A rejtélyes írással írt Rohonczi Kódexről új kutatási eredményeket mutatunk be Szász Tibor András tollából.
Mottó: ?Tük münköt? Münk tüktököt!?
Nagy türelemmel és derűs toleranciával olvasok nap mint nap bármilyen elrugaszkodott elméletet. Értékelem bennük az ötletességet és az itt-ott megcsillanó problémamegoldó eleganciát. Persze ha van ilyen. A minap bejárta a sajtó világát egy cikk kapcsán a szenzáció, mely szerint a székelyek a hajdani dák írást ellopták volna holmi blakoktól, akikről azt se tudjuk, hogy honnan jöttek a Kárpátokba, se azt hogy hova lettek, még kevésbé, hogy kik voltak. Egyedül a jámbor Kézai említi őket egy elég megbízhatatlan félmondatban. Mit mondjak én erre az engem kérdezőknek, mert bizony szép számmal vannak ilyenek? Azt, hogy fordítva áll a dolog! Nem a székelyek vették át bizonytalan közvetítéssel a dákoktól ősi ábécéjüket, hanem ellenkezőleg: a dák írást bizonyíthatóan egy székely találta fel! És nem is olyan rég?
A történetet érdekes körbejárni, és tanulságait levonni.
Egy derék gróf, Batthyány Gusztáv, Rohoncon őrzött értékes könyvtárát és drága pénzen vásárolt kéziratgyűjteményét a Magyar Akadémiának ajándékozta az 1800-as évek derekán. Azokkal együtt került a Rohonczi kódex néven elhíresült kötet a figyelem központjába. Ez egy rovásírásra emlékeztető karakterekkel, az 1500-as évekből származó papírra írt munka, melyet beazonosíthatatlan stílusú tollrajzok is díszítenek.
Próbálták többen is megfejteni a rovásbetűkből kiindulva, majd kriptográfiai módszerekkel is, de sikertelenül. Így majdnem egy évszázadra a mű félig-meddig feledésbe merült, el egészen addig, míg a hetvenes években egy buzgó dákkutató hölgy egyszerű keresztrejtvényes találgatással rájött, hogy egy latin-román keveréknyelven írt szövegről van szó, mely néhol megmagyarázhatatlanul majdnem halandzsába csúszik át. Még ezekből a részekből is mély értelmet vélt kihüvelyezni.
A ?szakértők? nagy dobolással hirdették ki, hogy páratlan leletről van szó, melyben dák írással egy korai fázisban levő román nyelvet rögzítettek. A mértékadó román tudósok visszafogottabbak voltak, ellenvetéseket fogalmaztak meg, végül az ügy nagyjából elhalt.
Holott egy kis odafigyeléssel, célzott témakutatással hamar kibújt volna a szög a zsákból. Ezt úgy a magyar, mint a román fél elmulasztotta.
A kérdést a következőképpen kell feltenni: volt olyan ember, aki technikai tudása és írásismerete révén létrehozhatott egy ilyen kéziratot annak felbukkanásának idején? Bizony volt. Literáti Nemes Sámuelnek hívták az atyafit, Marosvásárhelyen felnőtt, csalafinta és zseniális örmény-székely volt, neves műgyűjtő, régiségkereskedő és páratlan műkincshamisító.
1794-1842 között élt. Festői személyiségét úgy tíz éve fedeztem fel, miközben Körösi Csoma Sándor nemzedéktársai sorsát kutattam. Nagyjából ugyanakkor élt, mint tudósunk, de élete mintha annak negatív lenyomata lenne. Kedvenc módszere volt, hogy régi, lehetőleg korabeli anyagból dolgozott, korabeli technikákkal. Hogy tárgyai, iratai egy része hamisítvány, csak halála után negyven évvel derült ki – hosszas kutatómunka után.
Literáti Marosvásárhelyen járhatott a református kollégiumba, Bolyai Farkas és János iskolájába, de tanulmányait nem fejezte be. Autodidakta módon szívta magába a tudást, napirenden volt a legújabb történelmi, irodalmi, kulturális újdonságokkal, ?forró témákkal?. Fiatalkora a napóleoni háborús időkre esik, ekkor katona, persze elég intelligens ahhoz, hogy irodán, a tisztek közelében húzza meg magát, amolyan írnoki- pucceri státusban.
Ott kezd régészkedni és érdeklődni a műkincsek iránt. Mindent megtanul, mindent megjegyez, magyarul, németül, románul, horvátul és (roppant helytelenül) latinul is beszél. Bátor és ötletes régiségkereskedő lesz belőle. Gyűjtő körutakat tesz a teljes Kárpát-medencében, de Délvidéken és Moldovában is. Faluról falura jár, és jó pénzt ígér minden régi iratért, fegyverért, tárgyért. Doboltatással, de szórólapokkal is ajánlja szolgálatait. Lepusztult, háborús időkben kirabolt udvarházak széthordott hagyatékát fillérekért felvásárolja. Számos eredeti, értékes kéziratot, műtárgyat szerez így, de régi kacatot is. Ez adja az ötletet arra, hogy ezeket ?feljavítsa?. Budán régiségkereskedést nyit. Hírnevét az alapozta meg, hogy számos hiteles, értékes lelettel is büszkélkedhetett, melyeket nagy reklámmal mutatott be. Körútjain tárgybemutatókat tart páratlannak minősített ?műtárgyaiból?, és kellő lélektani előkészítés után jó pénzért hallgatóságra sózza azokat. Ha megcéloz egy-egy jómódú műgyűjtőt, felkészül, és olyan dolgokat ajánl, melyek minden bizonnyal érdeklik az illetőt. Ha nincs ilyen, készít ?restauráló? műhelyében. A Rohonczi Kódexről is sejtették, hogy az ő ?műve?, meg is említik ezt egy-két tanulmányban, de hogy miért vagy kinek készítette, arra nem volt elfogadható magyarázat. Így senki sem fejtette tovább a szálat.
A Magyar Akadémiai Könyvtárában levő kódexet tanulmányozva Viorica Enachiuc kutató azzal az elképzeléssel fogott neki a megfejtésnek, hogy a szövegnek valamiképpen köze van a románsághoz. Próbálkozását, hogy a román nyelvből kiindulva fejtse meg az ismeretlen karakterekkel írt szöveget, gyors siker koronázta.
A gyenge román és konyhalatin keveréknyelven lejegyzett írás, mint kiderült, szónoklatokat tartalmaz, melyek egy blak (vlach) állam alapításáról szólnak, Vlad uralkodó vezetése alatt, aki állítólag 1064 és 1101 között uralkodott a Tiszától az Adriáig. Egyházi központjuk Ticino-ban volt, és a mitropoliták nevét is feljegyezték.
Énekek is vannak a szövegben, liturgiális kottajelzéssel. Egy neves román zeneszerző ezeket feldolgozta és kórusmű formában, koncerten mutatta be. A 832 oldalas fordítást, elemzést a kutató 2002-ben jelentette meg.
A betűátírás korrekt, de bizony a szöveg tartalma egyértelműen elárulja a ?dokumentum? hiteltelenségét. A leírt adatok nem illeszkednek bele se a történelmi, se a régészeti valóságba. Olyan (közismert) versrészletek vannak benne, melyek keletkezése bizonyítottan a 19. század elejére tehetőek.
Van tehát egy olyan munka, mely 1830-as évek körüli, és egyértelműen olyan hamisítvány, mely Dácia továbbélését akarja bizonygatni egy délibábos történettel. Miért állíthatjuk joggal, hogy ez Literáti Nemes Sámuel munkája?
Megdöbbentő történet kerekedik ki, ha a hiányzó mozaik eddig ismeretlen darabját helyezzük bele a képbe. Ludevit Gajról van szó. A horvát nemzeti mozgalom egyik szülőatyja volt. A korabeli dáko-román elmélethez hasonló illirizmus kidolgozója. A horvát nemzeti ősiséghez és önazonossághoz keresett, teremtett ideológiai hátteret. Az volt a célja, hogy bizonyítékokat gyűjtsön arra nézve, hogy Dacia Inferioris folyamatosan létezett, és a Dunától délre levő területen a birodalom összeomlása után ellatinosodott illírek tovább éltek, sőt államot hoztak létre. Múzeumot is alapított a ?bizonyítékokból?. Ebben a munkájában egyik fő forrása, derék barátja, Literáti Nemes Sámuel. Ennek már nagy irodalma van.
Ha két madárjós találkozik, szemberöhögi egymást – tartja egy latin mondás. A két derék honfi sejtette, hogy érdeke érvényesítése érdekében cimborája hajlandó átlépni akár a korrektség határát is. De mivel kölcsönösen hasznos volt kapcsolatuk, elegánsan leplezték érzéseiket. Sőt, még rá is játszottak az egészre, a korra jellemző romantikus pátosszal dicsérték egymás nemes lelkűségét és megbízhatóságát. Erre szükség is volt, kölcsönös hitelük erősítése érdekében.
Világosan kilóg a lóláb Literáti túlhevült hangvételű úti jegyzetében, melynek kinyomtatásával újabb szerzeményeinek csapott nagy reklámot. Egyik kutató így számol be erről, felidézve a jelenetet: ?Zágrábba érve megint alkalma nyílik a horvát-magyar barátság elmélyítésére. Útja vége felé közeledik, fáradt és beteg. Gyomrára is sokat panaszkodik, ágynak dől. Ott keresi fel a horvát Brutus, az illír mozgalom vezéralakja, Ljudevit Gaj (1809?1872). Érdeklődéssel szemléli, mi mindent gyűjtött össze Nemes, és ígéri, hogy a gyűjteményt ő is szaporítani fogja az Adriai Sirena, vagyis a Zrínyiász horvát fordításának példányával.?
Literáti, állítása szerint, bármennyit megadna, de Gaj valami cseretárgyat kér.
?Elhűltemre a zöld tokban lévő négy ólomtáblát mutatván szorítja melléhez? – írja a derék műkincskereskedő. Persze, csak úgy adja oda, ha Gaj rézmetszeteket készíttet a táblákról, és erről írásbeli ígéretet tesz. Az egész szövegre azért van szüksége, hogy ilyen hírverés után, a rézmetszeteket jó pénzért árusíthassa a műkincsgyűjtőknek. Az ólomtáblák is hamisítványok. Ebből a történetből fogalmat alkothatunk, milyen szellemi mocsárból virágzott ki Dácia jobb sorsra érdemes utótörténete, fantáziaszült betűjeleivel együtt.
A Rohonczi-kódexről persze hallgat a bőbeszédű úti jegyzet, pedig a visszaúton adja el Batthány grófnak, akit meglátogat. A sok munkával létrehozott művet úgy látszik Gaj nem találta elég hitelesnek, vagy nem jutott eszébe latinból kiindulva megfejteni. Az is lehet, hogy nem tudtak az árban megegyezni, és a grófnak drágábban tudta elsózni? Ezt már sose tudjuk meg.
Minden esetre jó oka volt arra, hogy hallgasson róla. Nem is derült volna ki még egy-két évszázadig a turpisság. Szerencsére a délibábkergetők egymás nyomába léptek és így csattanhatott el a dák csapda – százötven év késéssel?
(Szász Tibor András)
Kapcsolódó cikkek:
