Alsópáhokon a rovástábla révén megélénkült az érdeklődés nemzeti írásunk iránt. Beszámoló a rovósuliról.
Tábla és szakkör
Harmadik évadját kezdi októbertől Alsópáhokon a rovásírás-szakkör, vagyis a Rovósuli.
Itt, a dunántúli végeken szép eredményekkel büszkélkedhetünk. Iskolás gyerekeink bejutottak a Kárpát-medencei Rovásírás Verseny és Műveltségi Vetélkedő 2011-ben Pécsett rendezett döntőjébe. A legjobb eredményt Czinderi Veronika érte el, 5. lett a mai Magyarország területén élő alsó tagozatos versenyzők között.
Újra tanulunk írni-olvasni az ősi szokások és szabályok szerint. Van mit, hiszen több ezer, (tízezer?) évek óta ismert és használt szakrális írásunkat, kultúránkat, hagyományainkat oly mértékben tagadtatták meg velünk hivatalos berkekben már a hon(vissza)foglalás óta, csodaszámba illő, hogy egyáltalán emlékezünk. Tesszük ezt egyre többen, egyre jobban, mert magyarok vagyunk, mindez bennünk van, génjeinkben, zsigereinkben. Hiába a mai napig tartó hivatalos álláspont, a Magyar Tudományos Akadémia ?hősies? kitartása a finnugor családi elmélet mellett, azért dőlnek a falak, hiszen ezt már a finnek sem veszik komolyan, igaz, ezzel ők mindig is így voltak.
Ha Zala megyében járunk, itt a közeli térségben akár, de országszerte is, egyre több helyen látunk rovásbetűs feliratos városjelző táblát. Keszthely minden kimenő-bejövő útján, de Gyenesdiás határában is ?virulnak? az egyelőre még sokak értetlenségét kiváltó magyar táblák. Azért az igazi a szép, fából faragott köszöntős, ami Alsópáhokon is van, s örök büszkeség, hogy Zala megyében a legelsőként lett állítva. De örülnünk kell ezeknek is, hogy vannak, és tisztelet, áldás azoknak, akik pénzt, fáradtságot, bürokratikus bolyongásokat felvállalva, tesznek ezekért. Tanult gyerekeink meg örömmel olvassák, autóból, buszból, megismertetve szüleikkel, tanáraikkal, barátaikkal. Szép régi kifejezéssel élve megtanulták, gyakorolták a betűvetés tudományát, most arathatnak, például így is.
Legyünk egyre többen, ezért dolgozunk a szakkörön is. Várunk minden érdeklődőt, nemcsak tanulókat, felnőtteket is. Egy-egy alkalom is elegendő, mert a rovás olyan egyszerű, minden jele, betűje természetesen köthető a világban található dolgokhoz, vagy réges-régi tárgyakhoz. Megismeréséhez 1 óra is elegendő, aztán már csak a gyakorlásán múlik a gyorsaság. Tudjuk leróni nevünket, családunkét, lakóhelyünkét, országunkét, a többi már jön magától. Még a gondolkodásunkat is serkenti. Nem kell nyelvésznek lenni ahhoz, hogy rátaláljunk nyelvi bokraink közepéhez, rácsodálkozzunk, milyen egy tőről fakadnak, hogy megmaradtak régi kifejezéseink. Csak néhány a ?ró?-ra:
Leró (kegyeletet, hálát), megró,(leszid) ráró (feladatot) felró (számon kér) író, (akár ír, akár ró, író) sok van a rovásán (megérett a büntetés)?
Lám, pedig milyen sokáig nem róttunk, mégis őrizzük nyelvünkben. Ne hagyjuk veszni ősi örökségünket, ha megismerjük, folyamatosan kincsekre lelünk majd, eredetünk, történelmünk, magyarságunk, vitézségünk nyomára.
Tamássy Teréz (keszthely.jobbik.hu – eredeti cikk)
Kapcsolódó cikkek
