Dúl a belharc a Magyarok Szövetségében. Lassú a ráébredés, hogy házon belüli megosztók ámokfutása teheti tönkre a székely-magyar rovás korszerű használatát.
Felróvom … Tisztelt olvasó!
Felróvom minden magyar lelkületű embernek, írástudónak és róni tudónak, akinek megadatott, hogy ősi kincsünk, a székely-magyar rovás szabványosításában szakemberként részt vehessen, hogy belemegy olyan acsarkodásba, csűrés-csavarásba, amely csakis árthat nekünk, s amelyből – mi mind – csak vesztesen kerülhetünk ki.
A képlet, persze, nem ilyen egyszerű. Az egymásra mutogatásnak, immár évekre visszamenő vádaskodásnak kötetnyi irodalma van már. Meg sem fordul a fejemben, hogy pont itt, pont én ezt most összefoglaljam. Neeem, tisztelt Olvasó, nem. Akit érdekel, utánaolvas, átböngészi a tömérdek kapcsolódó írást, akit meg érint, tudja.
Mindenki csak fújja a magáét. Hát ez az, tisztelt Olvasó! Miért nem tudunk végre egy követ fújni? Miért nem tudunk magyar ember módjára, emelkedett lélekkel, emelt fővel – saját kicsinyes érdekeinken átlépve – békejobbot nyújtani, a békejobbot elfogadni? Miért?
Miért kell egy Matyasovszki Gábornak egy Androsovics Józseffel majdhogynem ölre mennie – egy olyan felemelő rendezvényen, mint a MOGY? Hogy idáig egyáltalán eljuthattak… Hogy a Magyarok Szövetségén belül is rombol a megosztás:
“Katolikusok – jobbra, reformátusok – balra.”
“Az egyik … azt mondja, hogy Isten zöld, a másik … azt mondja, hogy Isten piros
és ezek összecsapnak. És így működik ma a világ…”
(Géczy Gábor)
Ki-ki, pártállásától függően – avagy éppen pártatlanul -, holt itt, hol ott, hol amott “kitálal” vagy rátesz egy lapáttal… Tessék csak csemegézni, tisztelt Olvasó.
Felróvom mindazoknak, akiken múlik, hogy már megint nem tudunk egy tálból csemegézni! Nem tudunk örülni annak a nagyszerű lehetőségnek, hogy rendkívüli, ősi örökségünk méltó módon bekerülhet egy modern kori szabványba, közkinccsé téve a székely-magyar rovás betűkészletét – számítógépes használatra.
Bizony nem, mert pont ebben a megosztottságban kerül meg bennünket s támad hátba a nevető harmadik, az idegen meg idegenlelkű, és orozza el ősi kincsünket, nevezi át a rovást runának meg ómagyar (kihalt, már nem használatos) írásnak…
Már megint, újra és újra – ahelyett, hogy rendeznénk végre közös dolgainkat – hagyjuk magunkat megosztani – annak minden következményével. Ez a mi vétkünk, és nem is kevés.
(Szilaj csikó – Hajdú Éva – eredeti cikk)
Kapcsolódó cikkek:
