Beszámoló az először megszervezett, 7 székely települést érintő rovástörténeti kirándulásról. Reméljük, lesz folytatás is!
Rovás-portyán, lovak helyett busszal
Rögtön felkaptam a fejem, mikor egy, a Csíkszéki EKE által szervezett gyalogtúrán Solti Imre elmondta, hogy következő hétvégén autóbuszos honismereti túrára készülnek, résztvevőket toboroznak, akik szívesen megnéznék a környékünkön lévő rovásírás-emlékeket. Azonnal három helyet kértem magunknak a buszon, hiszen a gyermekeimet sem hagytam volna ki az élményből. Bár sokan vélik úgy, hogy a tíz év körüli gyermekek még nem érdeklődnek az ilyen témák iránt, és egy-egy hasonló úton inkább számítanak zavaró elemnek, mint aktív résztvevőnek, állítom, nem igaz. És gondolom, ezt igazolni tudják azok is, akikkel együtt töltöttük azt a szombati napot.
A szervezők aggodalma, miszerint nem biztos, hogy elegen leszünk ahhoz, hogy megtöltsünk egy autóbuszt, alaptalannak bizonyult olyannyira, hogy mindenki fel sem fért a járműre, aki jönni szeretett volna. A három helyett végül mi is négyen lettünk, mert a férjem is kihagyhatatlannak vélte ezt az utat, így ő is társult hozzánk, vállalva, hogy egy gyermeket ölben utaztatunk. Ez a gondolat sem riasztott vissza, este szendvicsek a hátizsákba, reggel fel a buszra, és indulás.
Azt már tudtam, hogy a rovásírás a székely-magyar ősi írás, tudtam, hogy az énlaki templom kazettás mennyezetén láthatók rovásjelek, a székelyderzsi templomban több ízben láttam is már azt a téglát, amelyen rovásemlék van, arról is hallottam, hogy nagyon kevés hely van a világon, ahol ennyi rovásemlék fennmaradt, mint nálunk, Székelyföldön, és körülbelül ennyi előzetes információval indultam útnak. A férjem némileg többet tudott a témáról, hiszen hajdan ő maga is tanult róni, meg udvarhelyi révén, a környék, ahová indultunk, ismerősebb volt neki, mint nekem. Én ugyanis, a már említett Székelyderzs kivételével egyik, az útvonalban szereplő településen sem jártam soha. Ezért, a rovás emlékeken túl, ha már úgy adódott, hogy a római Szent Péter bazilikát, vagy éppen az isztambuli Hagia Sophiát korábban megnéztem mint az énlaki híres templomot, ezt a hiányosságomat is szerettem volna pótolni.
Dideregve szálltunk le a buszról az első megálló helyen, Karácsonyfalván. Szimpatikus kicsi, unitárius templomba léptünk be, igen sajnáltam, hogy nem volt ott a helyi tiszteletes, vagy akárki más helybéli, aki a templom és a település történetéről meséljen – ez a hiányérzetem sajnos a nap folyamán többször visszatért ?, de a rovásemlékeket megtaláltuk. A toronyban, egy ablak alá beépített kövön láthatók két sorban az állítólag a 13-14. századból származó rovásjelek, amelyeknek pontos megfejtése nem ismert – ezt már a vezetőnktől Solti Imrétől tudom, akinek a rovásírás terén tapasztalható jártassága lenyűgözött (azt is hittem, hogy mondjuk tanáremberként ezzel foglalkozik, és mikor útitársaimmal róla beszélgetve rájöttem, hogy ?csupán? hobbiból, de nem akármilyen szinten foglalkozik a rovásírással, még nagyobb tisztelettel adóztam tudásának.)
Mint említettem, hivatalos fordítás nincs, próbálkozás viszont van. Eszerint a karácsonyfalvi rovásemlék a következőt jelenti Ráduly János kibédi rováskutató szerint: Nem Hiszend Neki, Homoród Székelyi Vésék. A rovásemlékeken túl én magára a templomra is kíváncsi voltam, ezért nem tudtam úgy eljönni a karácsonyfalvi Isten-házából, hogy meg ne csodáljam a 2006-ban feltárt, Szent László legendát ábrázoló freskót. (Érdekes – állapítottuk meg többen is, hogy a templomokban látható freskók legnagyobb részt Szent László legendát ábrázolnak. Naná, már abban az időben is jobban tisztelték a harcos lovagokat, mint a béketűrő tudósokat, ezért nem István király a főszereplője a falfestményeknek – állapította meg félig viccesen, félig komolyan egy utitársunk. Lehet, hogy igaza van).
Következő megállónk a Kovászna megyei Vargyason volt. A Makovecz Imre tervezte református templomban – a vargyasi kis református közösség ugyanis, ha saját pappal nem is, de gyönyörű Makovecz-tervezte templommal büszkélkedhet – egy, az ásatások során előkerült, feltételezhetően szenteltvíz-tartó edényen láthatók a rovásjelek, amelyeknek ezúttal megfejtését is ismerteti Solti Imre: Mihály írtán követ – ez olvasható a templom közepén elhelyezett szentségtartón, amelyet a templom gondnoka mutat meg társaságunknak. (szerk. megjegyzése: ez egy elavult olvasat, lásd ezt a cikkünket)
Bár, mint említettem, itt egy újnak mondható Makovecz-templomban járunk, a régi templom maradványai szépen fellelhetők, hiszen igen ötletesen azokat az új templomba beleépítették.
Ha már Vargyason jártunk, egy hagyományos bútorfestő család, a Sütő család portájára is betértünk. Bár disznóvágás volt az udvaron éppen, egy fiatalember betessékelt minket abba a szobába, ahol az ősei és saját maga által festett bútorok sora volt látható. Minden bizonnyal azért, mert a népi művészet, de ezen belül is a festett bútor a gyengém, teljesen elbűvölt, amit ott láttam.
Bent fotózni nem volt szabad, így hát néhány gyors kattintás a kapu előtt, és máris indultunk következő megállónk, Dálya felé.
Ha csalódásról beszélhetek az út kapcsán, Székelydályát annak kell említenem. Minden bizonnyal azért, mert arra számítottam, hogy ott lesz a tiszteletes, vagy bárki más, aki a településről és annak templomáról beszélni tud nekünk, és nem volt. Volt viszont egy amúgy szimpatikus, kicsi templom, melynek építése a 13-14. század fordulójára tehető, éppen felújítás alatt áll – később, máshol tudtam meg, hogy a felújítás már évek óta tart – bent állványok miatt kevés látható a falfestményekből, az istentiszteletek helyszínéül szolgáló részben műanyagszékek – a padok minden bizonnyal ugyancsak felújítás alatt állnak, de ezt nincs kitől megkérdezzem ?, szóval, rengeteg megválaszolatlan kérdéssel jöttem el Dályáról.
A rovásemlék viszont, ami miatt mi tulajdonképpen odamentünk, jól látható helyen, a templom külső falán van. Jól olvasható rovásjelek állnak hosszú sorban a templom falán, 1990-ben tárták fel azokat. ?Miképpen a mennyekben? – betűzi Solti Imre, és bár ennek a rovásemléknek sincs hivatalos fordítása, ő hajlik arra, hogy a Mi Atyánk szövege, vagy annak egy részlete van oda felróva.
Rugonfalvát is útba ejtettük, hiszen ott is a 16. századból származó rovásemlék található a templomban, majd jött a következő megállónk, Székelyderzs. Évek óta egyik kedvenc udvarhelyszéki falum, és kedvenc templomom ez a székely és szász hatásokat egyaránt mutató, az 1300-as években épült Istenháza. Felújítás alatt áll az is, de látványa nem olyan lehangoló, mint a dályainak. És itt már profi ?idegenvezetésben? is részünk van, útitársunk ugyanis egy innen származó, de Székelyudvarhelyen élő történelemtanár.
