Rovást okostelefon helyett!

Z. Kárpát Dániel ma is aktuális cikke a Kárpátiában jelent meg a fogyasztói társadalomba hajszolt mai életforma kritikájaként.

 

Üzenet a törésvonalról 

Az esztendő kedvenc időszaka számomra egyértelműen az advent, a csendes várakozás ideje, amikor is az ember megtisztítja majd felöltözteti a lelkét. Ilyenkor kissé csillapodik az a nyomás, amit a mindennapok feszítő sodra okoz, s azon kapom magam, hogy kimaradok az ?ünnepi forgatagból?. Az ugyanis messzemenőkig kényszeres dolog. Azt látom, hogy a rohanás leginkább azokat emészti fel, akik a legkevésbé találják a helyüket saját életükben és testük templomában.

A karrierista ember ilyenkor félholtra dolgozza magát, hogy karácsonyra, újévre mindennel kész legyen, s szerencse, ha túléli ezeket az égiek és az ősök által frissítőnek szánt heteket. Ezért dupla hangerővel üvölt a forgalomban, s ha teheti, bőszen basáskodik embertársai felett. Mások a plázák csillogó vakításába menekülnek a felszínes barátok, a magány és a kilátástalanság elől, majd meggyőzik magukat arról, hogy mekkora ?buli? is az év vége. Ismerek egy százezreket számláló réteget is, melynek tagjai csendes, tisztességes magyarok.

Ők azok, akik mi magunk is gyakran vagyunk: akiknek nem nagyon sikerült ez a húsz esztendő, akik nem nagyon értik, mitől is bolondult meg ez a korábban oly nyugodt világ. Hiszen emlékeznek még a nagymama süteményének illatára, a sarokvason csikorduló kertkapukra, melyek egy biztonságos, kiszámítható fészekbe vezettek: a családba, ahol akkor még ők voltak valakik szeme fénye! Talán előttük van az idős családfő képe, aki ritkán szólt, de valahogy úgy ült ott az asztalfőn, mintha a Teremtő rajta nyugtatná megfáradt kezét. Abban az időben meleg volt, s talán kevesebb az ajándékba szánt mütyür, de számolatlanul érték egymást a gyönyörű élmények, a szobák pedig megteltek a kicsik kacagásával. Attól tartok, nem csak én érzem úgy, hogy azokból az évekből több és szebb az emlék, a dolgos, ?felnőtt? esztendők pedig valahogy a rohanás ködébe vesznek. Azért lehet ez így, mert az az idő, amiről beszélek, nem egy évtized, nem is kettő, hanem mindenkinek a saját gyermekkora.Ilyenkor, az ünnepi készülődés idején egy kicsit úgy érzem, visszaszivárog az, ami az első éveimben oly varázslatos volt.

Lehet, hogy bennem van a hiba, de ahogy megtelnek az akciós szemetet kínálgató boltok és a bevásárlóközpontok, én valahogy a másik irányba indulok el. Sokszor kapom magam azon, hogy régi, kedves emlékek helyszínén sétálok, vagy végre leveszem azt a könyvet a polcról, amellyel már régóta kerülgetjük egymást. De eddig nem lapoztam fel, mert mindig volt hova sietni. Most is lenne, ám ilyenkor a józan magyar fel kell hogy mentse magát a futószalag mellől, és élni azon jogával, hogy csendes nyugalomban magába nézzen. Szembesüljön a hibákkal, belássa, mit mulasztott, de leginkább tervezzen, számot vessen! Számomra évek óta ez a legnagyobb álmok, a jövő farigcsálásának időszaka, ha pedig a tervek tizede valósággá válik, az én kis világomat csodák özönlik el!Ilyenkor rendre építeni is próbálok magamon. Odafigyelek, hogy idegen szavak formálása helyett magyarul beszéljek, ajándékba értelmes dolgot adjak, magyar kezek munkáját.

Sőt, idén arra adtam a fejem, hogy összefogva a barátaimmal, hadat üzenjünk a plázáknak, és karácsonyi meglepetéseinket együtt készítsük el! Lesz, aki első alkalommal csodálkozni fog, hogy egy rovásjeleinkkel díszített szobrot kap okostelefon helyett. Sebaj, tíz esztendeje a történelmi Magyarország jelét is alig ismerte fel valaki? Ezért kellő alázattal építgetem a társaimmal közös világunkat, s őszintén szólva nem igazán érdekel, hogy én magam mit is kapok az ünnep során – vagy bármikor.A legnagyobb szerénységgel állítom tehát, hogy a hiba nagyja nem bennem van. Inkább ott lakozik, hogy egyesek emberi masszát csinálhattak a magyarság millióiból, akik decemberben ?akciósra? vadásznak. S persze ott, hogy a Földet ma már nem mint élő szervezetet szemléljük, hanem kiszolgáltattuk a mindent behálózó, saját vérkeringést működtető gazdasági vállalatóriásoknak. Ezeket pedig ugye a pénz szülte, tehát a céljuk az, hogy minket is a pénznek rendeljenek alá. Tömegpusztító fegyverük, a média így hát azt erőlteti a fejekbe, hogy bárkik vagyunk, bármit is akarunk, bármire vágyunk, egyedül a ?szent piacon? találjuk meg a boldogságunkat.

S ha a pénz boldogság, akkor a vásárlás is az, az élvezetek halmozása pedig bármi áron fenntartandó. Ezért az erre való igényt folyamatos, globális és szellemi környezetszennyezéssel tartják fenn. Ez a szennyáradat arra tesz kísérletet, hogy gondolkodásunkat, magatartásunkat, majd egész személyiségünket a fogyasztói társadalom mintájára formálja. Ebben az az igazán nagy veszély, hogy míg a korábbi korok válságai, így a ?felvilágosodás? és a liberalizmus csak a nemzetek egyéneinek egy részét tudták elkábítani, a mai, globális massza az egész társadalmat és az életterünket is fenyegeti. Fegyvere a reklám, ami harsogó, a vetélkedők, ahol teljesítmény nélkül lehet pénzt nyerni, de a teleregényekben közvetített szánalmas életstílus is. Ezek mind-mind azt mutatják, hogy boldog csak akkor lehetsz, ha sok pénzed van, de ez sem elég, mert mindent el kell vásárolni, hiszen a vágyak csak fogyasztva elégíthetők ki. Aztán persze újból be kell állni a sorba pénzt keresni, a munkahelyeket pedig ugyanazok adják, akiknek a boltjaiban költekezünk. Ha pedig e végeláthatatlan sorban tolongunk, nem marad igazi ünnep, elkopik a család és kiüresednek a baráti beszélgetések, hiszen ezeknek nincs mérhető és azonnal forintosítható hasznuk?

Ez vezetett a globális csapdához, a torz társadalmakhoz, és oda, hogy bár itthon is megterem, azért egy átlagos darab répa 1800 kilométert ?utazik?, mielőtt az asztalra kerül. Fogyasztani kell, mert állítólag az tesz boldoggá. Csakhogy az egyre nagyobb és egyre több hitelből fedezett fogyasztást csak fokozott ipari termeléssel lehet biztosítani: ennek eredménye a környezeti katasztrófa, majd később a környezeti menekültek áradata, akik a bevándorlókkal együtt szépen leépítik azt az értékösszességet, amit az Északi Civilizáció nemzetei évszázadokon keresztül felemeltek, gyarapítottak.Nincs más megoldás tehát: el kell hajítani a távkapcsolót. Már csak azért is, mert ha a tévében folyton, napjában hatszor a gyönyörű Niagara-vízesést mutatják, a nézőt egyre kevésbé érdekli a városában lévő patakot eltömő mocsok. Ennek oka az, hogy a virtuális világban bármikor láthat szépet. Akkor hát mit neki az igazi! Szabadon lehet száguldozni a világhálón, tündöklő képeket bámulni a beszélő dobozban, ám ettől még elvették a valódi szabadságunkat. Az ugyanis akkor állna fenn, ha magunk rendelkezhetnénk a sorsunkról. Minden más lenne, ha nem a nemzetközi elvárások, az orosz gáz iránti ínség vagy a politikailag korrekt gondolatok kényszerítenének ketrecbe. Csakhogy velünk, magyarokkal óriási bakot lőttek! Pusztán azzal, hogy ezt az egész folyamatsort az idei évben felismertük, lehetőséget teremtettünk arra, hogy a világot megrengető tisztítótűz a Kárpát-medencéből indulhasson el – mint már annyiszor.

Egy radikális huszárvágással, kompromisszum és lavírozás nélkül. Kitakarítva a ?hamburger-kultúrát?, fizetőssé téve a nagy kereskedelmi csatornákat, a szellemi környezetszennyezőket, olyan giccsadóval sújtva őket, amit a cégvezetők unokái is nyögnek. Aztán folytatjuk az idei munkát, leépítve az ostoba fogyasztói társadalmat, olyan világot emelve, ahol nem nevezik mesének a magyarok jóval több mint ezer évre visszanyúló őstörténetét, gyökereit. Egy olyan szigetet, ahol senki nem kapja fel a fejét arra, hogy már az ősi, kereszténység előtti magyar hitvilág legszentebb ünnepe is a karácsony volt. A régi magyarok Krisztus születésekor a sólyom ünnepét tartották, szertartásosan elbúcsúztatták az Óévet és köszöntötték az újat. Bennem, bennünk az ő vérük, az ősidők harcosaié csorog. Legyünk méltók figyelő tekintetükre!

Z. Kárpát Dániel

Megjelent a Karpatia havilap 2010. decemberi számában

http://www.karpatiamuhely.hu, karpatia@karpatiamuhely.hu

 

Kapcsolódó cikkek:

Share