Sándor Klára és a rovás 1.

alt

Sándor Klára történelmi képe a rovásról maradt, ami volt 20 évvel ezelőtt: tudományosan meghaladott elméletek, önigazolás és a mumifikálódott SZDSZ politikai halandzsája.

Nicsak ki beszél itt?

Szégyen, de még ma sincs a rováskutatásnak akadémiai, vagy felsőoktatási szinten elismert önálló szakterülete. A tudományos fokozattal rendelkezők is csak határterületként, a nyelvészet, régészet, történelem, nyelvtörténelem, turkológia, stb. szemszögéből érintőlegesen foglalkoznak a székely-magyar rovással, a rovás íráscsaláddal. Mindezt anélkül, hogy átfogó tudományközi szemlélettel rendelkezének, vagy akár a rovásműveltséget egységes témaként kezelve közelítenének nemzeti írásunkhoz.

A tudomány világában tehát jelenleg is marad az egyoldalú, “szakbarbár” megközelítés, illetve az elmúlt időszakok politikai kurzusainak való megfelelési kényszerből adódó teljesen használhatatlan ideológiai publicisztika. Ebben a kategóriában nyilatkozik Sándor Klára, aki a turkológiára beszűkült, rég meghaladott magánvéleményét keveri a liberálisok megélhetési rettegésével.

Érdemes tehát a Manna.ro portálon Parászka Boróka tollából megjelent hosszú semmitmondást darabokra szedni, melyet a Rovás Info most 2 részes folytatásban meg is tesz.

Mit kezdjünk a rovásírással?

Szegény székely írást vagy szentté avatják, vagy nacionalista jelképnek vélik, és megbélyegzik anélkül, hogy bármit tudnának róla. Így aztán a politikai polarizáció egyik markáns szimbólumává kezd válni. A rovásírás helységnévtáblákon szerepel, egyre több hivatalos, félhivatalos felületen is megjelenik. Benne van a köztudatban. Amit mi rovásírásként ismerünk, az valóban ?eredeti? rovásírás?

Ha megengeded, először az írás nevéről mondanék pár szót. A leginkább valóban ?rovásírásnak? hívják, mert eredetileg nem tollal és papírra írták, hanem keményebb felületekbe vésték, karcolták, s ezért a betűi szögletesek, a gömbölyödő vonalakat kerülték. Egyébként minden írás szögletesebbé válik, ha kőbe vésik, a latin ábécé betűi is.

A ?rovásírás? elnevezés azonban egyrészt valami olyasmit jelöl, hogy ez a szögletesség volt a kiinduló forma, hasonlóképpen a germán rúnákhoz – ezeknek semmi közük a török írásokhoz, az indoeurópai nyelvekben a betűformák hasonlósága miatt mégis ?rúnaírásnak? hívják például a keleti türköt is.

A magyarban viszont, jórészt a számrovással is foglalkozó néprajzos, Sebestyén Gyula elméletének következtében hozzákapcsolódott ehhez az a nézet, hogy eredetileg fába rótták a székely betűket, ugyanebből a hagyományból nőtt ki, hogy a keleti türk, a kazáriai és az avar feliratok, emlékek ábécéit is rovásírásnak nevezik magyarul, azt sugallva ezzel, hogy valamiféle szerves belső kapcsolat van közöttük.

Ettől még lehet persze, hogy van, sőt, valószínűleg valahol a nyugati török írások között érdemes a székely írás ősét keresgélni, de a közös név ennél többet sugall, mintha külön írástípusról beszélhetnénk. Ez viszont nem igaz.

Egyáltalán nem biztos, hogy a fölsorolt írások elsődleges hordozóanyaga a fa volt, elvétve találkozunk csak ennek emlékével, másrészt viszont tudnunk kell, hogy a fa elég, elkorhad, különleges körülmények kellenek a fennmaradásához, tehát lehetett éppen a fába rótt írás a keleti és nyugati török írások őse, de ennek semmi jelentősége nincs.

Van, aki magyarnak vagy székely-magyarnak hívja ezt az írást, erről viszont biztosan tudjuk, hogy tévedés: a szóban forgó írásnak csak Székelyföldről vannak autentikus emlékei.

Ez nem jelenti azt, hogy a honfoglaló magyarok ne használhattak volna írásbeliséget, sőt, a magyarban lévő, még a honfoglalás előtt a törökből átvett ír, betű, szám szavak arra utalnak, hogy használtak, de nemigen volt az széleskörű, eddig mindössze egyetlen lelet került elő a föltárt honfoglaló sírokból, amelyen írás van – ez egyébként nem azonos a székely ábécé betűivel.