A rovásemléket sem kell keresgélni, ott áll a falba beépített tégla, rajta a jelek. Megfejtésük vitatott. Miklós – az első szó, ez biztos, tovább három p betűnek megfelelő jel látható, így vannak, aki ?Miklós szent apapap? olvasat mellett teszik le a voksukat, míg mások ?Miklós derzsi pap? megfejtésre szavaznak. Igaz, ők egy P betűvel nem tudnak elszámolni. A tégla maga 1926-ban egy vakablak bontásakor került elő, és a szakemberek szerint az 1400-as évekből származik. Székelyderzsből Bögözbe vezetett az utunk, és ha Dályát mint csalódást említettem, hadd könyveljem el Bögözt az út fénypontjának. Ehhez minden bizonnyal a helyi tiszteletes, Bíró Endre lehengerlő személyisége is hozzájárult, aki viccet viccbe szőve ismertette a templomot és annak híres freskóját, amelyet ott jártunkkor még átlátszó fólia takart, hiszen a restaurálása rövid idővel ezelőtt fejeződött be, az átadásra pedig a mi látogatásunkat követően került sor. Bár az említett fólia miatt én a rovásemléket nem láttam, a templom és a falára festett három freskó lenyűgözött. A környéken ekkora terjedelmű templomi falfestmény nincs még egy, tulajdonképpen három freskón látható Szent László legendája, Antiókiai Szent Margit legendája, és az utolsó ítélet. A rovásemlék megfejtése itt is vitatott: van, aki ?Adja Isten?-ként olvassa, más Atyhai István nevét véli felfedezni benne, aki talán a freskókat festette a 14. században. A freskókat bár, mint említettem, a 14. században festették, csak a 18. század végén derült fény ottlétükre, és most, feltárásuk után közel 120 évvel restaurálták.
A templomban dermesztő a hideg, fűteni nem lehet. ?Megizzadnak a szentek? – mutat a freskókra a tiszteletes. Mint megtudjuk, a templom külső falát borító mészréteg alatt is falfestményekre bukkantak, de azok még a mésztakaró alatt várják a szebb jövőt.
Nehezemre esett eljönni a bögözi templomból, de Énlaka, utolsó úticélunk igen vonzott. Rég készültem oda, ezért nagy várakozással ültem fel a buszra. Csak sajnálni tudom, hogy beesteledett, mire Énlakára értünk, így azt a csodálatos vidéket, amit csak hallomásból ismerek, nem láthattam. A templomkertet sem, az ott látható jellegzetes sírköveket is alig tudtam kivenni a gyenge fényben. Alig pár percet tébláboltunk, már elő is került a ?házigazda?, Vencel bácsi. Szimpatikus idős ember, mondja, mit kell tudni a templomról – az 1100-as években már imahely állt itt, az 1300-az években lebontották és templomot építettek a helyére, az 1661-es tatárjáráskor leégett, megsemmisültek a freskók, beomlott a mennyezet, azután kazettázták be azzal a 88 csodaszép, különböző mintájú kazettával, amelyek egyikén látható az a rovásemlék, amely miatt mi tulajdonképpen odamentünk. Ennek megfejtéséhez már nem fér kétség: Egy az Isten – betűzheti ki, aki ismeri a rovás ábécét.
De engem az igen jól látható rovásemlékhez hasonló mértékben lenyűgözött az 1331-ben készített ajtót is, amely az azóta eltelt 700 év dacára még mindig áll és működik. A templom előtt faritkaság, egy 240 éves szomorú kőris, amelyhez hasonló még egy van az országban, Vatra Dornán. A sikertelen szaporítási kísérletekről beszél Vencel bácsi, majd a megoldásról, amelyet német botanikusok árultak el az énlakaiaknak. Kissé üresen maradt szájjal ugyan – ami kimondottan a korai sötétedés számlájára írható, hiszen miatta nem láthattam Énlakát, a falu utcáit, házait, a tájat – elindultunk a busz felé. És ekkor derült ki, hogy Solti Imre meglepetést is szervezett nekünk, egy finom vacsorát az énlaki vendégfogadósnál. A hidegben meggémberedett testünket hamar átjárta a finom, forró leves, na meg a szilvapálinka, amely a nótás kedvet is egy-kettőre meghozta, így igazán jó hangulatban zártuk Énlakán a tartalmas, élmény dús napot.
Forró-Erős Gyöngyi
(Cseke – eredeti cikk)
Kapcsolódó cikkek:
