Makovecz Imrével egy nagyformátumú építészt vesztettünk el, aki ismerte és védte a rovásemlékeket is. A Magyar Rovók Országos Szövetségének tiszteletbeli tagja is volt.
Az Építőmester – 2010-es interjú
Makovecz Imre halála nagy veszteség a magyar építészetnek. Neve világszerte magyar védjegy. Egyénivé teszi valamennyi épülete, karcsú, tűhegyes csúcsban végződő tetőzetei, ívelt kapubejárata és a többi, csak rá jellemző, sajátos stílusjegy. Egyúttal a magyar organikus építészet mestere. Interjúnk 2010 december 12-én készült a világhírű építésszel
.- Lélektani közhely, de igaz: minden, amit létrehozunk, a gyerekkorból táplálkozik. Hová vezetnek az Ön gyökerei?
– Apai nagyapám asztalos volt Nagykapornokon, ahol akkor ezerötszáz ember élt, ma nincs ötszáz se, és négy asztalosmester dolgozott, akiknél szakmát lehetett tanulni, mesterlevelet szerezni. A pokoli szegénység miatt minden télen és nyáron ott voltam, és egy kicsi paraszti gazdaságban kaszáltam, markot szedtem, megtanultam dolgozni… Akkoriban meg kellett tanulni leánynak lenni, és fiúnak lenni. Igazi hazám ez a zalai vidék. Jó volt ott lenni. Anyám alföldi, Bugyi községből való, oda is vittek, mert ott is “volt mit enni”, ami azt jelentette, hogyha azt mondtam az öreganyámnak, hogy éhes vagyok, leszelt egy kenyeret, és az almafára mutatott: “Szedjél hozzá almát!” A kenyér, kenyér volt, az alma, alma volt. Ebből a talajból indult az életem. Nagyon hálás vagyok a szüleimnek és a pokoli történelemnek, amiben itt élnem kellett.
– Ugyanakkor Budapesten született, megélte a város viharait. Hogyan hatott Önre?
– Mi az Istenhegyi út 28 pincéjében voltunk, amikor az oroszok bejöttek és ott elfoglaltak. Kerítésbe kapaszkodva néztük a Királyi Vár elleni büntető támadást, az össztüzet a rombolóbombákkal, aztán gyújtóbombákkal. Égig érő lánggal égett a Vár, és mi, felnőttek és gyerekek, mind sírtunk, mert láttuk elpusztulni azt, ami a legszebb számunkra.És ahogyan Koós Károly a világsztár korszakban lebukott a sötétségbe, úgy buktunk le mi is: az oroszok több évtizedes sötét világot hoztak magukkal.
– Életalakító az iskola. Hol, mit kapott tanáraitól?
– A Németvölgy úti elemi iskola vagy a Werbőczy Gimnázium, a későbbi Petőfi Gimnázium az Attila úton, Klebelsberg-féle iskolák voltak, és nyugodtan mondhatom, jobbak, mint a maiak azon egyszerű oknál fogva, hogy azok, akik bennünket tanítottak, valódi emberektől tanultak. Ugyanez volt érvényes a Műegyetem éveimre is: azok a tanárok, akik ott tanítottak, mások voltak, mint a mai tanárok: egyrészt aktív építészekről, másrészt európai kultúrájú emberekről van szó. Ez alatt a viselkedést is értem. Weichinger, Csonka és Rados tanár úrtól nemcsak szakmát, hanem általános viselkedési formákat is tanultunk. Ma előfordul, hogy benyit az ajtómon egy frissen végzett, nem tehetségtelen, jóravaló építészmérnök. ” Makovecz bent van?” – kérdezi. ” Gyere! ” mondom, aztán folytatom: ” Először is kopogsz, ha azt mondják, hogy igen, bemész, becsukod az ajtót magad mögött, megmondod a nevedet, és elmondod, hogy miért jöttél! Most kimész, és megcsinálod! … és addig csináltatom vele, amíg nem teszi hibátlanul” Sok idő kell ahhoz, hogy talpra álljunk, de én hiszem, mert a magyart eltaposni nem lehet!
– Ön a magyar organikus építészet mestere. Mi az épületeket látjuk és a szándékot, hogy egylényegűvé váljon a környezettel, szervesen illeszkedjen a tájba. De mindennek alapja a gondolkodás. Hogyan alakult ki?
– A legkülönbözőbb helyeken létezik az organikus építészet, például az amerikai Frank Lloyd Wrightnél. Az egyetemen megvoltak a könyvei, de nem volt szabad a hallgatóknak odaadni. Kértem Weichinger tanár urat, szeretném elolvasni. Odaadta, és azt mondta, hogy csomagoljam be egy újságpapírba, vigyem haza, egy hét múlva kéri vissza. De ott van Antoni Gaudi! Amikor közeledett a vég azt mondta, hogy “Ez a templom maga a katalán nép. Ha nem építitek tovább, akkor elpusztul, és elpusztul a katalán nép is”. Elhitték neki.
– Azt írta, hogy az épületnek úgy kell kinéznie, mintha az alja a földből nőtt volna ki és a teteje pedig az égből esett volna le rá. Hogyan értsük ezt?
– Úgy, hogy az épület az emberi természetre támaszkodik… Mondok egy példát. Amikor családi háztervezéssel keresnek meg, az esetek többségében a férfi jön. ” Az asszony hol van? – kérdezem – Minek? ” kérdezi. ” Azért, mert az asszonyok tudják, hogy akarunk élni, és nem maga. Magának az a dolga, hogy pénzt teremtsen ahhoz, amit az asszony megálmodik ” mondom én. Előfordult, hogy ettől megbántódott férfiúi méltóságában, és faképnél hagyott, de a zöme visszatért az asszonnyal. Őt kérem, rajzolja le, hogyan szeretne élni. Rajzol egy karikát: ” Itt vagyunk mi a gyerekekkel, itt főzünk, itt van egy ágy is, és ha hazajön az emberem, ledől egy kicsit, kap egy sört… És kívül legyen valamilyen fedett rész, hogyha kilépünk a házból, ne essen nyakunkba az eső… ” aztán a nagy karika köré kis félköröket rajzol: ” Itt az egyik hálószoba, itt a fürdő, itt a… ” és lerajzol egy napraforgót, egy centrális épületet. Ha ezt a kört kiegyenesítem, egy parasztházat kapok. A pitvaron keresztül nem egy szellőzetlen és megvilágítatlan, szürke előszobába érkezem, hanem az életbe. Ez a természetes gondolkodásmód nem passzol a családi házakra vonatkozó normatív előírásokkal, de azért vagyok én… És ezek a lakások beválnak, jól lehet bennük élni.
– Mi volt annak az oka, hogy csapot-papot otthagyott, és elment főépítésznek az erdőgazdaságba?
– A fővárosban egyetlen épület átalakításán kívül munkám sosem volt, így kerültem falvakba a Népművelési Intézeten keresztül. Aztán egyszer csak nemkívánatos személlyé változtam, a gyerekeimet nem vették föl sehová. Volt egy istenáldotta, nagyszerű ember, dr. Madas László, a Pilisi parkerdő vezetője. ” Laci Bátyám! Kikoptam a világból” – mondtam neki. Ő pedig: ” Főépítész leszel nálam ” kilenc évet ott voltam. Utána már nem mentem vissza az állami szférába, hanem a nyolcvanas évek elején megcsináltuk a MAKONA-t (Makovecz Imre, Koppány Zoltán, Nagy Ervin – szerk.). Ez bevált. Aztán megalakult a Kós Károly Egyesülés, amiben 37 magyar, 12 szlovák és 61 romániai cég van. Posztgraduális képzés keretében rengeteg kezdő építész vándorol a cégek között, három és fél év után leteszi a mestermunkát, ami csak megépült épület lehet. Aztán vagy itt marad, vagy elmegy. De nem azt az utat járja, hogy a pénz után rohan, és mindegy neki, hogy milyen a munka, csak legyen pénz! Tudja, ez csalóka siker, mert akinek sok a pénze, az másoknak nagyon keveset nyújt.
– Megkeresték vagy pályázott akkor, amikor a munkái megszülettek?
– Akkor még nem volt ez az idióta pályáztatás, ami a korrupció egy legális formája. Mert ki nyer meg egy pályázatot? Aki a pályadíjból a legtöbbet adja vissza a zsűri elnökének. Hogy megy ma egy kivitelezői versenyeztetés? Az kapja meg, aki az előzetes megállapodások szerint több százalékot fizet vissza zsebbe. Én sosem pályáztam, hanem megkaptam ezeket a munkákat.
– Elmerülve egy-egy épületének látványába, arra jön rá az ember, hogy a fát nem díszítőelemként, hanem szerkezetként használja. Egy dolog a tervezés, más dolog a kivitelezés. Különleges képzettség kell hozzá?
– Nem. De kell hozzá intelligencia. Sok megbízatást kaptam egy időben Nyugat-Európából. Németországban úgy ment a munka, hogy egy főstatikus ellenőr átnézte a leszállított kiviteli terveket, és azt mondta, hogy a bonyolult, ragasztott faszerkezetek miatt minden csomópontról kér egy-egy számítógépes, térbeli rajzot. Mondtam neki, hogy fölösleges, mert hozom a magyar kivitelezőt, és az meg tudja csinálni. De ő kötötte az ebet a karóhoz. Megkapta a rajzokat, építés közben kijött, és látta, hogy a már beépített íves tartóhoz a daru beemel egy másik íves tartót, az ács odamegy az állványon, előveszi az ácsceruzát, húz egy vonalat, kézbe veszi a tartót, kivágja a csapot, és paff! Így megy be… ” Ja, így könnyű ” mondta erre a főstatikus. Sevillában az egyik cigány ácsomhoz odament egy francia TV-s, kérdezte tőle, hogy maga mit csinált itt? Ezt meg azt a tornyot, vágta rá, mire a riporter, látva, hogy milyen bonyolult játszmák folynak, megkérdezte, miféle végzettsége van. ” Hentes vagyok” – felelte az ácsom. Szóval, ezt a népet a sanyargatás közben sem tudták a földre taposni. A több száz éves idegen elnyomatásban kifinomultak az eszközök csalás is benne van, meg hazugság is, mert túl kell élni, de mindehhez intelligencia is kell!
– Áradás, belvíz, vörös iszap… Természeti katasztrófák pusztítanak el településeket. Újjá kell építeni. Van lehetősége a hagyományőrző, szerves építészeti gondolkodásnak ezeken a helyeken?
– Felsőzsolcán elemi parasztházakat terveztünk. Ezért megkapjuk a pofánkra, hogy anakronizmusokat építünk, nincs értelme annak, hogy parasztházakba kényszerítsük az embereket. De bízom abban, hogy nem egyik napról a másikra, de megváltozik az a szellemi légkör, ami pillanatnyilag a pénzen keresztül uralkodik az embereken.
– Mire a legbüszkébb?
– Semmire. Egyet biztosan tudok: ha abbahagyom a melót, akkor elmegyek a Földről.
– De addig nincs megállás. Mit épít most?
– Sok házat építettünk Makón, most a Frissítő-ház kivitelezése folyik. Három és félmilliárdos beruházás, nagyon jól építi egy debreceni kivitelező vállalat, öröm odamenni. Nemrégen adtunk át egy busz-pályaudvart, gyönyörűen megcsinálta egy kitűnő cég, hozzá nem kellett nyúlni semmihez. Szóval, megy a bolt.
– Mit szeretne megépíteni?
– A XII. kerületben a Felső-Krisztinavárosi templom mellett, még Horthy alatt, hozzákezdtek egy nagytemplom építéséhez, aminek az utca felőli földszintje elkészült… Ott voltam elsőáldozó, és amikor a háború után nagyon sok gyerek lett árva, sokan az éhhalál szélén, a tisztelendő úr összeszedett bennünket, és külföldről hozott ruhát, ennivalót osztottunk szét a köztük. Nos, a XII. kerületi Önkormányzat megbízott azzal, hogy folytassam ezt a templomot, meg is rajzoltam, de Erdő Péter bíboros úr letiltotta… Egyébként Magyarországon minden katolikus templomomat letiltja. Tehát megkeresnek, megcsinálom a vázlattervet, jön a Tisztelendő Úr, és közli, hogy nem csinálhatjuk tovább.
– Miért?
– Elmondok egy történetet, abból kiderül. Vargyason, a Hargita szomszédságában egy lebontott faház helyére akartak templomot építeni, ami alatt egy XIII. századi kora-román templomot találtunk. Kiásattam. Faragott kövek, falak és fantasztikus, 80×80 centi keresztmetszetű, egy méter magas, egy-tömbbű gránitkő, a régi oltár gyámja került elő. A közepe ki volt lukasztva, hogy a szentek csontját bele lehessen tenni, és az oldala ferdére volt lenyesve, hogy abba az asztallapot rá lehessen ültetni. Azt nem találtuk meg. A ferde felületre rovásírással rávésve: Szent Mihály, Isten szentje. Gránitból lett az új Úrasztalának a tömbje, de egy vastag üveglapot tettem rá, hogy látható legyen a fölirat. No, ilyesmivel nem tud mit kezdeni Erdő Péter: rovásírás – új-pogány világ! Ez a problémája velem.
– Budapest építészeti arculatának különös, élhető korszaka volt a Bauhaus. Volt tere, fénye, sugárzása, Ön is így véli?
– Nagyszerű dolog volt a Bauhaus. Egy orosz festő festett egy fekete négyzetet és egy fehér négyzetet. A fehérre azt mondta, hogy ezen átsugárzik a szellem, az abszolút tiszta gondolat. Nagyszerű, művelt emberek kezdték el a Magyarországon a Bauhaust, a húszas években elegük lett az álromantikából, és új lapot nyitottak, belementek egy majdnem magvalósíthatatlan kísérletbe. És nagyon érdekes, hogy az új lap nem feltétlenül a Bauhaus volt, hanem Kós Károly, aki azt mondta, hogy nem dobunk ki semmit, de megújítjuk a magyar népi építészet belső sugárzásával.
– De nem ez történt. Tele a város építészeti horrorral. Nincs, aki azt mondja, hogy megálljunk?
– Olyan van, aki megmondja, hogy ez úgy szar, ahogy van, de nincs abban a helyzetben, hogy érvényt szerezhetne a szavának.
– Az üzlet felülírja a morált?
– Igen. Jelenleg az ármány istene, a Mammon tartja kézben a világot, és a legegyszerűbb embernél is a pénz lett a legfontosabb, és nem az, hogy otthon, kiegyenlíthető ellentétekben, békességben éljen. Néhány kísérlet született: Nagy Ervin Hattyú-háza egy eleven világ belül is, kívül is, és jó, kifogástalan, működőképes. Remélem, változás következik be, a Kós Károly Egyesülés előbb-utóbb Budapesten is kap megbízatást, amivel egy kicsit megváltoztathatja annak a menetnek a trendjét, hogy a pénz az úr.
– Mit vár a világtól?
– A világtól semmit. Az Úristentől várok…
(mixonline.hu – Váczi András – eredeti cikk)
Kapcsolódó cikkek:
