Rovás előadás – Kárpátalja

Április 27-én lebilincselő előadásra került sor a Beregszászi Magyar Gimnáziumban. Beszámoló a Karpatinfo.net-en.

 

Rovás Kárpátalján is


A Bács-Kiskun megyei Soltról érkezett Szondi Miklós ősidők óta létező kincsünkkel, a magyar rovásírással ismertette meg a gimnázium tanulóit.

Az előadó, aki nyugdíjas népművelő szakos tanár, 10 éve foglalkozik a rovásírással, és eddig 3 könyve jelent meg a témában: a Solt városa c. helytörténeti munka, valamint a Történelmünkhöz és a Róni tanulok c. ismeretterjesztő kiadvány. Beregszászon nemcsak a magyar gimnáziumban, hanem a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán és Kovács Béla Európa Parlamenti képviselő irodájában is tartott hasonló témájú előadást.

Bevezetőjében Szondi Miklós hangsúlyozta, hogy senki és semmi sem létezhet gyökerek nélkül, egy nemzet életében pedig a gyökerek jelenlé?tét a nemzedékről nemzedékre hagyományozódó tudás jelenti. Elődeink azzal szolgálták nemzetünk fennmaradását, hogy az idők próbáját kiálló tudást hagytak ránk. Ezt tapasztalatokkal megcsiszolt, finomított formában tovább kell adnunk utódainknak, hogy úgy táplálja nemzetünk fáját, hogy az ereje teljében mind több éltető gyümölcsöt teremhessen.

Egyik ilyen gyökerünk őseink írása, a magyar rovásírás, amelyet sohasem késő megtanulni, hiszen maga az előadó is felnőtt korában sajátította azt el. Először a rovás egyszerűsége ragadta meg, majd minél jobban megismerte, annál inkább megszerette. A rovásírás által a ?mélyről?, a gyökérből jövő, finoman csomagolt üzeneteket ismerhetünk meg, ami mindannyiunk lelki, szellemi és nemzeti épülésére szolgál.

A magyar rovás ősidők óta létező kincsünk. Az írás tudása egész népünkre kiterjedt volt, használata pedig I. István királyunk koráig általános volt. Államalapító uralkodónk volt az, aki a római kereszténység felvételével a latin betűs írást tette hivatalossá, de ennek ellenére az egyszerű emberek továbbra is megtartották az ősi írást, és használták még évszázadokon keresztül. Legtovább a Székelyföldön volt használatban, ezért is nevezik gyakran székely-magyar írásnak. Az íráskutatók még a 20. század elején is olyan juhászok körében gyűjthették rovásbetűinket, akik között élő tudásként volt jelen az ősi írás ismerete.

Mindössze kétszáz éve annak, hogy a tudást iskolai keretek között is igyekeznek átadni az új nemzedékeknek, azonban mindig csak a latin betűs írást tanítva, így mára majdnem elveszett ősi írásbeliségünk. Ennek megmentésén sokan fáradoznak, közülük is kiemelkedő munkát végzett Szentkatonai Bálint Gábor, Fischer Károly Antal, Sebestyén Gyula, Magyar Adorján vagy Forrai Sándor. Ők különböző időben és helyszíneken gyűjtöttek rovásemlékeket, és e gyűjtéseknek köszönhetően ismerhetünk több rovás-ábécét, amelyek néhány jel különbözősége folytán eltérnek egymástól. Az eltérés leginkább csak a magánhangzók esetében figyelhető meg, ami abból adódhat, hogy minél korábbra megyünk vissza az időben, annál kevesebb magánhangzót írtak ki eleink. A különböző tájegységeken gyűjtött jelek változatosságát az is színesítette, hogy a betűvetés tudományát a családokon belül hagyományozták az utódokra.

A gimnázium diákjai érdeklődve várták az előadást, s miután megismerkedtek a rovásírással, sokan kedvet kaptak a megtanulására.

(Fodor Georgina – Karpatinfo.net –  eredeti cikk)

 

Kapcsolódó cikkek:

Share