Népszabadság ismét megpróbálta negatív szövegkörnyezetbe helyezni a rovásírást. A miért-re tovább sincsen válasz…
Demokratikus tőkecentralizáció
A hosszú társadalom-filozófiai, politikai cikk értelmezését a türelmes olvasókra lehet bízni. A Rovás Info számára csak az volt a kérdés, hogy miként kerül mindebbe a nemzeti írás? Nos, a választ nem sikerült megtalálni. Álljanak itt a rovás említését megelőző és azt követő bekezdések, hátha valakinek mégis sikerül:
“A Széll Kálmán Terv nyíltan szól a gyermekmunkáról is: ?föl kell kínálni a 15. életévüket betöltő fiataloknak és szüleiknek azt a lehetőséget, hogy válasszanak: folytatják tanulmányaikat vagy munkába állnak?. Időközben valaki tudathatta a jogalkotóval, hogy jelenleg munkaszerződést csak 16 éves kortól lehet kötni, tehát – a munka törvénykönyve várható módosításáig – valamelyik korhatár módosítandó. Bevetté vált az is, hogy a legkiszolgáltatottabbaknak rendszertelen, maximális munkaidővel és minimális bérrel járó munkát ajánlanak fel – immár kötelező lesz a legnehezebb, s legmegalázóbb, éhbérért végzett közmunkát is elfogadni, különben még a szociális segély is megvonható. Mivel a közmunkára fordítható összegeket jórészt elvették az önkormányzatoktól, még ezekhez a munkákhoz is csak szerencsével lehet hozzájutni. Innen már egyenes út vezet a periférián is túlra, pedig ott is tengődnek már jó néhányan, akár mert saját sorsukat irányították rosszul, akár mert rossz helyre, rossz bőrszínnel születtek – az okok sokfélék, de valamennyi a társadalom immanens viszonyaiból fakad.
Ez utóbbi csoportot mifelénk, követve a szélsőjobbos európai példákat, a roma népességgel szokás azonosítani – a Jobbik ezt nyíltan kimondja, a kormányzat szemérmesen körülírja. Úgy is mondhatjuk, a korbácsnyélre rovásírás is kerül.
Amivel korábban még nem számoltak, az az értelmiség relatív túlnépesedése. Ma már Magyarországon az értelmiség, beleértve a klasszikus értelmiségi szakmák mellett a különböző, diplomához kötött munkákat végzőket, hozzávetőlegesen a lakosság tizenöt százalékát teszi ki, viszont értelmes munkára jó részük éppen úgy hiába vár, mint bárki más. Ez a társadalmi réteg szeret tudására, nélkülözhetetlenségére hivatkozni, valójában azonban vagy bérmunkáséletet él, vagy valamilyen kisvállalkozásban vergődik a túlélésért. Az értelmiség számára újszerű élmény, hogy bárki bármikor bárkire lecserélhető, legyen szó tanárról, bíróról, rendőrről, orvosról, színészről vagy akár meteorológusról. Ma már az amúgy csekély közalkalmazotti és köztisztviselői kiváltságok sem jelentenek védelmet: a még állásban levő eltűri az indoklás nélküli kirúgás fenyegetését, a titkos megfigyelést önmagával és családtagjaival szemben, a bérek visszatartását és csökkentését, a megbízási szerződések tömeges felrúgását, mi mást tehetne, követi az európai példákat, s csendben marad – végtére is megürült állására bőven akad más jelentkező.”
(Népszabadság – eredeti cikk)
Kapcsolódó hírek