A székely írás, mint a legtöbb írásrendszer, történeti rétegekre bontható. Látjuk, hogy többször is voltak nagyobb fordulatok az életében, nyilvánvaló például, hogy valamikor, még az első emlékek fölbukkanása előtt egységesítették a betűformákat. A székely írás emlékeiben lényegében ugyanannak az ábécének többféle variánsát találjuk, de az eltérések csekélyek, egy-két betűre korlátozódnak.

A ma használatos, könyvekben, helynévtáblákon, pólókon és mindenféle szuveníreken – nemrégiben a viszkis rabló mutatta be, milyen székely feliratos butykosokat akar gyártani – megjelenő ábécék azonban az 1990-es években keletkeztek. Többen is voltak, akik ?megújították? az ábécét, azaz olyan betűket tettek bele, amelyek soha nem voltak a részei, próbáltak jelet kiötleni a latin q vagy x megfelelésének, noha ennek a székely írásban nincs hagyománya, de szükség sincs rá, mert a székely írás emlékeit fonetikus helyesírással írták.

A másik, a székely emlékektől teljesen idegen újítás az, hogy a hosszú magánhangzók jelölésére szintén új jeleket találtak ki – eredetileg nem különböztették meg a székely írásban a rövid és hosszú magánhangzókat.

Ebben az értelemben tehát messze nem eredeti a mai táblákon megjelenő ábécé, igaz, az írásrendszereket szokás reformálni, tehát ezzel önmagában nincs baj, csak érdemes tudni, hogy a középkori emlékek betűkészlete csak részben köszön vissza, a betűk formái is jelentősen mások ma, az íráshasználat szabályai is mások voltak régen.

RI. Megjegyzések:

Nemzeti írásunknak a történelemben sokféle elnevezése volt, melyek közül a “rovásírás” nem tartozik a régiek közé. Mára ez maradt leginkább használatban, és a rovó közösség is rovás, vagy rovásírás nevet alkalmazza, de nem az írás előállításának módja (fába történő faragás, vésés)  miatt. Ugyanis a “ró” ige alapjelentései között van a lejegyezni, leírni, írni, felírni jelentéskör is, melyet nyelvünk számos kifejezésben megőrzött. Másrészt az írás módja nagyon különböző lehetett, mely a vésétől a karcoláson és faragáson át egyes területeken a festésig, pecséthengerig terjed. Magyarul a rovást nem csak “rótták”.

Sándor Klára a rovás történeti fejlődését tagadó kutatók közé tartozik, akik egy-egy el nem pusztított rovásemléket kiválasztva annak etalonként való alkalmazásával valamiféle “eredeti”, vagy “ősi” írást próbálnak definiálni (amihez képest a korábbiak még nem azok, a későbbiek pedig már csak utánzatok…). Ezzel szembem a már elég részletesen feldolgozott rovásemlékek vizsgálatával látható (és logikus is), hogy a rovás időről-időre folyamatosan változott, követve a magyar nyelv feljődését az elmúlt ezer esztendőben.

Ezért természetesen Sándor Klára és a hozzá hasonlóan valamiféle statikus rovás-ABC-ben (halott múzeumi tárgyban) gondolkodók, nem tudnak mit kezdeni a rovás, mint élő írásrendszer szükségszerű változásaival (hosszú magánhangzók, idegen betűk, etc), a jelenkori használathoz való idomítással, illetve az írástechnológia (íróeszköz, íráshordozó) megváltozásának tipográfiai hatásával sem.

Mit szólsz ehhez a “közkeletűvé váláshoz”? Árt, vagy használ a rovásírásnak?

Engem nem ráz meg annyira, mint másokat, mert legalább tudom, miről van szó, de szerintem a székely írásnak nem tesz jót. Máris a szélsőjobbhoz kötik, máris sokan vannak, akik azt hiszik, nem is létezett ilyen, csak kitalálták, idegenkednek tőle, mert többnyire olyan kontextusban találkoznak vele, amitől iszonyodnak.

A Jobbik mindent megtesz, hogy kisajátítsa, misztifikálja és a magyar felsőbbrendűség bizonyítékaként mutassa föl, akik meg nem szeretik az ilyesmit, szegény székely írást nacionalista jelképnek vélik és megbélyegzik, anélkül egyébként, hogy bármit tudnának róla. Így aztán tiszta sor, hogy a politikai polarizáció egyik markáns szimbólumává kezd válni, ez pedig semminek sem tesz jót.

De azért nem teljesen reménytelen, hogy a székely írás kapcsán egyszer majd azt is el lehessen mesélni, milyen érdekes művelődéstörténeti háttere volt a használatának és fennmaradásának – az mindkét oldalnak igen jót tenne, mert egyik sem tud róla semmit, azok sem, akik idegenkednek tőle, azok sem, akik szentesítik.

RI Megjegyzés:

A nemzeti írásunk (mint szellemi erőforrás) kérdése közügy, így politika is. Ez a rovótársadalom számára többnyire nem a pártpolitikát jelenti, viszont figyelemre méltó, hogy épp a rovásellenzők igyekeznek azzá tenni a székely-magyar rovás tagadását, gáncsolását. Szerencsére mindezt egy logikai önellentmondással fűszerezve teszik teljesen nevetségessé, miszerint egy írást bárki is kisajátíthat. Ez ugyanis lehetetlen, hiszen egy írásműveltségből csak önmagát tudja kirekeszteni az, aki nem tanulja, nem használja.

Az ideológiai megfontolásból, vagy pártpolitikai megrendelésre rovásellenes szereplők céljaiknak megfelelően hol Jobbik-oznak, hol Fidesz-eznek, pedig a rovótársadalom többsége, vagy a táblaállítók jó része kifejezetten a civil szférából jön.

Hol tart ma a rovásírás kutatása: mi az, amiről a közvélemény tud, de nem jól, és mi az, amiről nem tud az írás eredetével kapcsolatban?

A széles közvélemény lényegében semmit nem tud róla. Még tudós embertől is kaptam olyan baráti figyelmeztetést, hogy ne foglalkozzam annyit vele, mert az egészet a humanisták találták ki – valóban van ilyen vélemény, volt már 130 évvel ezelőtt is, de elég sok mindentől el kell tekinteni, hogy ezt a nézetet elfogadjuk.

Annak idején még magyar nyelvtörténetből sem tanultunk semmit róla, a nagyközönség 1915 óta nem kapott a kezébe korrekt, a kor tudományos színvonalán álló összefoglaló munkát, és ugyan általános iskolában megemlítik, de a sok fantazmagória elfedi a be sem rögzülhetett ismereteket.

Ezek közt aztán van minden, attól kezdve, hogy ez minden írás őse, odáig, hogy egyenesen az Orionról származik, de a visszafogottabbak is több ezer évre teszik a korát. Valójában azt tudjuk, hogy az első egészen biztosan datálható emlékei a 15. századból származnak, de van pár felirat, amelynek keletkezését valószínűleg ennél korábbra tehetjük.

A nyugati törökök – bolgárok, kazárok, dunai bolgárok, ide sorolhatjuk az avarokhoz telepedett onogurokat is – által lakott területeken, azaz a pontuszi steppén, a Duna alsó folyásánál és a Kárpát-medencében sok emléket találtak, ezeket nem a jól ismert, az Orhon és a Jenyiszej környékén előkerült emlékek ábécéjével, azaz a keleti türkkel írták.

Nem egy, hanem több ábécéről van szó, főként kazár területen sokszínű a kép. A magyar törzsek a honfoglalás előtt ezekkel a török népekkel voltak változóan szorosabb vagy lazább kapcsolatban, és akárkik voltak a székelyek ősei – merthogy ebben a kérdésben messze nincs megnyugtató konszenzus ?, ők szintén. Annak a legnagyobb a valószínűsége, hogy a székely írás előzményeit valahol ebben a nyugati török körben érdemes keresnünk.

A nyugati török területeken talált emlékeket azonban eddig nem sikerült megfejteni, túlságosan rövidek ugyanis a feliratok, így nem tudjuk, melyik betű milyen hangot jelöl. A homály sűrű, de aki honfoglalás előtti történelemmel foglalkozik, az ehhez hozzá van szokva – az ábrándos lelkületűek ennél többre, bizonyosságra vágynak. A tudomány ilyesmivel ritkán szolgál, úgyhogy ez a terület is szabad prédája a történeti ezotéria hirdetőinek.

RI Megjegyzés:

Sándor Klára egyedüli elfogadható meglátása az “ezotérikus nemzeti romantika” tudományon kívülre utalása, bár a szólás- és gondolatszabadság jegyében ezt alapos és meggyőző ellenérvekkel lehetne leginkább elősegíteni.

Viszont igen ellentmondásos a turkológusként még mindig propagált nyugati türk származáselmélete, melynek bőségesen ellentmondanak a türk írás megjelenése előttről való és a szerves fejlődést mutató Kárpát-medencei rovásos és korai székely-magyar rovásos leletek – no meg a földrajzi elszigeteltség. Sándor Klára az első “igazi” rovásemlékek XV. században való megjelenésének elméletét fogadja el (a bőséges “nem-ezotérikus szakirodalom” ellenére) – bár bizonyára nem könnyű beismernie, hogy a tudomány előrehaladt, így jobb híján csak védi a 20 éve saját maga által leírtakat.

Nem utolsó sorban pedig a Kárpát-medencei, kelet-európai és sztyeppei írások formai, hangtani összefüggéseit nem felismerni, komolyan veti fel a szakmai hozzáértés kérdését.

Egy interjúdban azt olvastam, hogy várható eddig ismeretlen rovásírásos emlékek felbukkanása. Hol, és miért nem kerültek ezek eddig elő?

Minthogy eddig csak Székelyföldről kerültek elő bizonyíthatóan ezzel az ábécével készült emlékek, onnan várható – ritkán esetleg persze máshonnan is, ha valaki magával vitte, lemásolta a régi emléket, erre is volt példa, nem is egy. A székelyföldi templomrekonstrukciók során viszont szinte kötelezően került elő egy-két felirat.

Sőt, az is előfordult, hogy a helyiek tudták, hogy templomukban vannak rovásjelek, de a szakirodalom nem tudott róla. 1992-ben azért mentem el Gelencére, mert valamikor a harmincas években említették, hogy a fölújításkor lebontott vakolaton székely írást találtak, a vakolatdarab azonban elveszett. Én szorgalmasan végigjártam minden templomot, azokat is, ahol pontosan tudtam, hogy nincs ma székely felirat, de egykor jelezték, akár mert valaha volt, akár mert tévedtek.

A történetet elmeséltem a helyi iskola igazgatójának, aki erre csodálkozva megmutatta azt a feliratot, amelyet később publikáltam is, hogy ott volt az mindig.

Hazaérkezésem után nem sokkal kaptam Ferenczi Gézától, az udvarhelyi múzeum akkor már nyugdíjas régészétől a hírt – a templomokat végigjáró körút egy részét együtt tettük meg ?, hogy Dályán új, hosszú felirat került elő, szokatlan módon, a külső vakolaton.

A feliratokat őrző templomok csaknem kivétel nélkül unitárius vagy református templomok egyébként – a gelencei éppen kivétel ?, sokszor éppen a lemeszelés mentette meg a feliratot, s aztán a 20. századi rekonstrukciós munkák során találták meg őket. Dálnokon a nagy 1977-es földrengés rongálta meg a templomot, utána került elő az ottani felirat – az emlékek tehát jobbára véletlenül bukkannak föl. Módszeresen nehéz is keresni őket, de a templomfelújításokon érdemes erre figyelni.

RI megjegyzés:

A székelység mai és azt megelőző szállásterületein való rováshasználata kiemelkedik ugyan, de a rovás alkalmazásának kellő mennyiségű lelete van a magyar nyelvterület más részeiről is. A rovás, valamint a rovásemlékek rendszeres pusztítása ellenére is egyre több lelet kerül elő még ma is, ahogy időben közeledünk a jelenkorhoz. Ez egyértelműen mutatja nem csak a folyamatos használatot, hanem az írás ismeretének fokozatos terjedését földrajzi értelemben is.

Végső soron pedig a műveltség lényegénél fogva nem röghöz köthető, kisajátítható, így a rovás elterjedtsége is állandó változásban van. Akkor terjed csak, amikor van valódi célja a használatnak. Pl. a mai korban még első sorban önazonossági alapú terjedésről beszélhetünk, de egyre több a funkcionális használat is, pl: információközés, titkosírás, készségfejlesztés, írás-olvasás oktatási módszer, stb.

Hol a helye a magyar kultúrában a rovásírásnak?

Erre sajnos nem tudok még akár tíz oldalon sem válaszolni… Talán majd egy könyvben, remélem, hamarosan. A történet rendkívül érdekes, kacskaringós és tanulságos, tele izgalmakkal és kisebb krimikkel, és – nem véletlenül – sok mindenben párhuzamosan halad a hunhagyomány történetével. De nem azonos vele.

Azt gondolom, hogy ha valaki alaposan meg akarja ismerni a székely írás emlékeinek a történetét, az igen kiművelheti magát, mert humanisták, ferencesek, a koraújkor meghatározó magyar szellemi vezetői, a törökellenes harcokban óriási szerepet játszó itáliai polihisztor, német humanista könyvgyűjtő, peregrinus diákok, a 19. századi romantikus történetírók, nagy szaktudású hamisítók is bőven érintve vannak.

Nem úgy néz ki persze, hogy az árvalányhajas magyarkodás vagy székelykedés bármit tudna, vagy akarna tudni erről a háttérről.

RI megjegyzés:

Remélhetőleg már soha nem Sándor Klára pártja, vagy Aczél elvtárs aktuális reinkarnációja fogja meghatározni, hogy hol a helye a rovásműveltségnek a magyar önazonosságban és kultúrában, hanem a jelenkori és a jövőbeli rovótársadalom összessége megmutatja azt. Ha lesz a rovás újkori történetének könyve – s pedig bizonyára lesz – ott a XX.-XXI. század fordulója rovásellenzőinek ideológiai publicisztikái között majd lesz helye Sándor Klára “árvalányhajazós-magyarkodós” elméletének is 🙂

… folytatás következik.

(Manna.ro – Parászka Boróka- eredeti cikk)

Sándor Klára és a rovás

 

Kapcsolódó cikkek:

Share