A Val d?Anniviers lakóit hun leszármazottként leíró cikkek után jöjjön egy kis kuríros leoltás, ami bulvár hangnemben kéri számon a tudományosságot.
Agymenés – Hunok Svájcból
Amikor egyes honlapok tíz méteres dák harcos csontvázát emlegették a verespataki aranybányából, még csak sodorintottunk egyet a bajszunkon: hát hiába, Balkán, bezzeg mi Európa vagyunk. Vagyunk ám a csodát. Van nekünk is hasonló bolondgombánk, ezer, most elég, ha a csak a svájci hunokat vesszük elő.
Persze, mint a legtöbb nemzeti bolondgomba, ez sem ma termett. Közép- és Kelet-Európa népei körülbelül a tizennyolcadik század végén, tizenkilencedik elején fedezték fel a nemzeti öntudatot, mint nem elhanyagolható energiaforrást, és azóta is használják, nyakló nélkül. Innét jönnek a dák óriások, ukrán ősemberek, sumér ősök, svájci hunok. Aztán időnként a politikusaink benyúlnak a vasorrú bába boszorkánykonyhájába, előkapják, megfőzik ezeket a galócákat nekünk, van, aki megeszi, és megbolondul tőle. Meg van, aki nem kér belőle, nem révül, nem sámánkodik. Ép ész kérdése.
A svájci hunok elvben a Val d?Anniviers nevű, nem túl kiterjedt tájegységben élnének, mégpediglen a 451-es catalaunumi, vagyis Chalons-sur-Marne-i csata óta. Valahogy eltévesztették az irányt menekülés közben – szól a legenda – és a végén itt, a svájci hegyek legeldugottabb zugában telepedtek meg. Ugyan sok bajuk volt velük a hittérítőknek, ha nem lett volna, kevesebbet írtak volna róluk, a végén állítólag egy Zakkeo nevű törpe térítette meg a pogány gyülekezetet. Eredeti nyelvüket senki sem értette, nem is nagyon akarta, természetük béketűrő, szorgos, amint Jean-Jaques Rousseau írja róluk: ?A legnagyobb jogtalanságot is képesek derűsen elviselni. Régóta megvan ez a képességük, melyet nyilván az ősidők óta velük ellenséges környezethez való kényszerű alkalmazkodás alakított ki?. Igaz ugyan, hogy többet sem ír róluk a Társadalmi Szerződés írója. De azért ez nem épp a büszke, harcos hunokra vallana?
Habár a hun eredetet régóta pletykálták róluk Svájcban – nem épp hízelgő modorban, arrafelé ez nem volt dicséret – magyar földön először Toldy Schedel Ferenc ír róluk, 1834-ben, a ?Tudománytár?-ban, ?Hun maradék a helvétiai havasokban? címmel. Kérem, az egy ilyen kor volt, hunokat, ősmagyarokat találtunk mindenhol, még ott is, ahol sosem voltak. Vannak ilyen korok. Különben? biztos, hogy nem voltak?
Ördög tudja. Ugyan lehetséges, hogy a népvándorlás viharaiban valamilyen kis katonai alakulat átvágta magát pont az Anniviers-völgyig, bár senki sem érti, miért tették volna, de lehetséges. Az sincs kizárva, hogy a huszonöt-harminc fős csapat asszonyokat rabolt magának, aztán bevette magát a legeldugottabb helyre, és fennmaradtak, úgy-ahogy, egymás között házasodva, örökletes betegségekkel, degenerálódva, de fenn. Aztán a többi meg adta magát, és mostanra elveszítették a nyelvüket. Mert bizony az anniviard nyelvből egy hang sem maradt ránk, csak a kapufélfákra vésett családi jelek. Ezekben vélnek egyes kutatók rovásírást felfedezni. Hát, akár lehet az is. De éppannyira hasonlít a skandináv rúnákra is, már első pillantásra felismerhető legalább két jel a futharkból. Ha ugyan nem csak véletlen egybeesésről van szó. No, de honnét vesszük, hogy pont hunok lettek volna?
Honnét, honnét, Attila hunjai? Bocsánat, Attila hunjai közül jó, ha minden századik volt hun. A többi a meghódoltatott, besorozott népek közül került ki, aztán ment a csatába, mert muszáj volt neki. Amúgy, az ilyen kötéllel fogott seregből nem is csoda, ha a békésebbek dezertálnak, akár még a svájci gleccserek közé is. Nagyobb baj, hogy a hun verzió csak az egyik az anniviardok eredetlegendái közül – komoly egyházi források mondják ezzel szemben azt is, hogy szaracén eredetűek volnának, és ugyancsak háborús cselekmények folytán kerültek volna oda, ahol most élnek. Mármint, mind a kétezren, mert többen nincsenek. Állítják pedig ezt a völgyben előforduló egyes családnevek alapján. Más családneveket meg a turanisták kaparintottak meg, mondván, magyarul vannak, akárki meglássa – nagy argumentum szerintük az is, hogy a völgyben van egy Luk nevű tanya. Hát, ahogy a neveket sorra veszi az ember, lehet az magyar, lehet az arab, de leginkább – francia.
A helységnevekkel is ez a helyzet. Lehet Vissoie-t Vizsolynak olvasni, de csak igen nagy honfiúi buzgalommal. Azt meg a vitának ezen a pontján rendre elfeledik a bölcsek, hogy máig nem tudjuk, miféle nyelven beszéltek a hunok. Ne tessék szélsőjobboldali, ködevő, bizonyítatlan tanulmányokra hivatkozni, nem tudjuk, nem maradt ránk bilingvis felirat, ami maradt, az néminemű kínai feljegyzés, ami fonetikusan jegyzett le egy szerződést. Márpedig az akkori kínai iratokat kisilabizálni sem kis mesterség, mára abból mindenki azt olvas ki, amit éppen akar. De az érdekes, hogy a hun eredet szerepel a magyar nyelvű Wikipédia-bejegyzésben, ám nem szerepel az angol nyelvűben. Sőt, a Svájci Turisztikai Hivatal sem emlegeti a völgyről szóló, egyébként igen szép prospektusában. Pedig turistacsalogató reklámnak volna olyan jó, mint a Bran kastélynak Drakula.
A kérdésről Kiszely István írt nyilvánosan is hozzáférhető tanulmányt, aminek a végén becsületesen bevallja: maga sem tudja, hová tegye az anniviardokat. Szívesen ölelné őket a keblére, csak mintha nem lenne a turániság, hunság sem bizonyított, meg tán ők sincsenek ölelkező kedvükben. Érdekes azonban az eszme utóélete. Szétkerült a tanulmány mindenfelé, főleg erősen jobboldali portálokra, ahol a kétséges adatokat már bizonyítottnak is vették, a nem létező rovásírásos feliratokat pótolták, és ujjonganak: Svájc is magyar! Még ha hun is. Lett ebből büszke, nemzeti öntudattól duzzadó írás még olyan helyeken is, amikkel tudós ember sosem dicsekedne.
És, kérem, itt a baj. Valljuk be őszintén: az anniviardok eredetét senki sem ismeri, mára tán kideríthetetlen is, de legfőképpen azért, mert még őket, magukat sem érdekli különösebben. Csak minket. Nem hagyjuk őket békében a nyugalmas gleccsereik között, a legendában megvan minden, ami egy romantikus fantáziájú féltudósnak megmozgatja az agysejtjeit: vándorlás, világtól elzárt, titkos völgy, pogányság, rovásírás – ebből lehet ám remek galócapörköltet kotyvasztani! Aztán meg, ha nem igaz, legfeljebb nem igaz. Még az érintettek sem fognak tiltakozni. Minek is tennék – nem értik a nyelvet, amin összehordjuk róluk a hetet-havat.
Az áltudománynak elég a féligazság is, a valódi tudománynak csak az egzakt bizonyíték. Ezért lehet az áltudomány a politika készséges szolgálóleánya, ezért kell a valódin mindig erőszakot tenni, ha szükségük van rá a honatyáknak. Féligazságokon, legendákon terem a jó maszlag, erős áfium, amit a népnek osztanak, bőkezűen.
Így lesznek a hunok svájciak. Illetve, a svájciak hunok. Még örülhetnek. Legfrissebb turanista adatok szerint az összes amerikai indián is hun.
No, megnézhetnék magukat szegény anniviardok, tollakkal a hajukban, tomahwkkal a kezükben, fenn a hófödte csúcson, sré vizavi az óragyár mellett, ha minden okosságot elhinnének, ami tőlünk jön.
(Szele Tamás – K.Úr Ír – eredeti cikk)
Kapcsolódó cikkek:
