kapufélfán egy évezred után még ma is kivirágoztatja ősculturánk gyönyörű virágait, abből az ősforrásból, amely megőrizte eredeti nyelvünket a pusztulástól, híven ápolta nyelvünk kincseit, zamatját, ősi formáját is, és amely forrásból íme a századok homályából kivirágzik ősnemzeti írásunk. Hogy pedig a mai nemzedék is megtegye kötelességét, ez ősi culturánk föntartásával szemben, kőbe vésettem a rovás-írást a Tuhutum emlékén pogány eleink dicsőségére.

Tar Mihály fent említett levelének ide vonatkozó része hű átírásban így szól: (…)

Megjegyzem, hogy Király Pállal közösen megállapodtunk, hogy ez énekeket az igazi népből való Tar Mihálylyal és fiával, Tar Istvánnal iratjuk le a maguk, apáról fiúra szállott módja szerint, de anélkül, hogy a gyűjtemény kéziratait megismertetnők velük. Király Pál tehát a kiválasztott hat éneket átírta mai írásunkkal s ez átiírásokat magához véve, meglátogatta a most Temes megyében, Omor faluban lakó földmíveseket, kiket eddig személyesen nem ismert. A két Tar a vendéggel együtt szívesen fogadta a megbízást is, melyet gazdasági elfoglaltságuk mellett is igen rövid időn teljes megelégedésünkre teljesítettek, úgy, hogy én a pompás írás kőbe vésetését kellő időben megkezdhettem. S most abban a helyzetben vagyok, hogy szívem, lelkem teljes megelégedésére kiálthatom a magyar hazafiak millióihoz:

“Itt az írás, olvassátok!”

A két első éneket tar Mihály, a többi négyet Tar István kezeírása után vésettem kőbe. Hogy e kézírások és a Karacsay-codex írása közt lévő hasonlóságot és különbséget is láthassuk, ide mellékelem két szöveg kezdetének hasonmásait.

alt

Minta rovásfelirat képe a Tuhutum emlékműről (Magyar Szó, 1902.09.24).

(…)

S most lássuk magukat az énekeket betűszerinti átírásban, melyből az is kiderül, hogy régi rovás-írásunk tisztán a kiejtéshez alkalmazkodott.

  • Első ének (Erdélyről)
  • Második ének (Istenről)
  • Harmadik ének (Tűzről)
  • Negyedik ének (Földről)
  • Ötödik ének (Vízről)
  • Hatodik ének (Lebegő-égről) (?)

Íme, a negy régiségű énekek. Ismétlem, olvassa mindenki és ítélje meg, választhattam volna-e az ezredévi emlékoszlopra érdekesebb, alkalmasabb és szebb fölirásokat? Álljon ez az oszlop s őrizze meg rajta a fölirásokat az idő és a kegyelet sok-sok századon át!

Fadrusz János

(Rovás Infó – eredeti cikk átírása: Magyar Szó, 1902.09.24)

Kapcsolódó cikkek:

Share