A leleményes betűfaragó

Korábbi cikkünkben már bemutattuk a furfangos székely betűket, most alkotójáról kapunk képet.

 

Szentes Gábor, a leleményes fafaragó

A nyugdíjas mozdonyvezető féltve őrzi azt a riportot, amelyet még 1988-ban írtam, s amelynek Aki mellett elsuhan a táj volt a címe. Abban akként próbáltam megírni a mozdonyfülkében mellette ülve átélt élményeimet, hogy megemlítettem a góbé furfanggal átkeresztelt állomásaink neveit (melyet akkor csak román nyelven lehetett megtenni), mint amilyen volt a Tekerőpatak helyett Rio de Kacskaringó, de Csíkszentdomokos helyett is Santo Domingo jelent meg az újságban. Szerencsére a temesvári gyorssal s még néhány utána közlekedővel elsuhant az a világ. Akkor még nem tudtam – utóbb derült ki ?, hogy Szentes Gábor szabadidejében fafaragással foglalkozott.

Most azért is tartom időszerűnek vele, az ő munkásságának bemutatásával indítani e sorozatot, mert a Siculicidium 244. évfordulójára jelent meg a Státus Kiadó gondozásában a fiával, Hunorral közösen írt Madéfalva családfái című könyvük. Néprajz szakos lánya, Szidónia, akivel közösen írták előző, Madéfalva hagyatéka című könyvüket, ez esetben is oroszlánrészt vállalt a friss kiadvány szerkesztésében. 

A kötet az anyakönyv alapján több mint száz éven át követi nyomon a madéfalvi családok történetét, annak a közösségnek a történetét, amelyben születtünk, felnevelkedtünk és élünk. Emberi sorsok rajzolódnak ki előttünk. Nyomon követhetjük azt is, hogyan élték meg felmenőink a történelem változásait. Csak az tudja gyengéden ápolni, őszintén szeretni, emberien becsülni szüleit, nagyszüleit, dédszüleit, és őszintén szeretni unokáit, dédunokáit, aki tudja ápolni családfáját is – olvasható az előszóban. A mellékelt korabeli családi felvételek, fényképek tucatjai is élethű betekintést nyújtanak a családfák által megrajzolt korszakok jellegzetességeibe. 

A könyv előzménye az, hogy Szentes Gábor fába véste a családfák egy részét, nem csupán a saját családjuk 19. századig visszanyúló le- és felmenő ágait, de másokét is megfaragta. Lajos Balázs egykori plébános, a Kisasszony Egyházközség anyakönyvéről készített másolatára támaszkodott, melyet 1696-tól rendszeresen vezettek a hittestvéreik sorsát szívükön viselő plébánosok.

Szentes Gábort gyermekkora óta foglalkoztatja annak a ládának az elkészítése, melyről Zsók József nagybátyjától hallott, s melyet a székelyek frigyládájaként emlegettek. Volt egyszer egy láda, s abban egy kicsi láda, abban pedig egy még kisebb, amabban egy egészen picike – így mesélt neki e leleményes, szeg nélkül készült alkotmányról a nagybátyja. 

? Aztán ez annyira csiklandozta a fantáziámat, hogy próbáltam elkészíteni, anélkül, hogy bár egy példányt láttam volna belőle. Nem is lehetett volna látni, hiszen csak meséltek róla – magyarázza. Eljutottam hét egymásba rakható ládáig, de még mindig nem jövök rá, hogy mekkora lehetett az a legnagyobb, amelybe egymást követően belefértek a kisebbnél kisebbek. Úgy vélem, hogy a hetes szám a hét vezérre emlékeztet. Vagyis hét egymást elnyelő ládából állhatott össze a szerkezet, de ebben sem vagyok teljesen bizonyos – fűzi hozzá töprengve. Utóbb elkészítette e rejtélyes láda hatszögű változatát is, mely igazi műremek. Olyan összerakható, általa kifundált gyermekjátékokat is mutat, melyeket akár szabadalmaztathatna, még mielőtt mások lekoppintanák. Aztán a nagy ládából olyan további alkotásokat kotor elő, melyek megnevezésére kapásból nem is találok szavakat. Szám szerint 34 ilyen fura idomot állított össze, anélkül, hogy szeget használt volna, és amelyeket darabjaikból össze lehet rakni. 

? A székely rovásírás betűinek kézzelfogható változatai, olyan darabok, melyeket mostanig senki nem készített el – mutatja az írásjelek összerakhatóságának és szétszedhetőségének a nyitját. Előnyük, hogy szavak, mondatok rakhatóak össze e betűkből.

Szentes Gábor nyolc évvel ezelőtt leszállt a mozdonyról. Azóta nem suhan el mellette a táj, hanem ő jár abban, ráérősen, immár nyugdíjasként. Természetjáró útjai nem síneken vezetnek, viszont ezeknek a túráknak is vannak állomásai: a Határ utcából indul, aztán Csaracsó felé veszi az irányt, megpihen a Vésztetőn, a Kossuth sziklát elhagyva, Ábel rengetegében, a Hargitán barangol. Szenvedélyesen gyűjti a fagyökereket, mindenikbe lát valamilyen formát, melyet aztán szerszámai segédletével még láthatóbbá varázsol.

?A családfa olyan mint egy folyó, minek nagyságát a beömlő ágak sokasága határozza meg. Ha meg akarjuk ismerni eredetét, vissza kell mennünk az apró forrásokig. Hosszan folyik több családon át és ezek sokaságát tömöríti magába” – olvasható a könyvben, ami akár a családfafaragó hitvallása is lehetne. Hanem ide kívánkozik az ezt kiegészítő szellemes mondása is: ?amint kitépem a gyökeret a sziklás talajból, menten az ég felé fordítom, mert az valamilyen formát sejtet, lófejet, emberfejet, némelykor vallási ereklyére emlékeztető formák csiklandozzák fantáziámat. Így született meg az ötletem, hogy ezekből vándorbotokat készítsek. Olyanokat, melyek a 244 évvel ezelőtti véres farsang túlélőire emlékeztetnek, mindazokra, akik vándorbotokra támaszkodva kénytelenek voltak Moldvába menekülni. Volt közöttük lófő, gyalogos – őket idézem meg ezekkel a botokkal.” Olyan bot is van köztük, amelyikre korabeli székely kesergő szövegét rótta rá, vagy amelyiken az azóta eltelt időszak hittestvéreihez hű papjainak neveit örökítette meg. A bírák botján pedig az 1907?1917 közötti időszakban választott falubírók nevei szerepelnek. Szobájának meleg sarkában sorakoznak e botok tucatjai. Csupán ezekből is tellene egy tárlatra való.

Szentes mester lakásának szobáiban, akár egy kiállításon, faragott bútorokat, csillárokat, domborművek sokaságát tekintheti meg a hozzá betérő vendég. A falon az aradi 13 vértanú arcképe díszeleg. Még a múlt rendszerben fába örökítette a mártírokat, úgy gondolta, kiállítja Csíkszeredában, viszont akkor azt javasolták neki, hogy jobb, ha hazaviszi s nem dicsekszik e munkával. Ugyancsak a múlt rezsimben faragta meg a madéfalvi templom oltárdíszét, melyen a madéfalvi tragédia egy jelenetét örökítette meg. Kell-e mondani, hogy akkor is voltak olyanok, akik nem nézték éppen jó szemmel e merész vállalkozását. Erre viszont nem érdemes utólag szót vesztegetni. Sőt arra kér, ne is ?feszegessem” azokat a deszkákat. 

Legelső munkáinak egyikét – amit nagy becsben tart ?, egy tiszafából készült szobrocskát forgatok a kezemben. Talpán felfedezem mesterjegyét, szögletes betűkkel metszette rá vezeték- és keresztnevének kezdőbetűit, valamint az évszámot. Valamennyi faragványán ott látható e jegy.

Szentes Gábor olyan népművész, akinek munkásságára jobban felfigyelhetne a szakma. Nem mestere a hírverésnek, annál inkább megszállottja hobbijának. Immár teheti, hiszen mint nyugdíjas, végre évek óta dédelgetett álmait olthatja fába. Hiszen nem esett messze attól a (család)fától, melyen a felmenő ágak között ácsok, asztalosmesterek is szerepelnek. Igen büszke arra, hogy szépapja, Szentes Mihály a ditrói templom építésénél mint ácspallér tevékenykedett. Ugyancsak ácsként kereste kenyerét Mihály nevű édesapja. Ő pedig Szervatiusz Jenő két madéfalvi tanítványától, Olti Ferenctől és Székely Lászlótól – főleg ez utóbbitól – tanult faragni. A hetvenes években megfordult a csíkszeredai Varga Károly fafaragó iskolájában is. Apránként tett szert e szépművészet, a fafaragás mesterségbeli fogásaira. S immár a maga útját járja.

?Gyermekkoromban kapott intelmek közé tartozott, hogy köszönni kell mindenkinek. Még akkor is, ha nem fogadják. Minek? – kérdeztem szüleimtől. Azért, mert rokon – volt a válasz. Ha nem rokon, akkor távoli rokon, ha az sem, akkor még távolabbi” – vallja a Madéfalva családfái című könyvük utószavában. Szerénységére valló mondatok ezek, hiszen nemcsak ő, de munkái is mívesek, rokonszenvesek. Beszédesek e tárgyak, mert lelket lehelt beléjük. Ezért is értékesek, becsülésre méltóak. 

 (Kristó Tibor, Hargita Népe – eredeti cikk)


Kapcsolódó cikkek:

Share