Időről időre sápítozik a ballib egy nagyot a jelképeinken. Számukra zsigeri veszélyérzetet teremt az egyenes gerincű, büszke nemzet.
Sehonnaiak és Paprikajancsik
Sajnos ide süllyedt mai magyar szabadelvűség (liberalizmus) és a baloldal. A torz magyar társadalom egyik fajta betegei – nem mintha bármelyik “másik oldal” egészségesebb lenne. A műnemzetiek sajátjaik között keresve az ellenséget, habzó szájjal rovástáblákat döntenek, a bolgárgyörgy-szerűek csak a mikrofon mügül buzdítanak erre…
Lassan elég lesz mind a két típusú bajkeverőkből! Úgy látszik egyre többen jutnak erre a következtetésre.
A turul karmaitól a magyar valóságig
Ahogy délebbre értem, elhalkult az adás, így nem tudtam meg, hogy hogyan is tudunk majd kikecmeregni ebből az óriási tragédiából, amit a csodaszarvas, vagy a rovásírás hozott ránk. El is felejtettem volna ezt az egész bugyutaságot, ha nem olvasnám, hogy szocialistáink a parlamentben szólaltak fel Orbán Viktor turulos beszéde ellen.
Ha a butaság eljut az Országgyűlésig, az azért már baj. Orbán Viktor a bajor példát hozta fel. A bőrnadrágot és a laptopot. A hagyományhoz való ragaszkodás és a modern technika nagyszerű együttélését. De érvelhetett volna azzal is, hogy szociálliberális uraim, a mítoszok azok bizony velünk élnek. Tetszik, nem tetszik. Velünk él a csodaszarvas meséje, Emese álma, Csaba királyfi, vagy éppen ősi madarunk, a turul is.
A finnekkel a Kalevala, a németekkel a germán mondák, az olaszokkal Romulus és Remus, az amerikaiakkal a Mayflowerrel érkező földfoglalók. Akik az ottani őslakókkal éppúgy harcoltak, mint a mi honfoglalóink itt Európában, vagy a sziklából vizet fakasztó Szent László királyunk később. Hogy a görög mitológiáról már egy szót se ejtsünk.
Mi emberek már csak ilyenek vagyunk. Egyik azon filozofál, hogy lehetetlen, hogy Mózes előtt szétnyílt a Vörös tenger, a másik pedig imádkozva térdel le templomában, feje felett a Mózesi-kőtáblákkal, amelyre a tízparancsolat számait festették.
A mítoszokat, az eredetmondákat senki nem igazolta még. A turult sem, Mózest vagy Zeuszt sem. Mégis nagyon fontosak a számunkra. A mítoszban nem a tények, hanem a sejtések, a vágyak, az érzések, a jövőről szőtt álmaink a fontosak. Ezek nem kívánnak magyarázatot, elméleteket, csak egyszerűen léteznek. Fennmaradnak, szájról-szájra terjednek, aztán írásban is kikerekedhetnek. Nagyon szépen megférnek a magas tudománnyal is, annak mérhető tényeivel. Ahogy például az Ikarosz-mítosz. Ahol nem a repülés mérnöki technikája a fontos, hanem a felfelé törő, az ismeretlent meghódítani akaró ember meséje.
Az, hogy mítoszaink egy részét a történelem rövid időszakaiban galád eszmékre használták, az nagy baj, de nem változtat a lényegen. Öltek sajnos a gall kakas vagy az osztrák kétfejű sas jelképei alatt is éppen eleget. Mindez mégsem jelentheti azt, hogy le kell mondania a franciának, az osztráknak vagy a magyaroknak az eredetmondáikról, ősi, vagy annak tartott jelképeikről. Egy jó mítosznak, mitikus tárgynak, ki kell bírnia az átmenetileg rájuk rakott terhet is.
Azt hiszem – Klubrádiós okoskodás ide vagy oda, szocialista képviselői apelláta amoda -, a mi mondáink is élni fognak. Nem kell hozzá kormánytámogatás sem. Ha pedig van, az sem baj. Ellenkezőleg. A magyaroknak nagyon nagy szüksége van arra, hogy gyökereikben bízni, és jövőjük érdekében felszabadultan hinni, cselekedni tudjanak. Ahogy tették ezt a példaként felhozott bajorok. Nemzeti jelképüket, a bőrnadrágot nem dugdosva, hanem modern világunkban is büszkén megtartva tudtak csak sikert sikerre halmozni.
(KaposvárMost.hu – Schenk János – eredeti cikk)
Kapcsolódó cikkek:
- Bolgár György érdemei
- Félnek a rovás erejétől
- Syntax Error a rovástól
- Műcsarnok – rovástábla botrány
- Rovásírás és pesszimizmus
