Félműveltség és rosszindulat: ezzel a kettős hátránnyal közelít egy történelemtanár a rovás – számára felfoghatatlan értékeihez. Kultúrtörténeti adalék a magyarság saját írásától is berzenkedő értelmiségi(?)ről.
Kiszolgálni a szurkolót
A női kézilabda kedvelői örömmel tapasztalhatták, hogy (az amúgy rendkívül rokonszenves) Debreceni VSC játékosainak mezén, a hátoldalon, a játékosok neve latin betűs és rovásírással egyaránt megtalálható. Nem tudjuk eléggé méltatni a klub figyelmességét. Így ugyanis azok a kedves székely szurkolók, akik a latin betűs magyar ábécét nem ismerik, a rovásírás segítségével megtudhatják a játékosok nevét.
Az etruszk-magyar rokonság hívei állítják, a rovásírás és az etruszk ábécé igen-igen hasonló. Nos, ha ez így van, a mezek feliratozása roppant figyelmességről tanúskodik a magyar kézilabda etruszk szimpatizánsaival szemben is. A mezek elülső oldalán, félig a keblek között, félig alattuk, nemzeti szín háttérben Nagy Magyarország térkép látható. Ez a remek ötlet segíti a nézőt abban, hogy átlássa a debreceni kézilabdázás szélesebb kárpát-medencei összefüggéseit és legalább kilencven évre visszanyúló történetiségét. A sárga Nagy Magyarország kontúr, valahol Zalaegerszeg táján, kerek, recés szélű fehér foltot tartalmaz, amely talán leginkább söröskupakra hajaz. Ennek a rendeltetését nem állt módomban alaposabban tanulmányozni, mert a lányok a kézilabda-mérkőzés során folyton izegtek-mozogtak, a kamera pedig pillanatra sem volt hajlandó erre a foltra fókuszálni.
A nézőbarát debreceni öltözetek további ötleteket sugallnak. Valahol a mezen, talán a vállon kis szent koronát lehetne elhelyezni, tájékoztatandó a nézőt a nemzet aktuális államformájáról és politikai filozófiájáról. Másutt, esetleg a tomporon, egy téglalap alakú mezőt sűrű piros-fehér csíkozással lehetne ellátni, finom utalással a magyar történelem borús periódusaira. Erre az esztendőre talán ennyi elegendő is lenne. A távolabbi jövőben azonban kísérletezni kellene annak az örvendetes ténynek a grafikai ábrázolásával és a kézilabda mezekre dolgozásával, miszerint a Föld egyik csakrája épp honunkban, a Pilis hegységben van.
A kézilabda mérkőzést egyébként, magabiztosan, tizenkilenc góllal, a győriek nyerték. Pedig az ő mezükön nincs más, mint az ipari óriás Audi nyomorult logója.
No de fordítsuk komolyra a szót! A nemzeteket saját történelmük téves ismerete és a szomszédnépek iránti gyűlölet tartja össze – mondta a jeles író, Ernest Renan. Ebben a derűs definícióban sok igazság rejlik, még ha persze tudjuk is, hogy a nemzet és annak nacionalizmusa valójában történelmi termék, a modern egyetemes történelem egyik legfőbb szereplője, nem pedig buta vagy rosszindulatú emberek önző alkotása. Ha van a hátamon egy pötty, az mindenkinek föltűnik – kivéve nekem. A nemzetek a nacionalizmusban rejlő groteszk, igazságtalan vagy ostoba tartalmakat egymáson tanulmányozhatják, mert önmagukon jobbára nem veszik észre.
Aki képes jót bosszankodni vagy derülni a dákoromán kontinuitás elméletén és Kolozsvár pár éve még román nemzeti színekkel befestett köztéri padjain és villanyoszlopain; aki háborog a nagymorva birodalom jól reklámozott romantikus nemzeti mítoszán, Malina Hedvig sorsán vagy a szlovák nyelvtörvényen, annak az útja ezután kétfelé vezethet. Vagy balra lép, és leszűri a tanulságot, de minden nemzetre és nacionalizmusra vonatkozóan. Persze a sajátjára is.
Ettől még nem lesz sem hazaáruló, sem kozmopolita, hanem csak kritikus elme, szuverén személyiség. Vagy jobbra lép, és teljes komolysággal azt képzeli: az ő nacionalizmusuk persze maga az igazságtalanság, szamárság és hazugság – no de a miénk, az nyilván igaz, helyes és követendő. Ettől még nem lesz sem gazember, sem idióta. Épp csak rovásírással ír, nagy Magyarország térképpel szaladgál, és elhiszi, hogy a tüzet vagy az ekét a magyarok találták fel.
Hogy a rovásírás honfoglalás előtti, vagy csupán a XV. században született, vita tárgya komoly történészek között is. Ámde nincs rovásírással írt magyar nyelvű szépirodalom, sem vallási irodalom, sem tudományos korpusz. Néhány XV. századi levél készült, Isztambulban, eme betűkkel. Nincs rovásírásos nemzeti örökség – csak romantikus, naiv mítosz. A rovásírás lehet tudományos kutatás tárgya, de a mai hétköznapokban műhagyomány, mesterséges teremtmény. Ám, ha lenne egykor volt rovásírásos nyelvi örökség, akkor is 1100 vagy ötszáz éve elejtett fonal felvételéről lenne szó, ami tudósnak joga és dolga, de helységnévtáblán, sportolók mezén, autókon groteszk, értelmetlen.
Ha a szélsőjobboldali pártban a valódi nácik, a jóhiszemű holdkórosok és a vesztesek tömörülnek, a rovásírás-mítoszt a középső csoport alkotta meg, de az első tette a szélsőjobbos politikai jelenlét szimbólumává. Igaza van az Élet és Irodalom munkatársának – szerinte a rovásírás-kultusz fő üzenete: “itt vagyunk”. A rovásírás persze csak egy a jó néhány közül, még ha látványosabb is, aktuálisabb is. Hiszen etruszk-magyar, sumer-magyar és hun-magyar rokonság, a mindenütt lappangó összeesküvések, a gonosz áruló Károlyi Mihály – ugyanannak a nemzeti mitológiának a termékei.
A történeti mítosz az, ami egy nemzetet intellektuális és morális szempontból a gyermekkorban tart vagy oda húz vissza. És a történettudomány ad esélyt arra, hogy egy nemzet felnőtté váljék, illetve felnőtt is maradjon.
(Nepszava.hu – Ujlaky István történelemtanár – eredeti cikk)
Rovás Info vélemény:
Aki az elmúlt néhány évtizedben felsőoktatási intézménybe felvételizett, az tudja, hogy milyen szakokra a legalacsonyabb a pontszám. Igen, sajnos a mindenkori rendszer az oktatás területétét hagyta annyira lepusztulni, hogy Ujlaky vagy Stanga (írása itt) szintű tanárok szabadulhatnak az ifjúságra. A mostani esetben a szélsőbalos politikai beállítottság egyértelmű magából a sajtótermékből, az öngyűlölet kivetítése a közösségre pedig az írás hangneméből. De hogy a saját szakmájában is ennyire járatlan, félművelt ember diplomát kaphatott, az azért mégis csak meglepő … és szégyenletes.
Kapcsolódó cikkek:
